Mi lesz Marina Abramović után a tabudöntögetéssel?

Nem holmi „modernista flanc” közösségi tabukat döntögetni az előadó-művészetben, hanem szükséges folyamat, amely révén rá tudunk nézni önmagunkra, a tájainkon sokat hangoztatott „gyökereinkre” és „örökségünkre”. Mert sem ezek merev elutasítása, sem pedig gondolkodás nélküli átvételük, másolásuk nem igazán célravezető, nem építő jellegű – ez ötlött fel bennem, amikor végighallgattam azt a sűrű interjút, podcastet, amelyben a performanszművészetben immár 51 éve referenciának számító, szerb származású (akcentusa által is erre az eredetre mindig emlékeztető), 78 éves Marina Abramović Balkan Erotic Epic című performanszának 2025 októberében tíz napig zajló előadásait harangozta be, amelynek helyszíne a manchesteri Aviva Studios.

A beszélgetés a fél évszázados művészeti tevékenységét ölelte fel az eredetileg képzőművészként tevékenykedő alkotónak, akit mindig foglalkoztatott az, amit saját kulturális örökségéből meg tud mutatni a világnak. És ez a dialógus is azzal kezdődik, hogy a gyermekként megtapasztalt hiedelemvilág miként vált visszatérő álmai alapanyagává, illetve értelmezési kulcsává, így pedig fiatalkori művészetének részévé. Alkotói credójának egyik vélhető alapelemével is találkozhatunk: valaki nem válik művésszé, hanem annak születik, ő maga egy gombot sem tud felvarrni az ingére, szándékosan nincs családja, hiszen minden energiáját a művészetébe szeretné becsatornázni. És a kommunizmus idején történő nevelésének, átadott családi értékrendjének is ez az alapja: az ő személye nem fontos, csupán az, amit a társadalomnak adhat. Művészete központi elemévé pedig az emberi test vált, az ember fizikai, mentális és érzelmi határainak feszegetése és feltérképezése. Abramović arról is beszél, hogy az alkotó kedvenc témáit le kell váltania a félelmei megjelenítésére ahhoz, hogy ne ismételje önmagát, illetve szól a fiatalok technológiafüggőségéről, amely képtelenné teszi őket arra, hogy társaikhoz érzelmileg kötődjenek, és hogy ez mennyire ijesztő. „El kell mondanom, hogy sikerem volt a fiatal nemzedéknél is. Vannak 14 éves gyerekek, akik azt mondták, hogy megváltoztattam a világukat” – osztotta meg Abramović a beszélgetés vezetőjével, és elmesélte, hogy az egyik performanszán, amelynek témája a külvilág zajainak fejhallgatók általi kizárása volt, a 14 éves résztvevőt sokkolta, amikor életében először megtapasztalta, milyen a zajok kizárása és a csend hallgatása. Azóta a barátaival közös tevékenységként hallgatja a csendet, amit Abramović személyes sikerének tekint, és említést tett arról a 2024-ben a glatonsburyi rockfesztiválon rögtönzött „intervenciójáról”, amelyben hétpercnyi teljes csendet kért a hangos és mozgalmas esemény résztvevőitől. „Kiléptem a színpadra, és rettegtem. De megcsináltam: hét percig tökéletes csend volt. Palesztin és izraeli zászlók lobogtak, a közönség pedig készen állt a protesztre” – magyarázta, a kulcspillanat előtt pedig azt hangsúlyozta a 270 ezer fős közönségnek, hogy az erőszak még több erőszakot szül, és a világ csak akkor változhat, ha önmagunkon változtatunk.

Az említett előadó-művészeti termék témájáról és megközelítéseiről bárki tudomást szerezhet egy sima kereséssel a Google-en, így hát nem annyira a szüzsé, mint inkább a jelenlét és testközelség az, amire jegyet vált a néző. És azt már most el lehet mondani róla, hogy a benne megidézett nyers erotika és testiség ma már nem a soronkívülisége által meglepő (ahogy hatott a modernizmus korában), hanem éppen a természetessége és kendőzetlensége által. Ez a két minőség pedig csupán egy nagyon téves megközelítésben származik abból, hogy Marina Abramović performansszá alakította a balkán folklór mélyen testi és erotikus hiedelemvilágát (de ne menjünk nagyon messzire, Sós Ágnes is ilyen vonatkozásokat dolgoz fel a Szerelempatak című dokumentumfilmjében, azonban mi jobban szeretjük az „elbeszélt” képek misztikumát, mint a nyers, testi jelenvalóságát). Már a hiedelmeket részletező, de performanszrészleteket is tartalmazó, Abramović által készített és 2021-ben közzétett kisfilm is megváltoztatja a szemléletünket arról, hogy a nyers erotika holmi újkori elfajzás találmánya lenne, amelyet aztán a pornóipar továbbpörgetett, ahogy szeretünk erről felületesen és kényelmesen gondolkodni. Így hát 2025-ben a tabudöntögetés nem is abban áll, hogy ezt a nyerseséget egy performansz keretében bemutatják vagy újra megmutatják, hanem egy sokkal kényelmetlenebb dologban: az erről való közgondolkodás kétszínűségére való rávilágításban, a test és testiség absztrahálása (mert a termékké alakításuk is tulajdonképpen az) kényszerűségeinek bevillantásával, amellyel egy ilyen előadó-művészeti termék résztvevője kénytelen szembenézni. Lehet, hogy ráeszmélhetünk arra is, hogy a gépek, a high-tech és AI nem előzménytelenül készülnek „átvenni a hatalmat” világunk felett, hanem erőteljes és hathatós közbenjárásunkra volt ehhez szükség.

Mindazonáltal oka annak, hogy ezeket a tartalmakat és lehetőségeket fontosnak tartom, az az immár ikonikus, számomra mégis több fontos üzenetet hordozó alkotása, amelynek helyszíne a New York-i MoMa kortársművészeti múzeum volt.

Azt a jelenséget azonban, amit vele kapcsolatban már nehezen tudtam hová tenni, az az enyhén elitista keret, amelyet a 2025. szeptember elején szervezett egyik brüsszeli jelenése vetett fel. Nyilván ma „jó húzásnak” számít az egyre perifériára szoruló, szellemi és anyagi értelemben is kevesek fényűzésévé váló úgynevezett „magaskultúra” (vajon mit is jelent ez?) elérhetetlenné tétele a nagyközönségbeli bárkik számára, s bár lehet, hogy ez itt időleges, teasing jellegű akció, mégiscsak furcsa, hogy a brüsszeli Le Merode Art ­Matters című, Kendell Geers által moderált beszélgetéssorozatának Abramović-részéről csupán néhány másodperces lesivideókat találtam különböző mondatfoszlányokkal, amikből alig érthető valami. Pedig tényleg érdekel, hogy nem podcastkörülmények között hogyan értékeli egy nagyobb közönség előtt saját helyét a mai előadóművészeti palettán az, aki több tekintetben megkerülhetetlennek számít e téren világviszonylatban. Az eseményt intenzív reklámkampány előzte meg online és offline is, hiszen még a plakátragasztásról is találtam rövid és hatásos videófelvételt, és ha az volt ezzel a cél, hogy mindazok, akik valamilyen okból kifolyólag nem váltottak jegyet a beszélgetésre, azok „lemaradtak valami nagyon fontosról”, akkor meg tessék: úgy is érzem. Ez is amolyan konzumér cucc, mintha a legújabb IPhone-ról maradna le az ember, a különbség csupán az, hogy az említett high-tech kütyünél még a napi időjárásjelentés is jobban érdekel, de megszerzendő „termékként” Marina Abramović jelenése is helytálló, ha a fogyasztói reflexeket vesszük figyelembe. Ugyanakkor leszállít a nyers valóságba: ő olyan mértékben klasszicizálódott már (és ez ellen ő maga sem ellenkezik), hogy ez már-már feszegeti a performance művészi mivoltának határait vagy legalábbis az erről kialakított képünk kereteit.

Márpedig „tabudöntögetésre” (szabad fordításban: a rejtegetett dolgaink felszínre hozatalára) ezután is szükség lesz. Ha esetleg így nevezhető azoknak az alkotóknak a tevékenysége, akik happeningé tudják alakítani a csend hallgatását és ízlelését, az emberi test esendőségét, különböző biológiai funkcióit, és sok más „természetes” dolgot, amely ma már nem annyira természetes. Néhány éve még elhittem azt, hogy az, aki így gondolkodik, az „maradi”, mert a világgal együtt alakulnia kell a szemléletünknek is: nos, a biológia és ezen belül a neurobiológia egy elég makacs terület, és nem igazán igazodik a gyors optikaváltásokhoz, különböző trendekhez, legfeljebb megállapítja a negatív hatásokra történő elváltozásokat. Ilyen tekintetben a csendnek, a fizikai közelségnek, de a sűrű információdömpingnek és elszigetelődésnek a ránk gyakorolt hatásai sem módosulnak számottevően, még akkor sem, ha a divat mást diktálna. Ilyen értelemben sem mindegy, hogy az előadóművészetekben mi történik Marina Abramović művészetének folytatásaként és lesz-e, aki az alapvető biológiai határainkra, szükségleteinkre legalább egy kicsit emlékeztet…

‍