Közelmúlt és fikció határán: Gabriela Adameșteanu a 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten

A 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét harmadik napján, június 28-án 19 órától a Bánffy-palota udvarán Gabriela Adameșteanu és Visky András beszélgetett. Rövid felkonferálás után Visky András köszöntötte az írónőt, és megjegyezte, hogy találkoztak már egy budapesti könyvvásáron. Visky a közönséghez szólva előljáróban elmondta, hogy nem fog Adameșteanu-portrét olvasni a Wikipédiáról, hiszen a szerző életművébe szándékozta bevezetni a közönséget. Reflektált Adameșteanu regényeire is: szerinte a közelmúltról írni rendkívül kockázatos, külön tétje van, hiszen érzékeljük a valóságot bennük, azonban a valóság megtapasztalásakor mindezek azonnal átmennek fikcióba.

Visky megállapította, hogy a regény mint műfaj az elveszett valóság rekonstrukciója, és affelől érdeklődött, hogy az írónő hogyan talált rá fiatalon a regényre mint számára legalkalmasabb önkifejezési formára. Adameșteanu boldogságát fejezte ki, hogy szinte minden egyes könyve elérhető magyar nyelven is. A kérdésre válaszolva az első kötetéről, a Drumul egal al fiecărei zileről beszélt, amely a hatvanas években, illetve a hetvenes évek elején játszódik, megtüzdelve néhány beillesztéssel az ötvenes évekből.

„Az utolsó múltbeli regényem már valóban közelmúlt-történelem, mivel a járvány idején játszódik” – mesélt a Voci la distanță (Távoli hangok) című regényéről az írónő, és hozzátette, hogy úgy érzi, ma már úgy tekintünk a pandémiára, mintha nagyon rég történt volna, olyan távolinak tűnik, akár a kommunizmus. Adameșteanu egy fél mondatban elárulta, hogy jelenleg egy emlékirat-jellegű köteten dolgozik, amely az Anii romantici (Futó viszony) folytatása lesz, és a Meserii nerecomandate femeilor címet fogja viselni.

Visky András az Întâlnirea (A találkozás) című mű alapjána jegyezte meg, hogy: „ez egy olyan regény, amivel én is találkoztam, és rendkívül modern. Proust jutott róla eszembe, de ez a regény egyben egy joyce-i beszéd is.” Visky elmondta még, hogy a regény közel felét a szekuritáté dossziéiból származó megfigyelési iratok teszik ki, majd a munkafolyamatról érdeklődött. Kíváncsi volt arra, hogy Adameșteanu hogy dolgozott ezekkel a dokumentumokkal, illetve arra, hogy mindezek eredetiek vagy fiktívek.

Adameșteanu elárulta, hogy ennek a könyvnek a története a nyolcvanas években kezdődött, miután megjelent a Dimineața pierdută (Az elveszett délelőtt) című regénye, akkor kimondottan érdekelték az emigránsok. Mesélt a családja egyik híres tagjáról, a régész nagybátyjáról, aki Olaszországba emigrált: „mi, a következő generáció gyerekei teljesen megszállottjai voltunk annak az embernek, aki kiment nyugatra és ott érvényesült”. Ez a szöveg, amely akkoriban még novellaként élt, az erőteljes cenzúra miatt kódoltan íródott. Először 2000-ben próbálta újraírni az említett novellát regénnyé, melyet végül magyarra is lefordítottak.

„De van egy harmadik változat is, amit te nem ismersz, András. Ebből próbáltam egy klasszikusabb, hozzáférhetőbb, kevésbé kísérletező regényt írni, amelybe a dokumentumokat is belesimítottam” – fordult Visky felé az írónő. Elárulta, hogy a harmadik változatban elbeszélésbe ágyazva hagyta meg a dokumentumtöredékeket, és ez a verzió többek között spanyol és francia nyelven is megjelent. Adameșteanu szerint külön nyelv a dokumentumok nyelve, ezeket meg kell tanulni: „a könyvben szereplő dokumentumok nem autentikusak. Én, mint író, tisztelem a szakmát, nem másoltam be egyszerűen az iratokat, de megtanultam a stílusukat.”

Visky András megosztotta a közönséggel, hogy az írónő nemrég hozzáfért az édesapja titkos dossziéihoz. Erről a találkozásról érdeklődött, illetve tudni szerette volna, hogy lesz-e ebből újabb regény vagy novella. Adameșteanu elmesélte, hogy voltak a családjában szerencsétlen politikai állásfoglalások, legionárius mozgalmakkal való kapcsolatok, azonban hozzátette, hogy mivel kommunista környezetben nőtt fel, a legionáriusokról negatív kép alakult ki benne. Máig paradox számára, hogy a művelt, értelmiségi románok miért támogattak egy bűnöző politikai mozgalmat.

„Kétféle dossziét láttam: az egyiket a családomról, a másikat a kiadóról, ahol négy évig dolgoztam. Mindkettő sokkoló volt” –  mesélte az írónő a CNSAS-tól (állambiztonsági levéltár) kikért dokumentumok kapcsán. Ijesztőnek bizonyult számára látni, hogy a szekuritáté mennyire átszőtte a kiadói világot, viszont apja dossziéja bizonyult a legérdekesebbnek és legmegdöbbentőnek. Elárulta, hogy apja – talán opportunizmusból – csatlakozott a legionáriusokhoz, de soha semmit nem tett. Kiderült, hogy apját élete végéig informátorok figyelték, halála előtt egy besúgó a következő tőle származó mondatot jegyezte fel: „most már nyugodt vagyok, azt érzem, hogy senki nem figyel többé.” Az apa három hét múlva meghalt.

Az írónő mesélt röpiratokról, amiket 1952-ben és 1956-ban (a magyar forradalom idején) terjesztettek, nem derült ki, hogy ki írta őket. Apja halála után a szekuritáté újra megnyitotta az ügyet, és végül azt állították, hogy ő írta őket.

Ezt követően Visky a Dimineața pierdută (Az elveszett délelőtt) című kötetre utalva – amely legalább 17 nyelven jelent meg – a regények külföldi fogadtatására kérdezett rá: „mit jelent neked ez a kulturális tükör, a más nyelvű, más hátterű olvasók eltérő olvasata?” Az írónőnek ezzel 2005 óta vannak tapasztalatai, de mindezek közül az elsőt emelte ki: a fordítója kivágott néhány részt, amiket Adameșteanu vissza szeretett volna rakni, nehezen tudtak megegyezni. „Te ritkább vagy, mint Cărtărescu. Neki kivágtam egy oldalt, és nem szólt semmit” – reagált a fordító.

Az esemény végeztével Visky az írónő új könyve felől érdeklődött, amely kapcsán Adameșteanu elárulta, hogy két nagyon nyitott gondolkodású női olvasónak már odaadta, és mindketten csalódtak benne.

„Még több csalódásra számítok. Ez nem egy irányított könyv” – tette hozzá zárszóként.

‍