Mohács keretekben: história, morál, mártírium – és egy mai konklúzió

Az alkalmas és alkalmatlan kontextusokban idézgetett szállóige (Historia est magistra vitae) eredeti helyén és formájában többet és árnyaltabbat üzen, mint csupán bátorítást időben távoli, de analóg részleteket mutató események egymásnak való mechanikus vagy instrumentalizáló megfeleltetésére. Cicero A szónokról című dialógusában ezt olvassuk: „A történelem, az idők tanúja, az igazság fénye, az élő emlékezet, az élet tanítómestere, a régi idők hírnöke, ugyan mely más hang révén válik halhatatlanná, ha nem épp a szónokén?”¹ A mondat csúcspontja a rétori teljesítményben rejlő lehetőséget állítja előtérbe, és ha figyelünk arra a metaforasorra, amit a történet[írás] retorikai természetéről mond, összeáll a folyamat: nem feltétlenül maguk az események tanítanak, hanem az a mód, ahogyan a történetíró a múltat elbeszéli, illetőleg az a fokozatosság, ahogy a gondosan rögzített esemény értelme(zés)t nyer, a közösségi emlékezet részévé válván normatív tanulságokat kínál, és továbbörökít, közvetít. Az értelmezésbe kódolt aktualizálások, elfogultságok következményeire és esetleges távlataira már nem tér ki a passzus, azokat konkrét történeti események koronkénti értékelésének számbavétele tárhatja fel számunkra.

Az 1526. augusztus 29-én megvívott mohácsi csata, ha az ország további sorsát érintő jelentőségét nézzük (a mából visszatekintve természetesen), meglepően későn kapja a nemzeti nagylétünk temetője metaforikus, egyúttal értékelő megnevezést,² soká kapja a tragikus fordulópont vagy akár nemzeti emlékezethely minősítést. Történik ez annak dacára, hogy emlékezetének formálása már az ütközet előtt elkezdődött³ Perényi Ferenc váradi püspöknek az összecsapást megelőző haditanácson elhangzott jövendölésével, amely szerint „azt a napot, amikor majd megvívják a csatát (…), a Krisztus vallásáért megölt húszezer magyar mártír emlékének kell szentelni.”⁴ Az eseményeket szemtanúként elbeszélő Brodarics István amúgy, bár a humanista történetírás megannyi kellékét alkalmazza, és ezzel értelmezési irányokat is kijelöl, alapvetően a krónikás attitűdjével tudósít – az idők tanújaként –, históriája csak utólag lesz a számtalan kortársi beszámoló között a legfontosabb kútfővé. Őt forrásként használva és bizonyára szemtanúk elbeszéléseire is támaszkodva – vagyis az élő emlékezetre hagyatkozva – viszi tovább az elbeszélést Istvánffy Miklós,⁵ a romlás okaként a Mátyás király halála utáni tespedést és züllést, valamint a keresztény szolidaritás hiányát nevezve meg, amelyek együtt „a legjobb s legkegyesebb királyt leölésre az ellenség elé vitték”; s amely már regisztrálja a haza emiatti nyomorát: történetírói szemléletét immár a moralizáló értelmezés is árnyalja.⁶ Az Istvánffyt olvasó és rá ismételten hivatkozó Zrínyi Miklós szűkszavú megjegyzései a rosszkor és felkészületlenül, gondviseletlenül elkezdett csata exemplumává rövidítik az eseményt és II. Lajos halálát, ami fabulához hasonló: a szereptévesztésbe került főpap, Tomori Pál praemeditatio nélküli hadvezetésének tudja be a történteket, aminek egyetlen tanulsága lehet: „Ha a hadban szabad volna bis peccare [kétszer vétkezni], Lajos király, tudós volnál a magad kárárul, de nem szabad, és oda vagyon”.⁷ (Lajosnak pedig Mátyás lesz az ellenpéldája, hiszen éppen emiatt hozza szóba: ő bezzeg „tudá különböztetni a maga akcióit, aminek mikor ideje volt, akkor vette elő”.)⁸ A Zrínyi általánosító ítéletében foglalt részrehajlást csak a legújabb kutatások cáfolták, s talán ezekre is érdemes lesz adott pillanatban reflektálni.

Egyébként a tévedés és hiány is informatív: Apáczai Csere János Magyar encyclopaediájának kilencedik, Az ekkédig megtörtént dolgokrul szóló része az 1526. évnél egy mára már alighanem jelentéktelenné vált németországi hitvitát említ meg, 1527-nél viszont ez olvasható: „Lajos király 200000 magával elvész a török miatt a frigy felbontásáért.”⁹ Az évszám elírása akár sajtóhiba is lehetne, ám hogy az eseményt összemossa az 1444. november 10-i várnai csatával, az a világtörténetre irányuló fókuszával és a história exemplumfunkciós logikájával, instrumentalizálásával magyarázható: mindkét alkalommal az ifjú király esett el a csatatéren, a törökök győztek, és akadt egy-egy hibáztatható főpap is…

A csatának és következményeinek prédikátori átkeretezése az események katonai részleteiről a morális dimenzióra és a távlatokra helyezi a hangsúlyt. A nemzeti bűnök miatt isteni büntetésként érkező török hódítás a történelemteológiai modell korai reformátori szövegeiben (Farkas Andrásnál, Károlyi Gáspár Két könyvében) még az ütközet említése nélkül jelenik meg, az ugyanebbe a paradigmába illeszkedő Magyari István műve hosszú felsorolás egyik elemeként ejt szót a mohácsi csatáról mint annak folyományáról, hogy a „gonoszságokat el nem akarjuk hadni”.¹⁰ A bűnbak itt a koszoros barát Tomori Pál, aki odadobta „idő előtt segétség nélkül az ifjú királt az ellenséggel való szemben menésre”, holott „jobb lött volna berbitélni[e] az klastromban”.¹¹ A tragédia tehát legott a felekezeti polémia témája lesz, a ferences hadvezér pedig kap egy egyszavas, az egyházi státusát minősítő fricskát, a berbitélés jelentése ugyanis: értelmetlen mormolás, haszontalan fecsegés. A Romláskönyvre adott feleletben Pázmány persze hasonló hangnemben veri vissza a támadást: miután felidézte a középkori Magyarország nagyságát, így folytatja: „Akkor kezdett romlani, mikor ti támadátok Lajos király idejébe”, illetőleg: „1526. esztendőben (…) megverék Mohácsnál hadunkat, de még akkor is visszatéríté Isten az ellenséget, pusztán hagyatá [ti. a hódítóktól] az országot vele, noha mind Buda és mind az több házak kezébe jutottak vala”. Magyarán: Mohács szerinte a lutheri eretnekség következménye, s a csata utáni szultáni visszavonulás az Isten türelmének és irgalmának szinte hiábavaló jele: „Ebből nem tanulánk, hanem megízlelvén azt az testi kívánság szerint való szabadságot, melyet behozátok, beljebb gázolánk az hitnek újításába, mely miatt, látjuk, mire jutánk.”¹² Hasonlóan keretez a 18. század elején az erősen történeti érdeklődésű Illyés István: Szent György napjára szóló prédikációjában – amely a nap szentje kapcsán a keresztény hadakozás elveire koncentrál – Isvánffy alapján részletes digressióban beszél a csatáról, nyomatékosan kiemelve Perényi fentebb már idézett beszéde nyomán a csatában elesettek mártíriumát.¹³

A vértanúságra helyezett hangsúly a hagiográfiai hagyományhoz kapcsolja a csatát, ugyanakkor vigasztaló és mozgósító perspektívát is ad a történelmi veszteség elhordozásához (aki a kárt szenvedte, az felmagasztosul), így ad életet az élő emlékezetnek. Listius László 1653-as, Balassi-strófákban írott Magyar Mársa, amikor angyalokkal viteti a mennybe az ütközet elhunyjait, Zrínyit (és Rimay János Epicédiumát) imitálja, azt üzeni, hogy a hősi halottak betöltötték feladatukat. Az eposzszerző e példaállítással a harcvágyat is igyekszik felkelteni, felvillantva a kudarcból való tanulás lehetőségét, s ez a pozitív végkifejlet összecseng azzal, amit a mai Mohács-kutatás is hangsúlyoz: a túlerővel szemben nem volt esély, a nyelv, a nemzet, a hit azonban túlélt – pedig akár be is olvadhatott volna az oszmán tengerbe.¹⁴

‍

Jegyzetek

1      Cicero, De oratore, II,37: „Historia vero testis temporum, lux veritatis, vita memoriae, ma­gistra vitae, nuntia vetustatis, qua voce alia nisi oratoris immortalitati commendatur?”

2      Kisfaludy Károly 1825-ös verse, a Mohács ezzel a komor felütéssel kezdődik, a végére azonban a bizakodás hangja is megszólal: a drámai tirádákkal felidézett történeti eseményt csak példának nevezi, a temetőt pedig a zárlatban a nemzeti nagylét hajdani sírjára váltja.

3      Erre újabban Tóth Gergely hívja fel a figyelmet: Bűnbakképzés és propaganda. Az 1526. évi török hadjárat és a mohácsi csata a kora újkori történetírásban (I. rész: a 16. század történetírása) = Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar és kulturális emlékezetben, szerk. Fodor Pál, Varga Szabolcs, Bp., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2019, 75.

4      Brodarics István, Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról, ford. Kardos Tibor, Bp., Magvető, 1983, 40.

5      Erről l. Varga Szabolcs tanulmányát: Genius loci. Az Istvánfyak Baranyában = „A magyar történet folytatója”. Tanulmányok Istvánffy Miklósról, szerk. Ács Pál, Tóth Gergely, Bp., MTA BTK, Történettudományi Intézet, 2018, 78–87.

6      Istvánffy Miklós, Magyarország története. 1490–1606, ford. Vidovich György, Debrecen, a Város Nyomdája, 1867, 155.

7      A teljes szöveg a Vitéz hadnagyból: „nézzük meg, a mi Lajos királyunkat a szorgalmatlanság hová tette, hogy egy hínáros berekben kellessék egy királynak veszni, hiszem, fabulához hasonló dolog, ez penig nem fabula, hanem igaz. Hiszem, esztelenség, hiszem, gondatlanság volt sem maga, sem török erejét meg nem tudni, idején neki nem készülni, több segítségeit meg nem várni, hanem egy Tomori Pál személyére mint egy istenre mindeneket bízni, és tízszer ennyi ellenséggel megütközni semmi elébb való praemeditatio nélkül, hanem csak, mint a vak veréb, magát utolsó szerencsére bízni, ó, gondatlanság, gondatlanság! Ha a hadban szabad volna bis peccare, Lajos király, tudós volnál a magad kárárul, de nem szabad, és oda vagyon, boldog, aki másokrul tanul.” Ugyanez a gondolat variálódik a Mátyás király életéről való elmélkedésekben: „Az mi szerencsétlen Lajos királyunk nem tudta azt a hadi mesterdéget, sem az ő hada, azt tudja vala, hogy nincs a hadakozásban több mesterség az ütközetnél, azért most is óhajtjuk akkorbeli romlásunkat. Non licet in bello bis peccare.” (Zrínyi Miklós Prózai munkái, s.a.r., jegyzetek: Kulcsár Péter, Bp., Akadémiai, 2004, 68, illetőleg 182.)

8      Uo., 182.

9      Apáczai Csere János, Magyar encyclopaedia, Utrecht, Ex Officina Joannis Waesberge, 1653, 310.

10    Magyari István, Az orszagokban valo soc romlasoknac okairol, Sárvár, Manlius János, 1602, 79.

11    Magyari, i. m., 106.

12    A két utóbbi idézet: Pázmány Péter, Felelet az Magiari Istvan sarvari predicatornak, az orzag romlasa okairul, irt köniuere, Nagyszombat, 1603, 294.

13    „Amely napon, úgymond, ily számos pogánysággal megütközünk, huszonhatezer Magyar mártíroknak emlékezetes napja lészen az. Rómába kell tehát követet választanunk: aki, ha életben maradhat, és szerencsésen az harcról elszaladhat, megnyerje, hogy azok a mártírok lajstromába választassanak: úgymint azkik a keresztyéni religióért halált szenvedtek.” (Illyés István, Sertum sanctorum. A dicsöült szentek dicsiretinek jó illatú virágiból kötött koszorú, Nagyszombat, Akadémiai, 1708, 159–160.)

14    L. erről Varga Szabolcs cikkét: Mohács védelmében: az évforduló margójára, https://archeologia.hu/mohacs-vedelmeben-az-evfordulo-margojara (megtekintés: 2026. 07. 23.)

‍