.svg)
A levegőben virágzó fák édes illata keveredett az utca porával. A harmadik emeleti lakásba vezető lépcsőházban a résnyire nyitott ablakokon át beáradt a tavaszi langyos szellő, a párkányon cseréptálakban muskátlik éledeztek a napfényre. Valahonnan halkan kiszűrődött egy kazettás magnó zizegése és a Bestiák aktuális dallama. Levente, a vékony, tizenegy éves fiú fáradtan ért fel az utolsó fokra. Karateedzésről jött, a melegítője még nedves volt a verejtéktől, sporttáskája az oldalán himbálózott. A fordulóban Irma néni, a fölöttük lakó szomszéd narancssárga macskája nyújtózkodott lustán a tavaszi nap sugaraiban. A fiú lehajolt, végigsimított a puha bundáján, mire a macska elégedetten dorombolni kezdett. Ágnes és Vilmos, Levente szülei már korábban hazaértek a gyárból, és otthon várták fiuk hazaérkezését.
– Na, milyen volt az edzés? – érdeklődött az apja, miközben az előszoba lambériájának támaszkodva egy fémcsészéből teát szürcsölt.
– Fárasztó! – vágta rá Levente, ledobva a táskáját az előszobában, aztán vidáman dicsekedte: – De nagyon jó volt! Ma István sensei volt, és azt mondta, hogy egyre jobban megy a mae-geri, tudod, az előrerúgás. És képzeld, Boti akkorát esett egy rosszul kivitelezett rúgástól, hogy szinte visszapattant a tatamiról! – nevetett. – De semmi baja nem lett, csak utána vagy fél percig röhögtünk mindannyian. Aztán Marci próbált valami új trükköt, de véletlenül a saját lábába akadt, és úgy landolt, mint egy liszteszsák.
A gyerek még mindig nevetett, miközben levette cipőjét, és a sarkával hátrarúgta a bejárati ajtót, ami tompán becsapódott.
– Komolyan mondom, néha az edzés olyan, mint azok a Charlie Chaplin-filmek, amiket vasárnap délutánonként vetítenek a Duna Tévén – vigyorgott. – Bár én is majdnem elhasaltam, amikor az edző váratlanul kihívott küzdelemre. Teljesen meginogtam, de sikerült állva maradni!
Nagyon ügyes vagy! – kiáltott ki az anyja a konyhából, jelezvén, hogy figyel.
Apja elismerően bólogatott, ahogy szürkéskék szemeivel élénken figyelte fiát, és közben nagyokat kortyolt a teából.
Levente közben lekapta a melegítőfelsőjét, és a vállát dörzsölgetve folytatta:
– Egyébként meg szerintem jövő héten már tényleg kipróbálhatnánk azt a kombinációt, amit múltkor a videóban láttam. István bá biztos nem bánná, ha edzés után kicsit maradnánk gyakorolni!
Az édesapja mosolyogva álldogált.
– Szóval nemcsak küzdelem, hanem kabaré is volt ma.
– Kábé – a fiú megdörzsölte a karját. – De komolyan, egyre jobb vagyok! Az edző nagyon megdicsért, hogy ma jól hajtottam végre a gyakorlatokat. Hamarosan itt van a vizsga, jónak kell lennem, ha meg akarom szerezni a narancssárga övet!
A konyhából már kiszűrődött a vacsora illata, valami vadas meg pityókapüré.
Az apró tömbházi helyiség alig hagyott helyet a mozgásnak; a kamra és a konyha bejárata között állt az étkezőasztal, amelyet körbeölelt a masszív sarokpad. Az anyja a pultnál dolgozott. Alacsonyabb, kissé gömbölyded nő volt. Sötétbarna haját egyszerű csattal fogta hátra, hogy ne hulljon a szemébe. Levente kihúzta az asztal mellett álló egyetlen széket, hogy könnyebben odaférjen, és nekilátott az asztalterítésnek.
– Tegyek poharakat is? – érdeklődött, miközben a szekrényből elővette a tányérokat.
– Igen, légy szíves! – szólt Ágnes, miközben a tűzhelynél kavargatta az ételt. A sercegő hangok és az étel fűszeres aromája teljesen betöltötte a konyhát.
A fiú gyors mozdulatokkal pakolta az evőeszközöket a régi, kissé megkopott viaszosvászon terítőre, közben ügyelve, hogy a sótartó és a kenyér is kéznél legyen. Az apja közben már leült a pad egyik sarkába, és egy újságot hajtogatott össze, mielőtt a kezébe vette volna a villát.
– Kész! – diadalmaskodott, ahogy letette az utolsó tányért is.
Anyja ekkor fordult az asztal felé, kezében a forró lábassal. Gőz csapott fel, amikor merőkanállal a mély tányérokba mindenkinek porciózott a sűrű, szaftos húsból. A gyerek mohón kanalazott az ételbe, ami még nagyon meleg volt, de ő már az első falat után elégedetten hümmögött.
– Ez nagyon jó lett! – motyogta teli szájjal, miközben mártogatta az ételt.
Apja csak biccentett, majd tört egy darab kenyeret, és a fiát utánozta.
– Ha így folytatod, olyan erőd lesz, hogy még az edző is megirigyli – viccelődött egy félmosollyal.
A vacsora végeztével lassanként leszedték az asztalt. A tányérok és poharak helyét hamarosan füzetek, könyvek és különféle tanszerek vették át, ahogy a fiú előkészült a tanulásra. Aznap éppen a szakaszokkal foglalkoztak matematikából: meg kellett határozni egy szakasz hosszát, ha a két kisebb rész értéke már ismert volt.
A ceruzája kopogott a papíron, miközben a fejét oldalra döntve sóhajtozott.
– Ha az AB szakasz tizenkettő cm, és a BC szakasz hét cm, akkor az egész AC szakasz… – Levente felpillantott a mennyezetre, onnan várva a megoldást. Aztán hirtelen felélénkült: – Hát persze! Tizenkettő meg hét, az tizenkilenc centiméter!
Diadalmasan felemelte a füzetét a levegőbe, mintha egy győztes küzdelem eredményét mutatná. Az apja a mosogató mellől csak egy fél pillantást vetett rá, kezében vizes tányérral.
– Remek – mondta kurtán, majd a törlőkendőt kissé ingerülten a csap szélére dobta.
– És a román? Vagy azt megint elsumákoltad?
Levente grimaszolt, mint aki citromba harapott.
– Van egy szöveg, amiből ki kellene írni az ismeretlen szavakat. Csak épp az a baj, hogy szinte az egész szöveg ismeretlen.
Vilmos egy halk sóhajtással letette az edényt, és lehuppant a fiú mellé. Az arca feszült volt, ahogy a könyvre pillantott.
– „Păianjenul își țese plasa…” – motyogta, és megdörzsölte a halántékát. – Păianjen… hát ez már rémlik valahonnan… – morgott inkább magának, mint Leventének. – Talán a pók?
Levente felkapta a fejét, de az apja már a következő szóra ugrott, türelmetlenül követte az ujjával a sort.
– Az „își”… a francba, ezt mindig keverem … valami olyasmi, hogy „saját”, vagy „magának”. – Nem tudom. – A hangja egyre feszültebbé, türelmetlenebbé vált, ahogy a könyv fölé hajolt. – Valahogy sosem jött nekem ez a román. Tanították, persze… de Székelyföldön minek? Ceaușescu idejében nem volt mese, te még kicsi voltál, nem emlékszel azokra az időkre.
Egy pillanatra elhallgatott, érdes ujjaival dobolt az asztallapon.
Levente óvatosan próbált oldani a hangulaton. – Akkor a „țese”, az a „sző”?
– Még az is lehet, hogy jól mondod – morogta Vilmos, de a hangja nem puhult meg.
– Akkor mégiscsak van értelme! – lelkesedett Levente.
Vilmos fújt egyet, és lassan felállt a székről.
– Nézd, fiam, én sosem voltam nagy romános. Az iskolában csak ültünk, mint a nyúl a zsákban, mikor ilyen szövegek jöttek. Emlékszem, Bandi bácsi, a tanító bácsi, mindig azt mondta: „ez a nyelv arra jó, hogy a postán feladd a levelet”. De azt is inkább magyarul intéztük. De nézd csak meg mamát. Ő is úgy nőtt fel, hogy egy árva szót se tud románul. És mégis boldogult. Én meg… hát amit tudok, azt is inkább a katonaságnál szedtem össze. Ott nem volt más választás. A parancsot meg kellett érteni, vagy jött a pofon.
Levente kuncogott, de az apja arcán már nem látszott nevetés. Csak a fáradtság, meg valami régi, megmaradt düh.
– Csináld meg, ahogy tudod – mondta végül halkan, és azzal a lakás hátsó részében lévő tárolóhoz ment. Hallatszott a tolózár halk kattanása, majd az ajtó nyikorgása. Egy pillanat múlva előbukkant, egy méretes kartondobozt cipelve.
– Nézzétek, mit hoztam! – ujjongott, és a konyha közepére tette a dobozt.
Levente azonnal félretolta a tankönyveit, hogy legyen hely az asztalon a doboz kicsomagolására. Anyja is abbahagyta a pakolást, kezét megtörölte. Közben a doboz már az asztalon volt, és mindannyian körbeállták.
– Hát akkor csomagoljuk ki! – jelentette ki a családfő, és egy konyhakéssel óvatosan felvágta a ragasztást.
A kartonlapokat széthajtották, majd lassan kiemelték a vadonatúj mikrohullámú sütőt. Fényes fehér borítása volt, az elején egy digitális kijelző és néhány recés gomb, amelyek kipróbálásra csábítottak.
– Nézd csak, milyen modern! – mondta Ágnes, és végigsimította kezét rajta.
Levente közben előkészítette a helyet, ahova az apja berakta a készüléket. Mindannyian egy lépést hátráltak, és elképedve csodálták.
Ebben a pillanatban kopogás hallatszott, majd belépett Irma néni. Frissen vasalt, virágos otthonkájában, kezében egy félretett postai értesítővel.
Ahogy meglátta az új szerzeményt, azonnal összecsapta a kezét.
– Nahát, hát ez egy mikró! A sógorasszonyék is pont ilyent vettek nemrég! Azóta már a levesüket csak abban melegítik, sőt a pityókát is abban főzik, jénai tálban!
– Tényleg? – kérdezte Ágnes, próbálva barátságosnak maradni.
– Bizony! Berakja a meghámozott pityókát, egy kis vajat vág mellé, kis vizet önt alá, és pár perc alatt kész a párolt pityóka. Azt mondja, sokkal gyorsabb, így, és még finomabb is, mint főzögetni az aragázon. Több ideje marad este megnézni a sorozatát – kuncogott a néni, majd a készüléket méregette, mintha értékelné. – Hát ez aztán nem lehetett olcsó mulatság… Ilyent nem mindenki engedhet meg magának.
Vilmos arca megfeszült, de nem válaszolt. Levente büszkén nézett a szerkezetre.
– Az osztálytársaméknak is van – mondta. – De hát ők módosak, szerintem náluk volt az első a városban. A múltkor újságolta Miki, hogy mit vásároltak Brassóban.
– Csak nehogy holnap világgá kürtöld! – mordult fel az apja, szemöldöke enyhén összevonta magát. – Nem kell tudnia mindenkinek, hogy mivel bővült a konyhánk.
Irma néni elhallgatott, mintha megérezte volna, hogy nem épp a legjobbkor toppant be. Letette az értesítőt az asztalra, majd zavart mosollyal hátrébb húzódott.
Néhány másodpercig csend ült a konyhára. Vilmos a sütőt nézte, majd halkan, inkább csak maga elé mormolta:
– Ha nagyanyád nem segít… Ez most nem jöhetett volna össze. Ágnes biccentett, de nem szólt.
Az új szerzemény ott állt teljes pompájában a sarokpolcon, mindenki csodálta, Levente még a nyelve hegyét is kidugta. Vilmos törte meg a csendet.
– Na, ne csak nézegessük, próbáljuk is ki! – jelentette ki, és már indult is a konyhapult felé, ahol a reggeli kávé maradéka még ott árválkodott a zománcozott edényben.
Óvatosan kiöntötte egy csinos kis porceláncsészébe, miközben figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját:
– Na, de egy dologra nagyon kell figyelni! Fémet nem szabad betenni, mert az csúnya véget érhet!
A többiek helyeseltek. A férfi elégedetten nézte a csészét, majd gondosan betette a mikróba. Az ajtó kattant egyet, amikor becsukódott, majd egy határozott mozdulattal elfordította az időzítő gombját.
A készülék életre kelt. Zümmögés töltötte be a konyhát. Bent kigyúlt egy halvány, sárgás fény, amely megvilágította a forgótányért. A csésze lassan megindult körbe-körbe. Mindenki áhítattal figyelte a jelenetet.
A csésze szélén futó aranycsík izzani kezdett, majd hirtelen szikrák pattantak, apró, kékes villanás, majd egy másik, egy harmadik, és aztán elszabadult a pokol. Recsegett, ropogott, sercegett az egész. A készülék belsejében káprázatos tűzijáték robbant ki, a parányi részecskék vadul cikáztak, sisteregtek, villámokként csaptak a forgótányérhoz. Mindenhol kékesfehér lángnyelvek kapdostak, az üvegfalon vészjósló visszfény táncolt. Miközben, mély, torz morajlás hallatszott.
– Jujj, azt a piculáját! – kiáltott anyja, és hátrébb lépett.
– A fene egye meg! – mordult apja, és azonnal kikapcsolta a szerkezetet, majd egy gyors mozdulattal kinyitotta az ajtaját.
A szikrázás azonnal abbamaradt, de a fémcsík még mindig ijesztően pislákolt a belső világítás sárgás fényében. Mattá és kormossá vált, mintha épp most lett volna villámcsapás áldozata.
Mindannyian döbbenten nézték. Irma néni a szája elé kapta a kezét.
– No, jól mondta a sógorasszony, hogy ezzel óvatosan kell bánni! – hüledezett. – A vitrinben kéne tartani egy ilyen drága dolgot, nehogy bármi baja legyen. Meg kell becsülni, főleg ilyen szűkös időkben.
Ágnes sem bírta szó nélkül:
– Talán először el kellett volna olvasnunk a használati utasítást – szólalt meg Ágnes, miközben szemében könny gyűlt. – Borsos ára volt, jobban kellene vigyázni.
– Mert nem figyeltem az aranycsíkra. Honnan tudjam, hogy ez is szikrázik? – vágott vissza Vilmos ingerülten. – Ez a gép érzékenyebb, mint egy ötéves gyerek! Egy rossz mozdulat, és máris vége? Most már a miénk, nem nézegetni vettük! – A hangja hirtelen csattant, majd lehalkult, mintha maga is meglepődött volna saját indulatától. – Itt van, megvan, tulajdonosai vagyunk.
Levente, aki eddig tágra nyílt szemekkel figyelte az eseményeket, most már a száját harapdálva, izgatottan fordult apjához.
– De apa! Arról volt szó, hogy a mikróval sokkal gyorsabban el lehet készíteni a kaját! És nézd, milyen vagesz! Tűzijáték volt! Talán csak még jobban meg kéne próbálnunk! – lelkendezett.
Vilmos egy hosszú sóhajjal válaszolt, ezúttal már valamivel nyugodtabban:
– Jó, jó… elég volt mára a látványosságokból. Átolvassuk rendesen a kézikönyvet, hogy lássuk, mit hogyan szabad használni, és aztán újra nekivágunk. Nem történt katasztrófa.
Levente csüggedten, de már megnyugodva tért vissza a leckeíráshoz, miközben apja még egyszer végigmérte szemével az új készüléket.
***
Levente sietve lépett be a konyhába, táskáját ledobta a sarokba, és egyből a hűtő felé vette az irányt. Gyomra hangosan korgott, egész nap alig evett valamit. A mikróra pillantott. Irma néni szerint ezzel pikk-pakk lehet főzni. Kivett két tojást a hűtőből, gyorsan egy üvegtálba tette őket, egy kis vízzel felöntötte, majd az egészet betolta a készülékbe. Becsukta az ajtót. Egy pillanatig habozott, majd elfordította az időzítőt öt percre. A gép felmordult, a tálca forogni kezdett. A tojások mozdulatlanul ültek a vízben.
Egy perc sem telt el, amikor hirtelen egy tompa puffanás hallatszott, majd egy hatalmas, éles reccsenés. A mikró megrázkódott, a belsejéből villanás csapott ki, az üvegtál darabokra robbant, a tojásokból sistergő, fehéres habos massza fröccsent mindenhová. Az üvegajtón sűrű gőz csapódott le.
Levente hátraugrott, miközben a készülék sötét lett, majd halkan sercegni kezdett. Egy újabb villanás kíséretében égett szag terjengett a levegőben, és a kijelzőn egy utolsó, félhalvány villanás után végleg kialudt a fény.
A fiú némán állt, a füstölgő gépet bámulva. A mikró ajtaja belülről kormos lett, az eddig krómozott felület most megpörkölődött.
Mielőtt mozdulhatott volna, nyílt a bejárati ajtó, és apja döbbent hangja törte meg a csendet:
– Mi a francot csináltál?!
