Mohács-paradoxonok, avagy jelentés a provinciákról

Bodor Ádám azt mondja A börtön szaga című beszélgetőkönyvében, hogy Trianon legfőbb tragédiája, „igazi átka” nem is annyira az irgalmatlan területveszteségben rejlik, hanem „inkább abban, hogy a provinciák elcsatolásával maga az anyaország vált a szó igazi rossz értelmében provinciává”. Erős kijelentés, amely bőven hagy töprengenivalót. A magyar történelmi emlékezetben Trianon és Mohács egymásnak afféle tüköreseményei, amelyek lényegüket tekintve ugyanazt jelentik a nemzeti önismeret számára, csak ez utóbbi már elég rég volt ahhoz, hogy a szükséges érzelmi distanciával tudjunk tekinteni rá. Mohácsról – a fentebbiek szellemében – nem mondható el nagyjából ugyanaz, mint Trianonról? Hiszen az ország akkor is – egy történelmileg kiterjedő pillanatban – darabokra szakadt, és az a rész, amely az egykori közép-európai hatalom jogutóda maradt, a csonka-Magyar Királyság óhatatlanul provinciasorba került a Habsburg terjeszkedés árnyékában, míg egy másik provincia, Erdély viszonylag sikeres hintapolitikával biztosította időleges túlélését, a félhold patronátusa alatt.

Ma már igazából nem ez az érdekes, mindez történelem, hanem inkább az, hogy mire használható Mohács? Kevésbé nyersen fogalmazva: hol helyezhető el a nemzeti önképünkben? Egyszerűbben: mit tanulhatunk belőle? Ottlik Géza például azt, hogy „a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak”, hiszen évszázadok óta egyedül ünnepelgetjük „vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk”, azon birodalmak romjai fölött, amelyek azóta eltűntek a történelem színpadáról. Az Iskola a határon szerzője persze nem bontja ki az igazság minden részletét, tetszetős – és a magyar „néplélek” szempontjából valóban lényeglátó (lám, mi is erre emlékezünk most…) – eszmefuttatása elfedi azt a tényt, hogy a nagy oszmán birodalom ugyan valóban nem létezik már, de történeti és közjogi értelemben vett utóda, a mai Török Köztársaság továbbra is erős középhatalom; a Habsburg impérium bukásának pedig talán nem annyira bölcs dolog örülni, hiszen az a történelmi Magyarország végét jelentette egyúttal.

A manapság oly gyakran emlegetett szuverenitás ötszáz évvel ezelőtti elvesztése, az Ottlik-féle paradoxonon túl, kitermelt egy másikat is: hogy az egészségtelen mértékűre zsugorodott önértékelésünk a nemzeti nagyság és dicsőség időnként fel-feltámadó vágyával, képzetével párosul. Amikor provincialétről beszélünk, valami ilyesmire (is) gondolunk. Pedig a paradoxonok elviselése, sőt kiaknázása a képzelőerő, a szellemi restséggel való leszámolás jele – és a reményé, hogy nem fátumszerű provinciálisnak maradni a provinciákon.

‍