Mediterrán derű és a gyermekkor emlékei – beszámoló Vermesser Levente kötetbemutatójáról

Augusztus 22-én, a 16. Kolozsvári Magyar Napok hatodik napján a Bulgakov Kávéházban mutatták be Vermesser Levente Odakint és idebent című verseskötetét. A bemutatót rövid esőzés előzte meg, de szerencsére végül a kávézó teraszán vehette kezdetét az esemény. Karácsonyi Zsolt mosolyogva jegyezte meg: „az előbb odabent, most meg idekint vagyunk” – utalt a könyv címére –, „nagyon bízom az esőistenekben, hogy most már elvonultak innen.” A beszélgetést Papp Attila Zsolt vezette, aki megosztotta a közönséggel, hogy a teraszt azért választotta, hogy a bemutatót egy hellén, mediterrán derű lenghesse be. Elsőként egy „szinte triviálisnak” számító kérdéssel indított: arra volt kíváncsi, hogy minek az eredménye az, hogy Vermesser második verseskötete 19 év után jelent meg. Vermesser Levente José-Maria de Heredia példáját hozta fel, aki szerint négyévente kell egy verset írni: „én csak az ezüstéremmel büszkélkedhetek, de az ezüst is nagyon szépen csillog.” Hozzátette, hogy valójában lusta embernek tartja magát, és sok időt tölt egy-egy szöveg mellett.  Papp Attila Zsolt az alkotói folyamatról is kérdezett, és kiderült, hogy Vermesser szereti többször átnézni a műveit: „úgy érzem, hogy legalább az olvasót sem fárasztom a szövegeimmel olyan gyakran. Ritkán olvashatják a rövid verseimet, nem okoz ez fölös kínt nekik.” – tette hozzá.

Ezt követően a moderátor az Éber nevet viselő csoportosulás felé terelte a beszélgetést, amelynek Vermesser Levente is tagja volt. A csoport saját nyelvezetet dolgozott ki, amelynek „a halandzsaszavaktól a nagyon furcsa és különös asszociációkig, képzettársításokig egy csomó minden a része volt.” Papp Attila Zsolt elárulta, hogy a verseskötetet olvasva és Vermesser eddigi munkásságát ismerve úgy érezte, mintha a kötetben valami olyan elemek bukkannának fel, amelyek elválaszthatatlanok az éberes múlttól. Példaként idézte a kötetből: „oly gyöngéden bánhatok veled, mint nyelvész a társhatározóval.” Vermesser az idézetre reagálva egy ifjúkori anekdotát is megosztott: „Szilágyi N. Sándor közkedvelt tanárunk volt, és egy fonetikaóra után, amikor a fiúkkal, akik az Éber csoport tagjai voltak, felfelé mentünk a Ferenc József utcán, az első közlekedési lámpánál a tanár úr a szakállába morzsolva ránk nézett, és azt mondta: fiúk, ha megkérhetném magukat, órán ne röhögjenek, mert én is szeretnék, és annyira kínos, hogy én tanárként nem röhöghetek, mert akkor a többiek mit szólnak?” Az Éber nyelvezetéről szóló kérdésre válaszolva a költő megosztotta, hogy a mesterséges intelligencia eddig nem tudta felismerni ezt a különleges nyelvet, hiszen a tolvajnyelvüknek még nincs referenciája.  Hozzátette, hogy reméli, ez a sajátos kommunikációs forma megmarad majd olyan lehetőségként, amelyet a mesterséges intelligencia nem ural.

Papp Attila Zsolt a kötet mediterrán és görög hangulatát is kiemelte: „Görögországot látod turistaként is, ugyanakkor kulturális kódrendszerként is, amiben mozogsz. Egyszerre vagy odakint és idebent, idebent és odakint ezzel a hangulattal kapcsolatban. Mesélj a hellén derűről és a hellénről!” – kérte Vermessert. A költő válaszában apja szavaira emlékezett vissza, aki 2000-ben felidézte három gyermekkori vágyát: „az egyik az volt, hogy egyél medvetalpat – mindenkit arra biztatok, hogy ne tegye –, a másik, hogy eljuss Peruba, annyi pénzt nem adok, de menj el Korfura, ha akarsz.” Papp Attila Zsolt ezután arra volt kíváncsi, hogyan él Vermesser Leventében egyszerre a vándor, aki Görögországtól Szentpétervárig bejárta a világot, és a balánbányai pedagógus. Vermesser humorosan megjegyezte, hogy számára nem kihívás összeegyeztetni a kettőt, hiszen a horoszkóp szerint mérleg.

Ezt követően a moderátor a kötet Olimpiai arany című ciklusára tért rá, amelyben Vermesser az olimpiai aranyat szerző magyar élsportolókról írt. Kíváncsi volt, hogy egy költőnek miként jut eszébe ilyen témáról verset írni. „A körmödet rágtad le, apám, a szívedet tépted ki!” – emlékezett vissza egy mérkőzésre. Hozzátette, hogy sport iránti rajongása gyermekkorához kötődik, hiszen gyakran hallgatta apjával a mérkőzéseket a rádión.

A beszélgetés zárásaként Vermesser Levente felolvasott néhány verset a kötetből, majd elmagyarázta, mire gondol, amikor a költészet „korszerűtlenségéről” beszél: arra, hogy egy téma bármikor felbukkanhat nála. Példaként említette gyerekkorát, amelyre visszagondolva nagyon jól érezte magát, és ez inspirációként jelenik meg műveiben.

‍