Az abszurddal jó barátságban vagyok – interjú Lovász Krisztina íróval költővel
XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 19. (945.) SZÁM – OKTÓBER 10.
Utánakerestem, milyen jellegű interjúk készültek veled az idők során, és rá kellett jönnöm, hogy ilyen szempontból nem vagy egy közlékeny alkat – van ennek valamilyen oka, vagy egyszerűen csak elkerültek ez idáig az újságírók, jól tudsz rejtőzködni?
Jobban szeretem, ha az írásaim beszélnek helyettem, sokkal többet árulnak el rólam, mint egy interjú. Azért korábban írtak már rólam, az első verseskötetem megjelenése után a Népszabadság közölt egy fényképes cikket, Költővé válik a könyvek között, ez volt a képaláírás, és Kislányos apokalipszis címmel jelent meg, ha jól emlékszem. Akkor egy orvosi könyvtárban dolgoztam (ez ki is derült a cikkből), nyilvános volt a vonalas telefonszám, a megjelenés után egyfolytában csöngött a telefon, engem kerestek, ismerkedési szándékkal. Roppant mulatságos volt, a főnökömnek kevésbé. Lehet, hogy innen ered a visszafogottságom, és persze az is igaz, hogy elkerültek az újságírók, amit nem nagyon bánok.
A minap küldtél nekem egy fotót, amelyből azt tudhattam meg, hogy 1985-ben „debütáltál” az Ifjúmunkás Új tollak rovatában – versekkel. Mielőtt arra kérdeznék rá, milyen is a viszonyod a műfajokkal, hiszen prózát is írsz, arról mesélj, hogyan is kezdődött a te életedben az irodalom művelése, mi késztetett arra, hogy írjál, változott-e ez a késztetés az idők során. Volt-e rád hatással az iskola ilyen szempontból, esetleg az irodalomtanáraid, a családod vagy mások – tudom például azt, hogy Bréda Ferencet afféle „mentorodnak” tartod, és említetted azt is, hogy Egyed Péter közölte anno a zsengéidet a Korunkban.
Megpróbálom sorra megválaszolni a kérdéseidet, haladjunk időrendben, ami aztán úgyis összekuszálódik. Már négyéves koromban tudtam olvasni, otthon rengeteg könyvünk volt, édesanyám irodalomért való rajongásának és kitűnő ízlésének köszönhetően. Hihetetlen, de a legnehezebb időkben is járatta a Nagyvilág című folyóiratot és a Film Színház Muzsikát. Akármilyen fáradt volt, lefekvés előtt mindig olvasott, szóval a minta adott volt. Nem irányította az olvasásomat, hogy ilyen olvasásszociológiai szakkifejezést használjak, ajánlott ugyan néhány művet, de hagyta, hogy rászabaduljak a vitrines könyvszekrényre. A könyvekhez és az olvasáshoz való viszonyomról írtam Idézőjelben zokogó majom című novellámban. Első versemet hét-nyolcévesen írtam, emlékszem az alkotás örömére és aztán a kész mű okán érzett örömre. Ez a mai napig nem változott, sok versem szól a versírás folyamatáról. Például a Tigris és rózsa, a tőr most láthatatlan című.
Bréda Ferenc volt, aki úgymond „felfedezett”, nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a tanítványa lehettem a bánffyhunyadi általános iskolában. Később is egyengette az utamat, meghatódva gondolok vissza arra, hogy a most elérhető Wikipédia-oldalamat ő szerkesztette, és az Adélka szerint kötetem kolozsvári bemutatóját is ő nyitotta meg. Annak idején, ötödik osztályban az Íliászt és az Odüsszeiát olvastuk vele, hexametereket elemeztünk, irodalmi esteket szerveztünk. Nem ismertem nála szabadabb embert, költőt, gondolkodót, talán ez az általa képviselt alkotói szabadság vagy annak ígérete hajt ma is. Barátja, a kiváló költő és filozófus, Egyed Péter közölte zsengéimet a Korunkban, és elküldte verseimet Farkas Árpádnak, akitől őrzök egy szigorú, de nagyon kedves hangú, bátorító levelet. Tanáraim sorában hálával gondolok vissza Kiss Ilona tanárnőre, akinél minden héten összegyűltünk mi, verselő ifjak. Pici blokklakásának még kisebb nappalija versuniverzummá tágult. Ő gépelte le első „műveimet” és küldte be az Ifjúmunkásnak. Később, Budapesten, Köntös-Szabó Zoltán kolozsvári író ajánlásával a Mozgó Világban is megjelentem. Óriási öröm ma is, ha nyomtatásban látom, tapintom, szagolom bármilyen írásomat.
Ifjúkoromban faltam a könyveket, manapság sajnos sokkal kevesebb idő jut az olvasásra. Meghatározó volt Apollinaire és Borges, Ted Hughes és Sylvia Plath, Szergej Jeszenyin, Weöres Sándor, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes. Ha mindenáron kedvenceket kell megnevezni, akkor Murakami Haruki, Darvasi László és persze az erdélyi írók, Karácsony Benőtől Szilágyi Istvánon át Bodor Ádámig, de ez egy roppant hiányos és felületes lista. Nagyon sok kortárs tehetséges író és költő van, akik közlésében – és ezt őszinte szívvel állítom – a Helikon élen jár.
Miközben igyekeztem, hogy „jó” kérdéseket tegyek fel neked, rájöttem, hogy milyen keveset tudok az életedről, holott a kedvenc szerzőim közé tartozol. Amit tudok, ennyi: Bánffyhunyadról indultál, kolozsvári egyetemi kitérővel, már jó ideje Budapesten élsz, és olyan munkakörben dolgozol, aminek vajmi kevés köze van az irodalomhoz. Ha már az ismerkedésünk így publikusan, a Helikon olvasói előtt zajlik, mesélj, kérlek, arról, mi történt veled mondjuk a Hunyad–Kolozsvár–Budapest tengelyen, hogyan képzelted az életedet például huszonévesen, és ehhez képest milyen most?
Köszönöm, nagyon jólesik, örülök a visszajelzésednek! Valójában nem az a fontos, hogy az ember hol él. Bár meghatározó, hogy Kolozsváron születtem, és a gyerekkorom helyszínei nagyrészt Bánffyhunyad és Sepsiszentgyörgy, de Resicabányán is sokat vakációztam. A kalotaszegi létélmény, az apai felmenőim által képviselt értékek mellett édesanyám ágán magamba szívhattam a székely furfangot, sajátos humort. Még egy kulcsszót említenék, ez a matematika. Szüleim mindketten matematika–fizika szakos tanárok, a bátyám is az. Mindennapjainkat akkoriban ez is átszőtte, étkezéseknél a valóságtól való elemelkedés és elmélkedés pótolta az egyéb élelmiszereket. Szóval ezek a helyszínek meghatározzák az életemet, a gyerekkor olyan, mint a légypapír, minden beleragad. Mégis, leginkább az út a lényeges, úgy is mondhatnám, hogy én az úton vagyok otthon. Otthonról hazafelé és vissza, a megérkezés pillanatáig és pillanatában, mindkét irányban. Ezt az úton levést és a megérkezést szeretem a legjobban. Számos Odüsszeusz-versem született ebből az ihletésből, toposzból, ahogy másik kedvenc témámból is, ami a hűség-árulás tengelyen helyezkedik el. Kérdésedre válaszolva, nem nagyon képzeltem el az életemet, húszévesen az ember csak sodródik, megéli, amit meg kell élnie, aztán a hétköznapok strukturálják az életet, így van rendjén. Kialakul az életed, és utólag azt mondod, hogy így képzelted el. A munkám – bár sok kreatív energiát elszív – afféle szükséges horgony, ami a földön tart, különben egész nap csak ábrándoznék, mint vak kutya a holdvilágba.
És akkor itt van a sarkalatos kérdés: vers, avagy próza. Persze nem kell választanod, sőt, inkább arról beszélj, mikor lesz valamiből – nevezzük az egyszerűség kedvéért témának – vers, és mikor próza – ha egyáltalán van ilyen átfedés. Köteted mindkét műfajban jelent már meg, a mostani interjú egyik apropója éppen a legutóbbi prózaköteted, Az angol kés, amely idén jelent meg a Fekete Sas Kiadó gondozásában.
A vers szerintem az irodalmi kifejezés csúcsa, az emberiség kötőszövete, egy közös, titkos nyelv, ami a szavak által megteremtett térben, a szavak által, de közötte is lebeg. Varázslat. Még iskolásként azzal szórakoztam, hogy az akkor, számomra még kevéssé ismert nyelveken olvastam verseket. Megtanultam nagyjából a kiejtést, és többször recitáltam hangosan. Aztán persze elolvastam magyarul is őket, és összevetettem a két élményt. A kétnyelvű verseskötetek a kedvenceim voltak, a francia, orosz, olasz, német költők. Aztán Omar Khajjám, aki miatt perzsául is tanultam egy ideig, hogy eredetiben olvashassam négysorosait. A román nyelvvel is ilyen bensőséges a viszonyom, a beszélt nyelv, amit tanultam és minden nap intenzíven használtam húsz éven keresztül, és a költészet textúrája teljesen más és izgalmas élmény. Bármennyire gyerekes gondolat, de bizonyos vagyok abban, hogy a vers, a költészet egy különleges vakcina, ami megmenti majd az emberiséget a kipusztulástól. Sokáig csak versben éltem. Aztán megírtam Adélkát, egy szerepszemélyiség végletekig karikírozott történeteit, de nem akartam benne ragadni, „kerestem az utamat”. Itt emelném ki Perjés Bernadett grafikus munkáját, aki az Adélkát illusztrálta, valamint Az angol kés borítóját is megalkotta. Mindkét kötetemet hatványra emeli az ő művészi látásmódja, a legértőbb olvasóm. Történt egyszer, hogy a metró mozgólépcsőjén haladva, egy plakáton megláttam Lackfi János kreatívírás-tanfolyamának hirdetését, azonnal jelentkeztem. Akkor kezdtem el intenzívebben foglalkozni prózával, és a mai napig folyamatosan tanulok a kurzusokon, nagyon hálás vagyok az ott szerzett tapasztalatokért. Szeretem a kisprózát, valahogy olyankor is verset írok, csak kicsit hosszabban. A regényírásba még nem volt merszem belevágni, az egy következő feladat. Vagy örökre a kisprózánál maradok.
„Szilánkos prózakötetben járunk” – írja Lackfi János Az angol kés című köteted fülszövegében. A főként rövidprózákat és karcolatokat tartalmazó könyv számos darabját olvasóink már ismerhetik, hiszen ezek közül jó néhányat közöltél a Helikonban. Mi a véleményed a fülszövegíró címkéjéről, mennyire tartod találónak? Illetve mesélj a könyv szerkezeti és nyelvi regisztereiről. Egyrészt kilenc nagyobb fejezet/ciklus keretezi ezeket a történeteket, másrészt, aki olvasott már tőled prózát, az tudja, hogy egy nagyon sajátos, egyedi nyelvet használsz: tájnyelvi szavak, kitalált kifejezések, családi szóhasználatból átvett fordulatok keverednek azzal a – nevezzük így – „újmagyarral”, amelyet mondjuk az utca embere beszél. Kérdés, hogy hol: Kolozsváron, Budapesten, a New York-i vagy londoni magyar közösségben?
Szilánkos, akár az emlékezés, találó a címke. Az emlékezetszilánkok, ha nem figyelünk, felsérthetnek, de ha felszedegetjük és egymáshoz illesztjük a darabokat, újrateremthetünk valamit, akár egy antik vázát, amibe az olvasó belehelyezi a maga olvasatvirágát, reményeim szerint bárhol a világon, ahol magyarul olvasnak. A történetek sajátossága, hogy rétegződnek, sokszor ugyanazt a történetet írom más szempont szerint, mikor mi a fókusz. Egyik ilyen kedvenc témám az „udvar”, amit háromféle „kameraállásból” is megírtam. Az abszurddal is jó barátságban vagyok, hiszen az egyik legabszurdabb történelmi időben nőttem fel, annak a kornak is megvan a maga sajátos nyelvi regisztere, amire sokan rezonálnak. Szeretek játszani, legyen az akár valamilyen sport vagy maga a nyelv, a hetedik fejezetben például teljesen elengedtem a kezemet, mint egy lendített röpténél. A történeteket megírtam, aztán saját maguk rendezték magukat, kicsit megráztam a kaleidoszkópot, aztán kilenc fejezetben rögzítettem a látványt. Ijjas Tamásnak itt köszönöm meg a javaslatait, a szövegek első olvasását, a kimaradt írásokat, melyekkel teljesebb lett a kötet.
A kérdéseim gerincét kulcsszavak, avagy „lélektani nyomógombok” adták, olyanok is, amelyek a különféle szenvedélyeidre, kedvenc elfoglaltságaidra utalnak, ezek között megkerülhetetlenül ott van a foci, a tenisz, a sport általában.
A sport nagyon izgalmas téma, nem tudom kihagyni. A tenisz és a labdarúgás fontos szelete az életemnek, és a barátom révén a küzdősportok szépségére is rálátok, írni is szeretek a sportról. Sokáig én magam is teniszeztem, amatőr, országos ötödik helyezésig jutottam. Itt kulcsszónak inkább a játékot emelném ki, a versengést, a szabályok tiszteletét és egymás tiszteletét. Régebben gokartoztam, de kipróbáltam az ejtőernyős tandemugrást is négyezer méter magasból.
Záróakkordként azt kérdezném, hogy mennyire szereted a nyilvánosságot, a nyilvános szerepléseket, illetve mi az, ami inspirál téged a kulturális életben? Melyek azok a felkérések, amelyekre sohasem mondanál nemet, és melyek azok, amelyekre sohasem mondanál igent? Egyáltalán, létezik a „soha” a szótáradban?
A nyilvános szereplések nincsenek ellenemre, örülök, ha felolvashatok, akkor számomra is új megvilágításba kerül a szöveg, látom a hibákat, sokat lehet tanulni belőle. Persze a szereplésnek van egy olyan aspektusa is, hogy minden nőben, így bennem is megvan a tetszeni vágyás, hogy én legyek a figyelem középpontjában, de valahogy mégis rejtőzködve, a szövegbe bújva. Ebből adódik a válasz, hogy felolvasásokra, beszélgetésekre nem mondok nemet. Legutóbb, amikor meghívtatok a focinovellám kapcsán a lapszámbemutatóra, nagyon jól éreztem magam! Egy nagyon kedves élményem volt még a gödöllői nyugdíjas irodalomklubban, ahová szintén elhívtak egy felolvasásra. Rengeteg figyelmet, kedvességet kaptam az idős hölgyektől, szívet melengető érzés volt. Az idős emberekkel nagyon szeretek kapcsolódni, legyen az egy nyugdíjasklub vagy tartós ápolási osztály. És igen, létezik a szótáramban a „soha”. Hogy mi inspirál engem a kulturális életben? Elsősorban a kortársak olvasása, de szeretek hangversenyekre járni, a zene mindig inspirál, szeretek különböző műfajok között utazni, opera, jazz és hörgős metál is jöhet, valamint feketeöves filmrajongó vagyok. Inspiráció minden ezen a világon, még a bolhapiac is, ahol annyi karakter, történet lelhető fel, és egyik sem kacat. Ez a legújabb szenvedélyem, a bolhapiacozás, ahol én is a mindennapi limlomjaimat árulom, közben történeteket, sorsokat ismerek meg. Talán, valamikor regény lesz belőle.