Madurai

Mintha csak álmodtam volna, sehol sem találom a nyomát, a jegyzeteim között sem, hogy valaki (Anagarika Govinda?) megmutatta Rabindranath Tagorénak (Londonban?) Beethoven valamelyik kései művét, ami a végső érv volt a bengáli költőnek, hogy az európai kultúra a legmagasabb szinten ugyanazt tudja, mint az indiai.

Volt egy pillanat néhány évvel ezelőtt, amikor be kellett látnom, hogy Bombayben, Kalkuttában és Delhiben a részletek kidolgozottságára (és így a monumentalitásra) való hajlam és a negédesség határai egyaránt más alakzatokat mutatnak, mint nálunk. A Taj Mahal mint egy könnycsepp az örökkévalóság arcán:

Though emeralds, rubies, pearls are all

But as the glitter of a rainbow tricking out empty air

 And must pass away,

Yet still one solitary tear

Would hang on the cheek of time

  In the form

Of this white and gleaming Taj Mahal.

Megtaláltam a jegyzetet. Nem Anagarika Govinda, hanem Alfred Sorensen volt, aki Beethoven vonósnégyesre írott utolsó darabjait megmutatta Tagorénak, és nem Londonban, hanem Délnyugat-Angliában, egy középkori kúriában történt a jeles esemény.

Beszéld a bengálit francia akcentussal: lehetetlen.

Extrém áhítat! Varanasiban nemcsak a szállás olcsó, a heroin is.

A szállás egy odvas sikátorban volt, és a díler vezette őt oda. A vasútállomásnál szúrta ki magának a fiút, ahogy bágyadtan, bizonytalanul kilépett az utascsarnokból a reggeli fényben zajgó térre. Odament hozzá, megszólította, és onnantól minden ment magától, mint a karikacsapás. Miután útnak indult velük a riksa, az önkéntes kísérő diszkréten hasist ajánlott, és amikor az amerikai visszakérdezett, heroinnal nem szolgálhat-e, ő szívből jövőn, kurtán fölnevetett. Dehogynem, válaszolta, mire a szőke raszta srác is nevetni kezdett, együtt nevetett ezzel a Govind nevű arccal, aki olyan vékony volt, mint egy gyík, és olyannak tűnt a bőre, mintha egészen apró pikkelyei lettek volna. Hosszú ujjú inget viselt, ugyanúgy, mint David, csak épp rózsaszínűt, nem kockásat, nem rövidnadrággal, nem bakanccsal.

Íme a mese a tóról és a három halról, akik benne éltek.

A hotel udvarán terebélyes fa zöldellt, a földszinti szobák ide, az emeletiek a függőfolyosóra nyíltak, ami egy szélesebb verandára futott ki. Az udvaron asztalok voltak, és az udvar végében volt a konyha, itt lehetett rendelni teát, kávét és helyben készült pure veg ételeket, és mint kiderült, sört is, bár az nem szerepelt a laminált menün, hiszen a szent városban az alkohol a húshoz hasonlóan tiltólistán volt. Govind délre ígérte az anyagot, addig is kapott tőle ajándékba David egy kevéske hasist, amit rögtön meg is kóstolt a tetőteraszon, miután magára maradt. Kerek négy napot bírt ki tisztán. Öt napja ért véget Rotterdamban az európai turné, amit a Mudhoney nyitóbandájaként nyomott végig a zenekarával. A következő hónapra két kisebb klubkoncertjük volt lekötve Oregonban, ezeket a menedzserük egyetértésével lemondták. Rá kell pihenniük a következő lemezre. Volt Davidnek a turné közben egy enyhe hangszálgyulladása, amit lábon hordott ki. Folyamatosan lőtte magát az elmúlt hetekben, és nem nagyon bízott benne, hogy Portlandben másként mehetne a dolog, úgyhogy inkább haza se ment a többiekkel. A tetőterasz sarkába húzódva brutálisan jólesett neki a sejtjeivel elvegyülő THC. Ahogy végignézett az éles szögletű házfalak és lapostetők erdején, észrevette, hogy egy körömnyi helyen látszik a Gangesz.

Az első hal eszes volt, a második félig eszes, félig hülye, a harmadik hülye. Egy napon halászok érkeztek a tóhoz, és a három hal látta őket. Az eszes hal úgy határozott, megpróbálkozik a hosszú és fáradságos úttal a tengerig, és nem szól erről a másik kettőnek, mert azok csak akadályoznák, mert szeretik ezt a helyet, az otthonuknak tartják. Magában mozduló lábnyommá változott, és megszenvedte az utat, akár egy kopóktól űzött vad, míg végül megérkezett a tenger biztonságába, az óceán biztonságos végtelenjébe.

Minimális poggyásszal utazott, közepes méretű túrahátizsákjában a ruháin és egy kosarascipőn túl csak egy fürdőszobai csomag volt és egy bicska. A kabátját egy manchesteri klubban felejtette. És amikor másfél hónapja keleti irányban átröpült az Atlanti-óceánon, vele volt egy Gibson SG elektromos gitár is – a cseresznyepiros, 1972-es gyártású hangszer a turné utolsó előtti hetében, a kölni koncerten tört össze a záródal elnyújtott középrészében. Sem David, sem a zenekari társak nem tudtak visszaemlékezni, hogyan kezdődött a dolog, vajon az egyensúlyát veszítette-e el az énekes, vagy szándékosan csapta neki a gitárt a mikrofonállványnak, de az biztos volt, hogy miután megrepedt a nyak, jelentős küzdelmek és az azt visszaigazoló erősítőzúgás után sikerült csak elválasztania a testtől. Az összes húrt leszaggatta, és a hangszer két darabját bedobta a közönség közé. Az elárvult keménytokot aztán egyszerűen az öltözőben hagyta. Imádta ezt a gitárt, csodálatos hangszer volt, utólag nagyon bánta az egészet.

Elment a vezetőm, mondta magának a félig eszes, félig hülye hal, és én vele tarthattam volna, de nem mentem, maradtam, és most már késő. Így szomorkodott egy ideig. Aztán az jutott eszébe, hogy halottnak tetteti magát. Földobta hasát a felszínre, és úgy lebegett ott, mint egy hínárcsomó, úgy, mint aki már kiszenvedett a halála előtt. Az egyik halász észrevette, és a farkánál fogva kiemelte őt a tóból. Ráköpött, és a bokrok alá hajította. Ám ő addig mocorgott és forgolódott, míg végül lejutott a tópartra, és észrevétlenül visszacsusszant a vízbe.

Háromnegyed egykor megérkezett a diszkrét csomag, járt hozzá steril fecskendő és tű is. Még korábban, még mielőtt sétára indult a folyóparton, David ivott az udvari lombok alatt egy kávét, és eltette a kiskanalat. Kibontotta a csomagot, és egy darabig csak nézte. Aztán készített egy adagot, és belőtte magát. Sokkal-sokkal durvább volt a cucc, mint előzetesen képzelte. A díler elmondta neki, hogy egyenesen Afganisztánból kapja a heroint, de ilyen tiszta anyagra David azért nem számított. Meredeken fölszikrázó eufóriájában, mintha csak egy angyal tolta volna maga előtt, volt még annyi lélekjelenléte, hogy fölálljon az ágyról, kinyissa a szobája ajtaját, és átzuhanjon a küszöb fölött.

A harmadik, a hülye hal csapkodott jobbra és balra, ügyeskedett, megpróbált ravaszul kibújni a háló útjából, ám végül kifogták. És amikor már egy szörnyű vasedényben, sercegő olajban feküdt, megfogadta, hogy ki fog jutni innen, és soha, soha többé nem tér vissza a tóba, a tenger lesz hazája, a végtelen óceán.

A szálloda takarítója, egy tizenhat éves nepáli fiú talált rá, aki éppen a lépcsőt söpörte, és fölment az emeletre megnézni, mi volt az a puffanás. Segítségért kiáltott. Miután a recepciós fölszaladt az emeletre és benézett a szobába, és azonnal átlátta, mi történt, lecipelték az élettelen testet a kapuhoz, kettejük közé ültették egy motorra, és bár alig több mint tíz perc alatt beértek vele a legközelebbi kórházba, addigra az amerikainak alig volt pulzusa. Négy nap múlva tért magához az intenzív osztályon. Mint kezelőorvosától, egy agilis, kövérkés hindutól megtudta, egy ideig élet és halál között lebegett, majd kómába esett. A kórház aulájában volt egy nyilvános telefon, amikor már lábra tudott állni, David innen hívta föl előbb az anyját, majd Philt, a zenekar dobosát, aki a legjobb barátja is volt egyben. Az anyja, aki húsz évvel korábban, a hetvenes évek első felében maga is járt Indiában, csak éppen közúton érkezett Isztambulból, nem repülővel, azt mondta neki, hogy nagyon szereti. Phil pedig most már duplán földúltan közölte vele, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett Seattle-ben.

A varanasi vendégház tulajdonosának semmi sem hiányzott kevésbé, mint egy rendőrségi ügy az esetleges jövőbeli razziákkal, és egy diszkrét borítékkal sikerült is elérnie, hogy David túladagolásának híre a kórház falain belül maradjon. Miután magához tért, még egy hétig bent tartották, amiért utólag igencsak hálás volt, mert ez az egy hét igazán kemény volt. Rehabilitációt is ajánlottak neki egy magánintézményben, de ő úgy határozott, visszamegy a hotelbe, ahonnan már korábban megkapta a holmiját. Megvolt az útlevele, a bankkártyája, és úgy tűnt, hogy a nála lévő készpénzből is csak kevés tűnt el a Pszichedelia Szentföldjén. Egy-egy húszdolláros bankjeggyel mondott köszönetet a nepáli fiúnak és a recepciósnak, a szálló tulajdonosának pedig egy ötvenest csúsztatott. Előzékenyen egy másik szobát kínáltak neki a földszinten, a lágyan rezgő lombkorona alatt.

Napi négy Kingfisher sört (jó nagy üveg volt, 650 milliliteres) és harminc szál cigarettát, három tízes csomag rövid Gold Flake-et engedélyezett magának, hogy ne őrüljön meg. Kipróbálta a napi jógát (a szállóvendégeknek ingyenes volt, 7:30-tól tartották reggelente a tetőteraszon), és az első alkalom után majdnem elsírta magát. Aztán napra nap ezzel indított. Kétnaponta, fölváltva hívta föl az anyját vagy Philt. A hotelben elég gyorsan cserélődtek a vendégek, így ismerkedni itt nem nagyon volt alkalma. A legközelebbi utcasarkon álló kétszintes ház falán kézzel festett felirat hirdette, hogy az épületben zeneiskola működik. Tabla, szitár, fuvola, harmónium. A huszonhat életéve alatt fölgyűlt zenei tapasztalat nyíltan kimondta, hogy a bambuszfuvolával vagy a tablával fölösleges akár csak próbálkoznia is, de miután fölkereste az intézményt, és igen pozitív benyomást tett rá az őszes, alacsony hindu fickó, akit ott talált, hagyta magát meggyőzni, hogy már másnap belekezdjen egy tízalkalmas harmóniumkurzusba.

Étkezni kizárólag a hotelben étkezett, az udvaron, a fantasztikus fa árnyékában, amelyet egyre inkább a magáénak érzett vagy magát érezte az övének, valamiféle szellemnek érezte, vagy amiben egy csodálatos szellemlény lakik. Lehetőleg mindig ugyanahhoz az asztalhoz ült le. A bordó műanyagból készült bútordarab be volt repedve az egyik lába mellett, de valaki megvarrta, szó szerint megvarrták – úgy tűnt, hogy egy nagy, fölforrósított tűvel. David nagyon szeretett az ujjaival elidőzni ezen a sebhelyen. A folyóparton a nepáli templom volt az, amit minden istenáldotta délután fölkeresett. Itt is állt egy fa, ugyanolyan fajtájú fa, mint a szobája előtt. Egyszer megkérdezte a brahmint, milyen fajtájú fa ez. A szent füge, válaszolta az öreg, és elmondta Davidnek, hogy egy ugyanilyen fa alatt esett meg, hogy Sziddhártha, a fiatal nepáli nemesúrból lett vezeklő megvilágosodott. Nem messze történt, Bodhgayában, folytatta a brahmin, és abba az irányba mutatott, amerre a Gangesz hömpölygött a beláthatatlan síkságtól határolva.

Gitározni autodidaktaként tanult meg, de előtte, még a középiskola előtt két évig zongorázni járt, így viszonylag könnyen ráállt a keze a harmóniumjátékra. A jobb keze, hiszen a ballal fújtatnia kellett. Prakash, az oktatója különféle zenei frázisokat játszott, David pedig megpróbálta lekövetni őket a saját hangszerén. Rögtön az első óra után vásárolt egy könnyen hordozható darabot az iskola kínálatából. Ugyanezen a napon történt, hogy elment egy fodrászhoz, és levágatta hosszú raszta tincseit. Ekkor már kizárólag azokat a ruhákat viselte, amiket Varanasiban szerzett be, világos lenvászon hosszúnadrágokat és gallér nélküli ingeket. Megpróbálkozott vele, hogy mezítláb járjon, de miután egyik este belelépett az utcán egy üvegszilánkba, maradt a vietnámi papucsnál.

Papagájhal alakú aranygyöngy. Madár alakú elefántcsont pecsételő – spirálisan burjánzó minták lenyomata. Berakásos tőr, melynek pengéje a parton totyogó vízimadarak közé engedett arany macskákat ábrázol, a háttérben papiruszsás zizeg és ezüst halaktól hemzseg a patak.

Elkezdett dalokat írni a harmóniumon.

Isten nőstény oroszlánnal és istennő hím oroszlánnal.

Heti egyszer, szombat esténként a zeneiskola kötetlen összejövetelt szervezett a tanítványoknak, és egy ilyen alkalommal történt, hogy David megismerkedett egy babaarcú ukrán lánnyal, akinek egészen sápadt bőre volt, göndör fekete haja és hatalmas mellei, és akiről az amerikai fiú nem tudta eldönteni, hogy aszexuális, vagy egyszerűen csak a bolondját járatja vele. Növendék rocksztárként David hozzá volt szokva, hogy bárkit megkap, akire kedve támad. Mintha egy labirintusba tévedt volna Ritával. Több alkalommal megpróbálkoztak kettesben zenélni. A lány szitározni tanult, és nem tűnt úgy, hogy különösebben meghatná, hogy David egy feltörekvő, világhírre törekvő grunge zenekar frontembereként mutatja meg neki az új dalait.

Rita ötlete volt, hogy menjenek ki együtt Sarnathba. David egy hónapja érkezett Varanasiba, és azóta nem hagyta el a várost. Tulajdonképpen most sem hagyták el, bár a hely, ahová egy órás riksázás után megérkeztek, egészen másnak mutatta magát, mint a folyóparti sikátorok, halottégetők és bazárok egyvelege. A sűrű, égmagas bambuszok tövében, ahová letelepedtek, Davidnek a kamaszkorából volt ismerős és otthonos a szédület – megfogta a lány kezét, és Rita nem húzta el tőle. Olyannyira fölülmúlhatatlanul gyöngédnek tűnt az egész, hogy a fiú egyszerűen gondolni sem mert többre. Talán tíz percig ültek így szótlanul, és ez a tíz perc az örökkévalóság részeként épült be valamelyik fekete lyukba, amit a heroin mart David pszichéjébe. Végül odament hozzájuk egy fickó egy polaroid géppel, és miután elkészült a fotó, és a fiú kifizette, fölálltak. David tette el a képet, és míg elgyalogoltak a zsibongó zöldben a kúp alakú, nagy téglasztupáig, majd Rita indíttatása szerint háromszor körbesétálták az óramutató járásának megfelelő irányban, megint úgy zárkózott el előle a lány, mint akinek teher szeretni. Mint aki terhes a szeretettől, és attól tart, hogy bármily külső behatástól elvetél. Fanyar humora volt és kemény közép-európai akcentusa. Megnézték a helyi régészeti múzeumot, ahol egy csomó Buddha-szobor mellett a híres oroszlános oszlopfőt őrzik, amely minden bankjegyen és pénzérmén ott látható India címereként. Aztán faszénen sült, sóval és citrommal bedörzsölt kukoricát ettek, és kólát ittak hozzá az útpadkán ülve.

David huszonkilenc évvel később tért vissza Indiába, az első olyan évben, amikor megint lehetett utazni a koronavírus-járványok idején bevezetett világméretű korlátozások után. A feleségével érkezett és a kislányukkal, Rachellel, aki tizenkét évvel a fiúikreik után jött világra. Joanna, a felesége újságíró volt. Az aktív zenélést David ekkor már két évtizede föladta, hangmérnökként és zenei producerként dolgozott Portlandben, a városban, ahol felnőtt, és amit nem akart és tudott elhagyni soha. Joanna nagyapja még a házasságkötése előtt három évet Mussoorie-ban, a hegyek közt töltött egy keresztény misszió szolgálatában, és a későbbi unokáinak sokat mesélt életének ezen időszakáról. A legendárium egyik kitüntetett pontja volt a Kwality nevű étterem a Mallon – a nagypapa itt ette a világ legjobb veggie burgerét, amelyben a fasírt teljesen olyannak tűnt, mintha húsból készült volna. David régóta vegetáriánus volt (Joanna és a kislány nem), és bár a Kwality már megszűnt, számos veggie burgert megkóstoltak a Mallon és környékén, hátha átszivárgott beléjük valami a tradícióból. De sehol nem találták meg azt az átmeneti minőséget, amit kerestek.

Varanasiban nyom nélkül eltűnt az épület, ahol David három évtizeddel korábban lakott. Egy kopott eleganciájú heritage hotelben vettek ki följebb a folyóparton egy tágas, világos szobát, amely inkább lakosztály volt, és annyiba került éjszakánként, mint Londonban vagy New Yorkban egy színtelen-szagtalan háromcsillagos. Magas volt a vízállás, nem mindenütt voltak járhatóak a parti lépcsősorok. Ahogy az első délutánjukon a lassú séta után megpihentek a nepáli templomnál, majd továbbindultak a szűk utcában a megfelelő irányba, hirtelen megszakadt a város szövete – hosszúkás téren találták magukat, ahol az épületek és a díszburkolat egyaránt vadonatújnak látszott. David nagyon régóta teljesen tiszta volt, de az álmaiban számtalanszor viszontlátott városnegyed hűlt helyén most úgy érezte magát, mintha valami finom pszichoaktív szer kezdett volna munkálni benne. Jobbról ott barnállott a Gangesz, távolabb balra pedig hindu templomtornyok törtek az égbe, mellettük fehér kupolával lapult meg egy mecset – a tér, ahová betoppantak a sikátorból, olyan volt, akár egy körmönfont áldás vagy átok, mely nem tesz mást, mint kétségbe vonja a múltat, és így mindenestül izolálja a jelen valóságát. Kulisszából lett kulisszák között lépdelt a színész, aki visszatért ifjúsága szent színhelyére, hogy önmagát alakítsa, és közben rádöbbent, hogy ő volt itt a kulissza, ő maga itt a halálra ítélt kulissza, és Benáresz városa a hős, megállíthatatlan mozgásban, mint a lépcsőit nyaldosó folyó, legyőzhetetlenül. Joanna megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és David kozmikus távlatból hallotta vissza a saját hangját, amikor válaszolt.

Isten nyelve a csönd, és minden más csak silány fordítása ennek, olvasta este az X-en silány fordításban.

‍