„Minden mondatom egy kollázs” – Interjú André Ferenc költővel, műfordítóval

Fordítsuk meg a kronológiát: nem a pályakezdő éveidtől indulunk, hanem Százhúsz csikorgó télen át című kötetedből bontjuk ki, hogyan jutottál el idáig. Legutóbbi köteted József Attila-átiratokból áll, amelyek egy részével a Lillafüred Alapítvány Az év ódaköltője című pályázatát nyerted meg 2024-ben. Hogyan lett ezekből az átiratokból egy kötetre való anyag épp József Attila születésének 120. évfordulójára?

Erre a pályázatra már rég készültem. Épp vázlatoltam, kezdtem volna dolgozni a szövegeken, amikor a számítógépemnek meghalt a merevlemeze, és odaveszett több száz versvázlat, doktori disszertáció, miegymás. Már majdnem lemondtam róla, amikor aznap este szólt Vajna Ádám, hogy meghosszabbították a határidőt egy héttel, és éreztem, hogy ez egy égi jel. Egy hétig naponta jegyzeteltem telefonba, papírra, ahová csak lehetett, és egyszer csak megszületett a Nemes Nagy- és a Pilinszky-változat. Cradle of Filth-koncerten, amíg a színpadon sikított a kifestett fiatalember, addig én a pult mellett jegyzeteltem, akkor írtam meg az Orbán Ottó-változatot. Miután leadtam a pályamunkát, éreztem, hogy vannak még ötleteim – hét változat született meg ezek közül határidőre. Csak ekkor jöttem rá, hogy József Attila pont egy év múlva „tölti” a 120-at, tehát ez most kell elkészüljön. És mivel már korábban is beszéltük Kürti Andreával, hogy szeretnénk közösen dolgozni egy köteten, így a Gutenberg Kiadónál örömmel fogadták a kéziratot. Később egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy az a képi világ, amit Kürti Andrea képvisel, nem épp ezekhez a versekhez passzol. Aggódtam, hogy fogom neki elmondani, de amikor leültünk kávézni, ő is azzal indított, hogy ezt a kötetet nem ő kellene illusztrálja. Ő kollázsokra gondolt, mondtam, én is. Én Hatházi Rebekára gondoltam, mondta, ő is.

A kollázs – ha nem is olyan képzőművészeti értelemben, ahogy mi ismerjük – valamennyire a költészetedre is jellemző, parafrázisok, utalások szintjén mindenképp. A Szótagadóban már a seöres wándor címében jelzed ezt, a Keplerben többek közt Hervay, Kányádi és Szőcs Géza költészete tűnik fel. A Százhúsz csikorgó télen átban A kollázs-változat mellett még magadtól is „kollázsolsz”. Miért fontos számodra ez a fajta technika, referenciahálózat?

Van, aki ezt tudatosabban teszi, és van, aki kevésbé. Pilinszky János nyomán én is úgy gondolom, hogy „akárhonnan, / érkezhet mondat / akárhonnan”. Azáltal, hogy egy formát, referenciát, finomhangolást vagy részletet behozol, az a saját terében úgyis új jelentést fog kapni. Nagyon izgalmas számomra ez a jelentésképzés, a jelentés forgatása, fordítása, visszaépítése. Másfelől meg azért is van ez a fajta áthatás – akár saját magamra –, mert nekem is véges számú gondolatom van. József Attilánál is rengeteg önismétlés, újraírás, újragondolás. Radnótinál is – az Előhang egy monodrámához és a Hetedik ecloga című versek igazából variációi lehetnek egymásnak, és ez nagyon izgalmas számomra: hogy forma és téma hogyan viszi más irányba a szöveget, hogyan térnek vissza ugyanoda. Igazából minden mondatom egy kollázs, nagyon sok embertől tanultam, mind hatottak rám, mind „összemocskoltak”: a Mónika Show-tól Esterházy Péterig és Fluor Tomitól Wittgensteinig érkeztek hozzám mondatok.

Ebben a kötetben is igen tág merítéssel dolgozol: Ovidiustól a Nyugat és a Forrás nemzedékein át nemcsak Parti Nagy Lajosig vagy Szabó T. Annáig, hanem Beck Zoli és Beton.Hofi is feltűnik. Ezzel mintha azt is jeleznéd, hogy irodalom és kultúra határai nem csupán a könyvespolcig vagy kánonokig érnek.

Határozottan, de szerintem ez magától értetődő. Az olvasó nemcsak olvas, hanem azért még él is ebben a világban. És az, hogy a magyar kulturális emlékezetnek része például a Mónika Show – például az a szó, hogy „meghalasztalak”, vagy ha azt mondom, „te sintér” –, így ezeknek van egy olyan kódja és kontextusa, amelyet nagyon sok magyar nyelvet beszélő ember ismer. Nehéz kérdés ez, mert úgyis lesznek olyan beszivárgó mellékzöngék, járulékos jelentések, amiket a költő sem tudott. De ettől izgalmas a kockázatvállalás: hogy ezek hogyan díszítik vagy piszkálják fel a mélyebb rétegeket, hogyan hoznak be újakat, hogyan fog többet tudni a szöveg, mint maga az alkotó. A dalszövegek is ott vannak, elvégre mindenki hallgat zenét, ha akar, ha nem, és nem tudod elkerülni, hogy alkotóként ezekre ne reflektálj. Egy-egy dalszövegben is annyi líraiságot tud kapni az ember! A magyar zenére különösen jellemző a dalszöveg-centrikusság, mondjuk a Kispáltól induló magyar alter vonalon. És ez engem mindig is érdekelt, jó rímhelyzetet tanulhatok akár Kiss Tibitől vagy a Barbárfivérektől is, amit aztán majd át tudok konvertálni egy másik szöveguniverzumba, és új életet lehelhetek bele.

A Nichita Stănescu – Szilágyi Domokos változat a doktori disszertációdat juttatja eszembe, amelyet az előbb említett bonyodalmak után sikerült védhető állapotúra írni. Többek közt fordításelméleti kérdéseket tárgyalsz a doktoridban: mit tanultál ezekből, és miben nyújtott segítséget akár jelen átirat megírásában, akár a szintén idén megjelent Kaddis Radnóti Miklósért című Radu Vancu-fordításodban?

Elsősorban a fordítói bátorságot tanultam. Már egy jó ideje érdekel a fordítás működése, végigolvastam különböző kanonikus versek fordításait. Például T. S. Eliot Átokföldjét Vas István fordításában sorról sorra átelemeztem saját magamnak, hogy lássam, hogyan építi újra magyarul azt az elioti nyelvi sűrűséget Vas István, hogyan teszi mégis élővé, a célnyelvi közegnek referenciális szöveggé. A disszertációban is azt vizsgáltam, hogy a vers kontextusa milyen implikációkat hoz, hogy egy-egy kifejezésnek milyen szemantikai energiái kezdenek el érvényesülni a szövegben. Ami Stănescunál különösen fontos, mert ő is magánmitologikus, szóismétlő, saját magát „kollázsoló” és újraíró alkotó. Az érdekelt, hogy egy-egy fordításban mennyire sikerül ez, milyen kreatív eszközökkel dolgoznak a műfordítók: miért érezzük azt találónak, amikor egy teljesen más nyelvi megoldás mégis visszahozza azt a hangulatot, jelentéshálót, érzetet, amit a forrásszöveg olvasásakor éreztem magamban. És ez volt a kihívás számomra, hogy két szöveget mikor fogadunk el ekvivalensnek, érvényes fordításnak. Nyilván a magyar költészet esetében elvárjuk a formai hűséget, de azt is elvárjuk, hogy hasonló húrokat mozgasson meg az emberben. Mindez a saját fordítói praxisomban is segített: abban, hogy bátrabb legyek, írjak meg olyat a fordításban, ami az eredetiben ugyan nincs benne, de nem lesz ellentétes előjelű díszítés ahhoz a szöveghez. Például a Radnóti-fordításkötet esetében tudtam, hogy Radu Vancu az angol meg a román fordítások alapján alkotta a saját Radnóti-képét, de a román nyelv nem úgy alkalmas az időmértékes verselésre, mint a magyar. És mivel Radnóti hangját is kellett érzékeltetnem ezekben a szövegekben, mert magyarul létezik egy Radnóti-kontextus, ezért néha szándékosan visszacsempésztem az időmértéket: egy adoniszi sort szúrjunk be ide, egy egész hexametert rejtsünk el a szabadvers közepére. Számomra is kihívás volt, hogy egyszerre legyen a szöveg élőbeszédszerű és folyékony, miközben a metrikai feszesség is legyen ott, de ne legyen túl kifinomult sem metrikailag, mert az már nem teljesen Radu Vancu költészete. Fejlődött az egyensúlyérzékem azáltal, hogy megírtam a doktorit, és hogy láttam azt, hogyan lehet a jelentéssel, veszteséggel, formai megoldásokkal folyamatosan zsonglőrködni.

Mintha ismét lenne egyfajta, írott formában is követhető közösségi jellege az irodalomnak: átiratokat mintha egyre gyakrabban olvashatnánk, elég csak a Szvoren Edina tavaly megjelent Kérődző Kronosz című pastiche-kötetében megidézett prózaírókra gondolnunk. Hogyan, milyennek látod az irodalmi közösséget?

Jelenleg azt érzem, hogy itt, Erdélyben – és beszéljünk az erdélyi magyar irodalmi közegről, mert ebben vagyok aktívabb – egy izgalmas irodalmi háló alakult ki. Rengeteg önszerveződő kezdeményezés létezik, ami arról szól, hogyan tudok mást bevonni, hogyan tudok valamit olyat adni, amit én vagy megkaptam, vagy nem, de szerettem volna. Például az E-MIL műhelyeiben elkezdtek fiataloknak szóló workshopokat, pályázatokat indítani; Csíkszeredában a Firka Műhely irodalmi műhelyt szervez kamaszoknak; a Hervay Klub elevenen működik továbbra is, a Látónál is több ilyen műhelyszerű dolog volt. Ha valaki figyel a másikra, nem csak a saját kortársára, hanem folyamatosan lépéseket tesz, hogy része legyen a közegnek, akkor a közeg is tegyen lépéseket, ne csak elvárja, hogy mindenki közelítsen felé. De nemcsak szinkron módon, hanem lefele is, felfele is átjárhatóbbnak, működőnek látom ezeket. Nem érzem azt sem, hogy lennének generációs feszültségek – mint egyfajta freudi apagyilkosság, ahogy a fiatalabb generációk le akarnának számolni az idősebbek poétikájával. Van kíváncsiság arra, hogy találjanak saját hangot, de bátran, párbeszédbe lépve a korábbi generációk fontos tagjaival, közben mégsem az egyértelmű mester–tanítvány viszony mentén. Többen vannak, akik igenis tesznek azért, hogy ez a közösség integratívan forogjon, és látszik is az eredménye. Sok a fiatal, akik jó erővel, elképesztő jó rálátással, szövegérzékenységgel dolgoznak, szerveznek rendezvényeket azért, hogy az irodalom ne csak öncélú magamutogatás, hanem közösségi tapasztalat legyen.

Gyakran éri kritika a fiatalabb költőgenerációt azért, mert nem írnak formában, sokan arra a következtetésre jutnak, nem ismerik a klasszikus verselés alapjait, nincs ez iránt érdeklődésük. Versszerkesztőként vagy saját példádból adódóan hogyan látod ezt?

A formától többen ódzkodnak, viszont láttam olyat, hogy felnőttként, huszonéves korában valaki nekiáll, hogy ő meg akarja tanulni, mert rájött, hogy ez korábban kimaradt neki. Magam is huszonhárom évesen kezdtem el tudatosan gyakorolni a formát. Leültem és azt mondtam, ma írok száz sor hexametert bármiről, csak azért, hogy a metrum álljon bele a fülembe. Hiszem, hogy tanulható, és látom, hogy Borda Réka vagy Seres Lili Hanna, akik korábban nem ismerték úgy a formát, most nekiálltak gyakorolni. Még mindig elhanyagolható ez az arány, attól még nyelvi megformálásban vagy képiségben is látszik, ki honnan inspirálódik. Kevés időmértékes verset vagy formahű verset kapok a Látónál fiatal szerzőktől, de hiszem, hogy felismerik, érdemes ezt megtanulni. Érzem, mennyire felszabadította a költői fantáziámat, mennyire másképp értem és érzem a szöveg rezdüléseit, amióta a formát különböző szinteken használom, és tudatosult, hogy a szapphói strófa metruma más hangulatot és energiát hoz be, mint egy hexameter. Már eleve a ritmus előhoz olyan asszociációkat vagy szókapcsolatokat, amelyeket a szabadvers kényelmessége nem hozna. A forma miatt nem elégedhetsz meg az első vagy második kifejezéssel, ami eszedbe jut, hanem kell keresned valamit, ami talán kicsit másfelé viszi a szöveget, de a metrum miatt oda jó. És aztán új medret talál magának a szöveg, újabb alagutakat is fel tudtam tárni, ezért nagyon hiszem, hogy a formát érdemes tanulni. Költőktől még nem elvárás, de egy szerkesztőnek mindenképp fontos.

A kötet hátoldalán levő életrajzban slammerként is hivatkozol magadra, holott évek óta nem versenyzel slam poetry rendezvényeken. Néhány korábbi slamszöveged frázisait a Százhúsz csikorgó télen átban is felfedeztem. Hogyan alakult a viszonyod a slammel?

A verseimben elég gyakran ott van az élőbeszéd-szerűség, a mondhatóság iránti igény. Gyakran úgy fogom fel a verseket, mint drámai monológokat, mert ha nem hiszem el azt, hogy valaki ezt így mondaná, akkor hamisnak érzem a szöveget. Ez ad egy koherenciát neki, és persze ha más karaktert képzelsz ugyanazon szöveg mögé, akkor más jelentésrétegei jönnek elő: ha a Tiszta szívvelt elképzeljük a hagyományosan ismert pozitivista olvasat felől, hogy József Attila, „az árva, kiszolgáltatott költő” mondja, az egy hiteles szöveg az ő szájából. De képzeljük el, hogy ugyanezt a szöveget egy politikus mondja, az ő szájából metaforikusabb jelentései kerülnek elő annak, hogy akkor nincsen se istenem, se hazám. Mit jelent mindez egy prostituált szájából? A legtöbb versnél fontos számomra az is, hogy mondhatóvá alakítható legyen, és a slam poetry igazából a mondhatóság művészete, látod az egyidejűségében, hogy él-e vagy sem. Számomra fontos marad a slam, és szerintem van még vele dolgom, csak jelenleg éreztem azt, hogy amit meg akartam csinálni, azt megcsináltam. Még nem tudom, mi következzen, hogy ne légüres önismétlés legyen, hanem legalább kontextuálisan újrakódolt önismétlés. De attól még hiszem, hogy ennek van funkciója, ereje. Persze a hullám már lecsengőben van, de attól még nem jelenti azt, hogy ne lenne relevanciája a műfajnak, ne lehetne új és értelmes dolgokat kezdeni vele. A slam – vagy vegyük inkább tágabb értelemben: az előadott költészet – műfajának igenis lehet funkciója, ahogy az irodalom médiumai ismét megváltoznak, és a digitális platformokon nem olvasod a szöveget vagy nem úgy olvasol szöveget, mégis egy-egy jó mondásnak, egy jó szövegmondásnak lehet tétje. Rengeteg slammer látványosan átment a zenébe vagy korábban is zenészek voltak: Dzsúdló, Beton.Hofi, Gege, Akkezdet Phiai és még jó páran. Ilyen szinten minden költői igénnyel megírt szöveg költészet, van az a költészet, ami előadásban működik jobban, és van az, ami olvasásban. Mindig izgalmas játszani azzal, hogy egy szöveg mitől él a könyvolvasás intim terében, és mitől él közösségi előadótérben. De attól még mindegyiknek önmagában is tud poétikai fontossága és funkciója lenni, ami végül is az irodalom egészéhez hozzátesz, és a befogadóban létrehozza azt a gondolatmozgást, amitől érzi, kimozdult a komfortzónájából, megerősödött abban a hitében, amit keresett, de valaki nyelvet adott hozzá. Mindaz, amiért művészetet fogyasztunk, megtörténhet benne attól függetlenül, hogy slam poetry-esten vagy egy verseskötetben találkozik egy mondattal.

Fellépéseid során nemcsak versekkel vagy slamekkel, de gyakran nem is megzenésített versekkel, hanem önálló dalokkal is jelentkezel. Mit jelent számodra a zene, milyen lehetőségeket nyitott meg előtted?

Gyerekkorom óta zeneőrült voltam. Ültem otthon egészen kicsikén, még óvodában, és néztem az Atomicot vagy az MTV-t, és vártam, hogy jöjjön egy rockműsor. Emlékszem, hogy negyedikes koromban az egyik kedvenc időtöltésem az volt, hogy legóztam és hallgattam a Rammstein Sehnsucht című albumát, színpadot készítettem Lego-figurákból, gitárokat meg dobokat raktam össze – mindenféle „kollázsolt” Legóból. És tulajdonképpen a költészet a jó legózás következő lépése: ismered a formákat, az újra- és újrahasznált elemekből képes vagy új dolgokat összerakni. Eleve mindig is zenész akartam lenni, hamarabb, mint költő, csak aztán „letértem a pályámról”. És nemcsak hallgattam a zenét, hanem amikor még alig tudtam gitározni, már alkotni akartam gitáron is. A zenében is vannak mondatok, szekvenciák, ismétlések, bevezetem és kivezetem a hallgatót. Hullámzása, intenzitása, hangvétele van a zenének, és ha váltasz benne, tétje van a hangvételváltásnak. Egy mondatnak is van zenéje attól függően, hogy mennyire harsány, lágy, mennyire finoman zörgő kifejezéseket használsz benne. Ilyen szinten a zenéből azt mindenképp megtanultam, hogy a ritmusnak és szüneteknek van súlya és fontossága – ha sokat sűrítettél, kicsit lazíts –, hogyan táncolsz az olvasó figyelmével úgy, hogy közben, bár te vezeted, ne rángasd – ha rángatod, annak is legyen funkciója –, és a végén mégis érezze a tánc után, hogy ez valóban tánc volt, felszabadított benne valamit úgy, hogy tovább akarjon még mozogni.

MĂRCUȚIU-RÁCZ DÓRA
1996, Nagyvárad. Kolozsváron él.

‍