Milyen egy termodinamikailag korrekt fotbalgépezet?

Ahogyan a mellékelt ábra is mutatja, a Ferencz-Nagy Zoltán- versek jó kis téma. Ezt a Bréda Ferenc Irodalmi Kör is tudja, hiszen a szerző másodjára van itt. Igaz, jóval kopaszabban, kigyúrtabban és olvasottabban. Vajon létezik valamiféle összefüggés a három között? Ez történik velünk, ha sok Walter Benjamint, Alain Badiout és Tamás Gáspár Miklóst olvasunk? Ezt a szerző mondja meg.

Mi (főleg) azért gyűltünk ma itt össze, hogy irodalmi izomzatokról beszélgessünk.

Történt egyszer, hogy Ferencz-Nagy Zoltán átküldte nekem néhány versét azzal a szöveggel, hogy „Írtam valamit, amihez kéne egy külső szem”. És én mint büszke, kiválasztott külső szem, megnyitottam a dokumentumot, olvastam a jó kis focis verseket jobbról, balról, még fejjel lefelé is, és nagyon próbáltam kicsikarni magamból egy-két kritikai észrevételt. Végül, két év bölcsészkarral a hátam mögött annyit sikerült benyögnöm, hogy „itt asszem, kihagytál egy vesszőt”. „Hmm, az az intézmény szó engem kicsit megakasztott…” – mondtam, hogy mondjak valamit, de mit vesszők, kis- és nagybetűk, elütések, véletlen dupla szóközök, amikor ezek a versek nem a nyelvből indulnak, és nem is oda térnek vissza. Szegény szövegek épphogy meg tudnak küzdeni a tartalmukkal, mert a szavak, sorok mögött ott izzik elemi robusztusságában: a nagybetűs Gondolat. Tagadhatatlan etikai és (elnézést a csúnya szóért) irodalompolitikai tétjük van, középpontjukban pedig kérlelhetetlen intézménykritika áll. Újra meg újra nekiszaladnak annak a kellemetlen kérdésnek, hogy a művészet és az irodalom bemutatására létrehozott, szervezett helyek valóban a művészetet szolgálják-e, vagy csak azon ügyködnek, hogy a művészt magát is árucikké tegyék. A szövegek dacosan állítják, hogy művészi gyakorlatok márpedig léteznek a művészet intézményén, a hivatalos struktúrákon kívül is. Ugyanakkor a szerző nem ringat minket semmiféle naiv képzelgésekbe, s óvakodik mindennemű önáltatástól, mert jól tudja, hogy az intézmény mi (is) vagyunk – és ebben messzemenően következetes. De mik a rizikói ennek a fajta költészetnek? Hogyan lehet úgy dacos hangú verset írni valamin belülről, hogy ne váljunk saját szövegeink karikatúrájává? Megelőzhető-e egyáltalán az elháziasodás?

A szerző úgy ír közös világunk botrányairól, hogy minden dörgedelme ellenére nyoma sincs szélsőséges pesszimizmusnak – azt is mondhatnánk, hogy a ma esti versek, és igazából minden Zozó-vers, amit valaha olvastam, a humor és a mély mondanivaló éles szembeállítása ellen követ el merényletet. És ezt ráadásul úgy teszi, hogy intellektuális hordereje, józan szkepszise és az ehhez kapcsolt érzelmi összetettség miatt elhisszük neki, hogy baloldalinak lenni nem egy értelmiségi szubkultúrát jelent. Viszont lehet-e úgy verset írni, benne a fasizmus szóval, hogy az ne szónoklatnak, hanem valós gondolatébresztési kísérletnek hasson? Lehet-e úgy emlegetni az ukrán partot, hogy ne a legforróbb politikai indulatokat váltsa ki azonnal? Lehet-e egy vers egyszerre esztétikai és erkölcsi állásfoglalás anélkül, hogy ezek közül valamelyik hatalmasat torzuljon? Ez aztán a költői kérdés.

Olvasom a múltkori beszámolót. Azt mondja, hogy A véleményezők sorát Váradi Nagy Pál hozzászólása indította el, aki legelőször is kötetírásra buzdította Zoltánt, és hasonló önbeteljesítő jóslatok. Most már nincs szükség buzdításra, csak türelemre, mert nemsokára végre tényleg kézbe vehetjük a szerző legelső kötetét, és ő maga is mahagóniasztalos költő lehet.

Elhangzott a Bréda Ferenc Irodalmi Kör 44. estjén.

‍