Lichter nyomoz Lichter után

Az ügy

Ha egy kísérleti filmrendező és filmesztéta krimit ír, abból kétféle eredmény sülhet ki: vagy egy kíméletlen szakmai leszámolás a műfajjal, vagy egy olyan olvasmány, amely pontosan a műfaj iránti szeretetből mindent felhasznál annak eszköztárából. Lichter Péter harmadik regénye, A detektív, aki tintahalakkal álmodott (Prae Kiadó, Krimi Ma sorozat, 2025) mindkettő egyszerre, és ebben rejlik a varázsa.

A történet főszereplője maga Lichter Péter, egy mondhatni egyhangú életet élő budapesti egyetemi oktató, aki egy napon hirtelen az élet sűrűjébe csöppen, ugyanis kalandos sorsú filmes barátja, Roger rábeszéli egy szürreális nyomozásra. Egy fiatal színésznő, Hanna ugyanis eltűnt, közvetlenül egy rendkívüli, interaktív színházi előadás premierje előtt. A darab maga is csavaros detektívtörténet. Helyszíne egy fényűző svábhegyi kastélyszálló, szereplői pedig a város gazdag rétege (politikusok, oligarchák, újságírók és különc krimirajongók), akik fizetnek, nem is keveset, azért, hogy a klasszikus detektívirodalom nagyjainak módszereivel nyomozhassanak. Miközben ezek a „nézők” Poirot, Marlowe és Sherlock Holmes hasonmásaival próbálják megoldani a fiktív gyilkosságot, Péter egy párhuzamosan futó, valóságos nyomozás foglya lesz. Mindehhez pedig hozzájön egy kis pszichedelikus gumicukor, néhány alkalmi lövöldözés és a teljes hazai kulturális elit ironikus karikatúrája.

‍

Tényállás

Érdemes rögtön leszögezni, hogy a könyv nem whodunit krimi. Ne számítson senki arra, hogy a végén kiderül, ki a gyilkos, és addig ökölbe szorított kézzel élvezheti a nyomozás klasszikus mechanikáját. Lichter sokkal inkább metakrimit ír. Egy olyan szöveget, amely a felszínen kétségbeesetten követi a nyomokat, valójában azonban a műfaj működési logikájára, a krimi intertextuális rétegeire és a saját írásának folyamatára kérdez rá, ezt támasztják alá a regénybeli kiszólások is. Péter sokszor az események közepén elmélkedik arról, hogy mi működik és mi nem egy krimiben, vagy hogy hogyan kellene a következő fejezetnek alakulnia. A metafikció talán legizgalmasabb pillanata az, amikor a könyv során egy trip alatt Lichter Agatha Christie-vel beszéli meg a krimiírás nehézségeit, és a híres írónő tanácsot ad neki azzal kapcsolatban, hogyan is kellene elkezdeni a könyvet, amit éppen olvasunk. Olyan metafikciós trükköket is láthatunk, mint amikor például Roger arról beszél, hogy korábban maga is írt egy krimit, mégpedig azzal az állítással, hogy saját nyomozói múltját dolgozza fel benne. Roger könyve tehát pontosan úgy mossa össze az igazságot és a fikciót, mint ahogyan Lichter Péter teszi ezzel a regénnyel.

‍

Modus operandi

Lichter a filmes gondolkodás logikáját lépteti át a szöveg szintjére. Kísérleti filmjeit ismerve, az alkotó jellegzetesen asszociatív montázzsal dolgozik. Kollázsolja a talált anyagot, rétegezi az idegen elemeket, és a jelentést a kapcsolódás pillanatában engedi létrejönni. A regényben ugyanez történik, csak a képek helyét átveszik a kulturális utalások. Ezek az irodalmi és filmes utalások pedig a budapesti valóság konkrét kontextusában kapnak új jelentést. A Svábhegy, a körúti kocsmák olyan ismerős koordináták, amelyek között a krimi kelléktára újraértelmezhetővé válik. Számomra, aki eddig csak Lichter filmográfiáját ismertem, külön élmény volt megtapasztalni, hogyan működik a jellegzetes asszociáció, nem a képek, hanem a szavak szintjén, és azt kell mondanom, hogy ugyanolyan jól.

‍

Alibi nélkül

Péter karaktere ebben az asszociációs játékban viszont nem detektívészjárással dolgozik. Nem alakítja sorsát, sokkal inkább vele történnek a dolgok. Mondhatni Poirot ellenpontja, hiszen rafinált logika helyett inkább csak sodródik. Egy olyan figura, aki inkább hagyja magát vinni az események tajtékzó tengerével, és közben elemzi, reflektál rájuk, mintha a saját életét is filmesztétikai távolságból nézné. Ez a passzivitás talán fontos kérdésfelvetése a kortárs krimi műfajának: talán már nem a „ki tette?” a lényegi kérdés, hanem az, hogy a detektív hogyan viszonyul ahhoz a szituációhoz, amelybe belesodródott. Emiatt a bűnügy fokozatosan átadja a helyét Péter belső monológjának, szorongásainak, vízióinak, és ezzel a könyv egy személyes, kifejezetten intim olvasmánnyá válik.

‍

Hiányos jegyzőkönyv

A szöveg egyetlen komolyabb gyengesége éppen abból fakad, ami az erőssége is: a túlzott oldottságból. A krimi klasszikus tétjéhez képest ugyanis a fordulatok néhol túl könnyen és kézenfekvően oldódnak meg, olykor egy pszichedelikus trip mentén (itt jönnek képbe a tintahalak), máskor egy rég elfeledett karakter hirtelen visszatérésével. Az a benyomásom, hogy túl sok szálon futott a történet, túl sok mindenbe tenyereltünk bele (például Roger filmes múltjába), és a végén mindezek kicsit sietősen, összecsapva kerülnek lezárásra. Emiatt a szöveg úgy működik egy kicsit, mint amikor nagyapánk mesél a karácsonyi asztalnál. Néha kitér valami másra, néha elfelejti, mi volt az eredeti történet. Végső soron viszont mégis azt lehet mondani, hogy igényesen megfogalmazott történettel állunk szemben. Működéséhez szükséges némi kulturális háttér és helyismeret. Aki számára a fogaskerekű csak egy tömegközlekedési eszköz, és Agatha Christie pusztán név egy könyvborítón, bizonyos ínyencségeket garantáltan lenyel anélkül, hogy ízlelné. Aki viszont otthonosan mozog a klasszikus krimi kelléktárában, a magyar filmes és színházi szcénában, az elégedetten dől hátra minden harmadik oldalon, és többé-kevésbé biztosra mehet, hogy másodszori olvasásra sem fog leülni az élmény, sőt. A filmes referenciák, Roger filmipari történetei, a színház, az analóg mozi mind-mind olyan elemek, amiket nem lehet megunni.

‍

Az ítélet

Összességében A detektív, aki tintahalakkal álmodott nem az a krimi, amelyet egy szuszra kiolvasunk, aztán elfelejtünk. Sokkal inkább olyan, amelyhez többször visszatér az ember, részben azért, mert a rétegei nem egyszerre tárulnak fel, részben pedig, mert Lichter meglepően meggyőzően mutatja meg, hogy a budai villamossínek között éppúgy lehet szürreális és izgalmas krimit szőni, mint Agatha Christie angliai udvarházaiban. Ha a regényt egy szóval kellene jellemezni: rétegzett. Lichter olyan krimit írt, amely közben krimielméleti tanulmány, autofikciós játék és szerelmeslevél a műfaj klasszikusaihoz.

‍

Lichter Péter: A detektív, aki tintahalakkal álmodott. Prae Kiadó, 2025.

‍