Magyarázat mindenre – és az előzetes elvárásokra

Amikor megkaptam a felkérést, hogy írjak Reisz Gábor legújabb (harmadik) nagyjátékfilmjéről, a Magyarázat mindenre című dolgozatról, kicsit elbizonytalanodtam. Láttam ugyanis, milyen beszédáradat öntötte el a nyilvánosságot a filmmel kapcsolatban, már a bemutató előtt, és nyilván utána is. És abból, amit láttam, azt a következtetést vontam le magam számára, hogy közéleti (?) üzenetét tekintve ez a film elsősorban az anyaországi nézőknek szól. Jó, következett pár nemzetközi díj is. Na de hát láttam már bátor leszbikus filmet díjesőben, hogy csak egy példát mondjak. Aztán, hogy megnéztem, egyet tudtam érteni azzal, hogy a bátorságát kétségtelenül díjazni lehet, a „filmségét” azonban kevésbé. A díjazottságot amúgy sem tartom mércének; hogy akkor ezt az alkotást most muszáj megnézni, hát né, mennyi díjat söpört be.

Aztán amikor rápillantottam a film IMDb-adatlapjára, elhűltem: két és fél óra? Hát mit lehet ilyen hosszan elmondani arról, amiről a legkülönfélébb fórumokon annyi szó esett? Hogy Magyarország ma végletesen megosztott hely, ahol a „ballibbantak” utálják a „jobberfasisztákat” és viszont. Nap mint nap ez ömlik a mindenféle anyaországi médiából a szélrózsa minden irányába. Minek kell erről filmet is csinálni? Tulajdonképpen ez keltette fel a kíváncsiságomat. Megnéztem a filmet – és kellemesen csalódtam. Nem a közéleti (?) üzenet tekintetében. Hanem ami a filmnyelvi „szóhasználatot” illeti. Abban szinte biztos voltam, hogy ha egy film két és fél órás és nem valami ártmúvis vizuális trip, akkor a néző közel kerül a szereplőkhöz, kísérgeti őket, végig a mindennapokon. És ha ezt előzetes elvárásnak nevezem (lásd, ha a néző egy westernként meghirdetett filmre ül be a moziba, akkor némi joggal várja el, hogy például lövések dördüljenek el, vagy jelenjen meg a vásznon egy ló), akkor abszolút elégedett lehettem, ugyanis a film megfelelt az elvárásaimnak. Szép lassan, ám pontos ritmusban sétálhattam végig a történeten, belemerülhettem… bizonyos értelemben a saját életembe.

A történet ugyanis családokról szól. Akik Magyarországon, közelebbről Budapesten élnek. Értelmiségi családok. Az egyik családfő építész vállalkozó (Znamenák István alakítja, ő a „jobberfasiszta”), a másik történelemtanár (Rusznák András, ő a „ballibant”). Mindkét családban vannak gyerekek. Az építész vállalkozó nagykamasz fia (Adonyi-Walsh Gáspár) a film (nem) főszereplője. Inkább az események kiváltója és egyben áldozata. Érettségire készül és szerelmes. Egy lányba (Kizlinger Lilla). Aki viszont csak haverként néz rá. Merthogy a történelemtanárba szerelmes. Van ilyen. (A történelemtanár persze visszautasítja a lány közeledését. Ilyen is van.) Aztán jön az érettségi. És a nagykamasz persze hogy leblokkol, és pont a történelemvizsgán. Otthon azonban ijedtében hazudik egy jót. Hogy a történelemtanár azért vágta el, mert ő kokárdát viselt. És amúgy is pikkel rá, mert „jobberfasiszta” a család. És innen elszabadul a pokol. Belép a képbe a média is, mégpedig egy Erdélyből (!) érkezett, ártatlan fiatal újságírónő (Hatházi Rebeka) személyében, aki nyilván a nagy sztorit keresi, ám a „jobberfasiszta” médiatermék a saját céljaira használja a készülő riportot. Botrány botrányt követ. A film egyik csúcsnak szánt jelenetében egymásnak esik (szókarate szintjén) a „jobberfasiszta” apuka és a „ballibbant” tanár. Végül a nagykamasz átmegy a pótérettségin, és a haverokkal leugrik a Balcsira. Ahol nekivág a nyílt víznek. Itt muszáj volt felnevetnem, ugyanis valamiért bevillant François Truffaut 400 csapásának végjelenete, amikor az ifjú Antoine megszökik a javítóintézetből és nekirohan az óceánnak. Értem, a Balcsi a magyar tenger, a 21. század fiataljai is gyűlöletes, kerítések közé zárt medencék, ordítozó felnőttek világából menekülnek a nyílt víz felé, szóval érteni vélem a referenciát… csak a súlyát nem érzékelem.

Megpróbálom elmondani, miért nem. Értékelem a készítők igyekezetét: nem gyúrtak arra, hogy harcosan állást foglaljanak valamelyik oldalon. (Akadtak szép számmal olyanok, akik épp emiatt fújtak a stábra, hogy megúszósra csinálták a filmet.) Ha egy alkotó azt a célt tűzi ki maga elé, hogy megmutasson valamit, akkor ettől a pillanattól kezdve nem állhat ide, oda, akkor sem, ha fikciós alkotást készít. Elképzel helyzeteket, megalkotja a karaktereket, a motivációs hálót, felépíti a drámai ívet, és hagyja, hogy a karakterek tegyék a dolgukat. És ha jól képzelte el a fentieket, akkor a karakterek „megcsinálják” a filmet. Ilyen értelemben csodaszép alkotás a Magyarázat mindenre. A baj a már említett közéleti (?) üzenettel van. Mert igaz ugyan, hogy ­Reisz Gábor és csapata megmutatja nekünk a magyar mindennapok gyűlöletből, esendőségből, generációs szakadékokból stb., de szeretetből, megértésből, aggódó figyelemből stb. is felépülő kusza, néha torz, néha szép (bár inkább torz) fonadékát. Viszont ezzel a nézőt (engem legalábbis) egyáltalán nem mozdítja ki a komfortzónából. Ja, fröcsög a papa, hazudik a kölyök, manipulál a média, kacska a közoktatási rendszer, oké, és? Hiszen ezt látom, látja bárki, akinek internetkapcsolata van és érdeklődik a közélet (?) iránt, nap mint nap. Mi ebben a pláne? Azt kell mondanom, ahhoz, hogy egy ilyen történettel az alkotó kimozdíthassa az átlagnézőt a komfortzónájából, bizony nem elég a megmutatás. Több kell hozzá. Mert így csak azokat mozgatja meg, akiknek fejében, száján amúgy is ott van, hogy te rohadt jobberfasiszta, illetve te rohadt ballibbant. Sőt, tovább szűkítem a kört: csak azokat mozgatja meg, akik azokból a körökből érkeznek, amelyek a vászonról is visszaköszönnek: a magyarországi (de tovább is lehet szűkíteni a kört, egészen Budapest határáig) építész vállalkozók és történelemtanárok köréből. Aki kívül esik ezen a körön, az nehezen fog belobbanni a két és fél óra végén. És itt térnék vissza az előzetes elvárásokhoz: akinek nincsenek előzetes elvárásai a filmmel kapcsolatban, az csak egy egyszerű, szép, szomorú és emberi történetet fog látni. Akinek viszont van (rohadt… stb.), na, annak megugrik a gyűlöletindexe. Viszont ez hadd ne legyen a film hibája. Hanem az előzetesen elváróké.

‍

Magyarázat mindenre, színes magyar film, 151 perc, 2023. Rendező: Reisz Gábor. Forgatókönyvíró: Reisz Gábor, Schulze Éva. Operatőr: Becsey Kristóf. Vágó: Reisz Gábor, Gorácz Vanda. Szereplők: Adonyi-Walsh Gáspár, Znamenák István, Rusznák András, Hatházi Rebeka, Kizlinger Lilla, Sodró Eliza, Urbanovits Krisztina.