.svg)
Mederben
Őrt állnak a nyírfa tetején a hollók,
nekik adtam a hangomat.
Mire felismertelek volna, már
nem tudtam, melyikünk vagyok.
A nád mélyéről visszanéz rám a víz,
és lefelé a gondolatok
tavirózsa-gyökere félútig se jut.
Innen tovább csak ájulni lehet.
A mélyben homok takarja az idő
hártyavékony felületét,
amire a sötétben a végtelen
hurkait rajzoljuk ujjainkkal,
és reggelente fénylő áldozatként
adjuk egymásra tiszta ingnek.
Hunyorgó
A hegyen már nem ragadnak a számba a szavak –
kavarognak, mint a bokorra hulló
vagy a madarak nyomán felrepülő levelek.
Vérezhetnék, de súlyok nélkül majdnem
minden megbocsáthatóvá válik,
ami felzavarja a sárga és zöld libbenésen
túl szuszogó, elfeledett homályokat –
a padon ülve órákig nézem a fák tetejét,
hogy meg ne vakuljak, amikor majd
kicsúszik egymásból álomba szorított kezük.
Megadás vég nélkül
Nem láthatok.
A parton álló fáról felrepülnek a madarak –
így derül ki, milyen évszak ez.
Az ég szürke.
Tavasz lesz,
csak ritkán kapok benne levegőt –
ha sikerül kitapintanom
a mélyén a színeket,
az a felszínre lök.
Megismerhetetlen ritmus ez.
A mellkasomon át a gerincemnek
csapódó hullámok erején mérem,
hogy bűnös vagyok-e még.
Morzsánként viszik magukkal a szívemet
sosem nyugvó kavicsok közé,
ahol szélbe simuló rétek agyagos földje,
dombtetőn a felhőket átjáró fényes remegés melege,
éjjeli háztetők sötétkék égnek tartott tükre vagy.
Gravitáció
Amit ismerni akarok, annak
nekimegyek, vakon belemászok,
de te, tajtékkarimájú mozdulatlan,
melyik alakváltótól kapod kölcsönbe
a szemed, és ujjaid közt hogy suhintod
még az éhes kis sebeimet is egy
berkenyepálca tavaszi jelébe?
