.svg)
a dicsőség azoké, akik két kézzel
markolják a lehetetlent
Egyszer volt, hol nem volt,
ezüsthajú amazonok a télhajtó
farsangi ribillióban bukfenceztek,
ekebukákáztak. Jól vigyázz, hogy kit
hol látsz meg felszabadulásában.
Térdhajlataikban az Isten
még nem unta meg a teremtést.
Nagyapám, ereje teljében,
szemtanúja volt a fergetegnek.
Markában zsebre vágta az irigységet,
majd hazasietett ebédelni.
Isten neki adta a felpattanást,
mert boldogok, akik hirtelen
kelnek útra, hisz övék
a meglepetés ereje.
Az ajtó előtt, talán ott történt.
Alászálltak az öltöztető angyalok,
s mire a csűrhöz ért,
ott fénylett rajta az adonkénnektek
akrobatikát sisak, mell-, has-, combvért,
és a többi darab annak módja
és rendje szerint.
Ropogott a hó, és tata csillogott.
Aggódva recsegett a száraz fa.
Kitolta a csűrből a szekeret.
Szellő lovunk hegyezte a fülét,
de nem a szénacsinálásról,
nem a kőhordásról,
nem a favágásról volt szó,
hanem a napról,
amikor tata elhatározta,
hogy legyőzi az időt.
Ott állt teljes hadi díszben.
Kihúzta magát, és egy élet
maradék lendületével
nekilátott cigánykerekezni.
Tudta jól, a helyes kivitelezés
érdekében elengedhetetlen
a lendített lábbal oldalra
történő kilépés, majd a talajról
elrugaszkodva oldalsíkban haladva
először a közelebbi, majd a távolabbi
nyújtott karú tenyér lehelyezése
a talajra. Ezután terpesztett lábú
kézálláson keresztül, egyetlen
lendülettel kell megérkezzen
terpeszállásba, előbb a közelebb eső,
majd a távolabbi lábára.
Csörömpölt a páncél.
Az elmélet megbukott.
Felállt és megöregedett.
Azóta nagy havak
és farsangok idején
halk zörgés hallható
a csűrből,
mert halála után
a felejtéssel is ölre ment.
