Mert elhagyatnak (elhallgatnak) akkor mindenek

Hallgatás.Elhallgatás. Hallgatás. Meghallgatás. Hallgatás. Csend. Csend!

Mikor s kineknyílik meg a száj, a szem, a fül? Mire mondunk igent? Mire nemet?Mikor elég? Mikor sok? Mikor elviselhetetlen? Hét nő. Nóra. Ibsen. Abúzus.Áldozat. Agresszor. Te. Én. Mindez egy előadásban. A Nóra projektbemutatójára szeptember 10-én került sor a szatmári Ács Alajos Stúdióban,a Szatmárnémeti Harag György Társulat előadásában.

Évadot nyitnisokféleképpen lehet. A szatmári társulat ezúttal egy elevenbe vágó,őszinte, gyomorszorító jelenetekkel halmozott előadást választott. Feszültfigyelem, harag, tehetetlenség, felháborodás, bűntudat, szégyenérzet, félelemjárja át a nézőteret. Vannak történetek, amikből ha tehetnénk, kimenekülnénk,de egy ilyen helyzetben ezt nem tehetjük meg. Végignézzük, és megdöbbenünkmindazon, amit látunk. Az életen. Az élet árnyoldalán, amit nemteszünk kirakatba. Amit elhallgatunk. Amit semmissé teszünk. Amit szőnyeg alásöprünk. Amit nem akarunk elhinni. Amit nem vesznek jegyzőkönyvbe, csak hasúlyos testi sértés történt. Ami több nő halálához vezetett, ha megnézzük astatisztikákat. Amit most színpadra visznek, elénk tárnak, s mint Ágnes asszonya patakban, úgy mossák lelkünket, hogy folt ne maradjon. Mert kin folt esik,élete végéig hordozza. Ott. Mélyen. Legbelül. Ide utazunk ezzel az előadással,ahogy lassan szétpattannak a burkok, lehullnak a maszkok, elpárolognak afelvett szerepek, s felszínre kerülnek a mélyrétegek; mint valami gejzír,törnek fel az emlékek, a bántások. Ehhez viszont több összetevő szükséges.

Vegyük Ibsent.Vegyünk egy alkotócsapatot. Vegyünk egy workshopot. Vegyünk egy színészt, akimár nem először rendez, s jól is ír. Vegyünk hét színésznőt. Vegyünk egykamerát. Vegyünk egy díszlettervezőt és egy jelmeztervezőt. Vegyünk egyzeneszerzőt. Vegyünk egy stúdiót. Vegyünk értő/érző nézőket. Vegyünk merszet.Hiszen szabad erről beszélni. Kell. S írni is. Bár nehéz témáról írnisosem könnyű. A lét elviselhetetlen nehézségeivel szembenézni bátor tett.Színre vinni még bátrabb. De hogyan is lehet, hogy ne tűnjön fikciónak se,valóságnak se? Élesen a kettő határán táncoljon mindvégig, anélkül, hogyegyszer is leessen. Ezt a finom középutat találták meg az alkotók, s mindenmondatnak, csendnek, gesztusnak, elemnek, zenei betétnek súlya lett. Nemlemérhető, mégis nyomatékosító.

A bántalmazáspszichológiája összetett terület; az áldozat és a bántalmazó belső világánakfeltárása többlépéses folyamat része. Érteni kell azt, amit megérteni nemlehet, változtatni azon, amiről azt hisszük, szélmalomharc csupán. Le kellvetni a szégyent, s el kell dobni a stigmát. Az áldozat nem tehet arról,ami vele történt. Az áldozat ártatlan. Ezt az ártatlanságot sugallja adomináns fehér szín is. A múlt mocska a felszínen nem látszik, „csak” alélekben lappang.

A Babaházjó kiindulópontnak bizonyul ahhoz, hogy a hét teljesen más karaktert játszószereplő megtalálja egymásban a közös pontot: az áldozati szerepet, Nórát,aki, ha tehetné, rácsapná az egész világra az ajtót. Hét világnézet ütközikebben az előadásban, de a felületek, az érdes részek lassan kisimulnak.Mint gyónás után, az áldozatok feloldozást kapnak egymástól. Megértést.Együttérzést. Bár nehéz meghallgatni a másikat, aki nem akarja továbbelhallgatni a vele történteket. Csak figyelni rá, csendben. Jelen lenni. Ottlenni. Gyomromban furcsa érzéssel, torkomban gombóccal ülök a végszó után, svárom a közönségtalálkozót. Meg kell szólalni. Kérdéseket feltenni. Ilyenkornehéz. De lehet. Kell.

A díszletelemeiben éles kontrasztok dominálnak. A fehér ruhába öltözött színészekmindvégig egy puha pódiumon játszanak, mintha egy hatalmas fehér ágyon vagy egyfelhőn járnának. Ezt a puhaságot éles tárgyak törik meg, geometriai elemek,melyek gyakran ülőalkalmatosságként szolgálnak. A pódium feletti víztükörsem tiszta – megtört, érdes felületnek hat. Az eltérő textúrák, színekérzelmi feszültséget teremtenek a játéktérben. Az előadás hangzásvilágábanis polarizált: hol a mély csend, hol a hangos, pulzáló, éles zene dominál,felemelő, hol életigenlő, hol halálközeli hangulatot áraszt. Semmiképp sem hagynyugodni. S hidegen sem hagy. Periodikusan elkap a „minden Egész eltörött”érzés.

Az alkotószínészek improvizációi és a közös beszélgetések alapján megírt darabéletszerű, életszagú jelenetek sora. Emlékképek, melyeket mélyen elnyomtakmagukban a szereplők, s mint terápiás folyamatokkor, egymás után felszínrekerülnek. Ez most egy ultrarövid terápiának tűnik. Az emlékező mesél,és egy szereplő belép hol az áldozat, hol az agresszor szerepébe. Láttatni,éreztetni, megérteni – ez a cél. Ítélkezés, kommentárok nélkül. Közbenfellapozni Ibsent, elgondolkodni, rácsodálkozni, értelmezni, aktualizálni amajdnem másfél évszázaddal ezelőtt megírtakat. Máshova helyezni a hangsúlyt éslapozni. Itt már rég nem az emancipációról van szó, egy szinttel mélyebbreástak az alkotók. A múlt és a jelen idő keveredik, ahogy a szereplők sorrabeemelnek egy-egy traumatikus emléket. Zsigeri színészi játék teszi alátottakat életszerűvé – mintha egy kulcslyukon át néznénk az eseményeket.Feszültség járja át a nézőteret. Ülünk és megértjük: attól, hogy nem beszélünkróla, létező probléma, és súlyos következményei lehetnek. Ideje meghallgatni.A másikat. Egymást. Engem. Téged.

Zárszó gyanántvisszatérnék Pilinszkyhez, bár Ibsen drámája az alap: „Hányféle szégyen ésképzelt dicsőség / hálójában evickélünk, pedig / napra kellene teregetnünk /mindazt, mi rejteni való”. (Pilinszky János: Milyen felemás)

Alapszöveg: az alkotószínészek improvizációi és a közös beszélgetések alapján – illetve Ibsen Babaházcímű drámája részleteinek felhasználásával. Rendező: Frumen Gergő. Szereplők:Bogár Barbara, Budizsa Evelyn, Keresztes Ágnes, Kovács Éva, Laczkó Tekla,László Zita, Sosovicza Anna. Külön köszönet Kovács Nikolettnek és DálnokyRékának. Díszlettervező: Fornvald Gréti. Jelmeztervező: MihályKatalin Sára m. v. Dramaturg: Sándor Júlia m. v. Zeneszerző:Bakk-Dávid László. Súgó: Varga Katalin/Simio­naș Varga Anna. Ügyelő: Szabó Ritta.

‍