Mohácsról, mohácsul

Augusztus 29. a magyar történelem egyik legtragikusabb napja: 1521-ben ezen a napon esett el Nándorfehérvár, ami megnyitotta az Oszmán Birodalomnak az utat az ország belseje felé, 1526-ban ugyanezen a napon zajlott le a mohácsi csata, amelynek következményeként a középkori Magyar Királyság összeomlott, 1541-ben pedig I. Szulejmán ugyancsak augusztus 29-én foglalta el csellel Budát. A három esemény közül az ország három részre szakadását és a török hódoltság korának előzményét jelentő, 2026-ban ötszáz éve lezajlott mohácsi vész vált a nemzeti emlékezet, így az irodalmi hagyomány egyik fontos viszonyítási pontjává, meghatározó toposzává is, különösen a 19. és a 20. században.

Mivel a reformkorban a haza a szentség fogalmával rokon, és abban a hitben, hogy az irodalom alkalmas a nagy társadalmi folyamatok befolyásolására, a kor romantikus irodalmi beszéde a vallásos-biblikus szóhasználatot a haza ügyének szolgálatába állítva működteti. Érthető tehát, hogy az egyetlen megengedhető hangnem, ahogyan a nemzet sorsáról és a nemzethez szólni lehet, az az ünnepélyes beszédmód. Ebben a retorikában a fenséges és a tragikum szoros összetartozása nyilvánvaló, hiszen az eredetiség kultuszát is jelentő történelmi gyökerekhez való visszatérés igénye, a jelen számára példaként felhozott, a jövőre nézve cselekvési programot sürgető és a nemzeti öntudat megerősítését szolgálni kívánó megidézett történelmi korok tragikus történései ezt elkerülhetetlenné tették. A tragikumot nem csupán az elrettentő példaként felemlegetett történelmi események teremtették a 19. század olvasójában, hanem a híres herderi jóslat is („A magyarok […] szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni”), amely a magyarság tragédiákkal teli történelme és jelenének kedvezőtlen társadalmi-politikai helyzete nyomán olyan attitűdöt teremtett a kor költőiben, amely a nemzethalált – akár a múltba, akár a jövőbe vetítve – visszatérő témává tette poétikájukban.

A mohácsi csata háromszáz éves évfordulója előtt három évvel, 1823-ban Kölcsey a Hymnust – az alcím tanúsága szerint – eleve A magyar nép zivataros századaiból szólaltatja meg, a török átok pedig a magyarság bűnei által kiváltott isteni harag következményeként értelmeződik: „Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk. // Hányszor zengett ajkain / Ozman vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” 1824-ben Kisfaludy Károly Mohács című versében elrettentő vízióvá emeli a tragikus történelmi eseményt: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” A terjedelmes és terjengős, befejezésében didaktikus vers nyíltan vállalja a példaadás szándékát és a cselekvésre késztetést a jelen és a jövő számára: „Él magyar, áll Buda! a mult csak példa legyen most, / S égve honért bizton nézzen előre szemünk.” A Kölcsey és Kisfaludy által kijelölt úton halad tovább Vörösmarty is a Szózatban (1836), azzal a különbséggel, hogy a nemzethalál vízióját nem a múltban végbement, hanem a múlthoz hasonlóan a jövőben újra bekövetkező sötét lehetőségként állítja kora olvasói elé, amennyiben a reformkor magyarsága nem tesz meg mindent nemzete, hazája függetlenségének, szabadságának a kivívásáért és önazonosságának a megőrzéséért: „Vagy jőni fog, ha jőni kell, / A nagyszerű halál, / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll. // S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl”. Az idézett versekből világosan látszik, hogy mindaz, ami a mohácsi csatatéren történt, nem csupán egy katonai esemény, nem csupán a középkori magyar királyság szétesése és egy új politikai korszak kezdete, hanem – Kisfaludy szavával élve – olyan töréspont magyar „nagylétünk”-ben, olyan trauma a történelmi emlékezetben, amely emlékeztet, és a múlt negatív tapasztalata alapján a jelen és a jövő nemzetépítő, identitásformáló magatartás-mintázataira irányítja a figyelmet. Ahogy a múlt viszonylatában formálódhat a vágyott jelen és jövő, úgy fordítják át ezek a költemények az értékviszonyok síkján a tragikumot fenségesbe, az elégikumot pátoszba. Mohács és kora tehát olyan toposzt teremtett a magyar romantikus, majd a 20. századi költészetben és epikában, amely közösségi vagy individuális vonatkozásban az identitásbeli, erkölcsi és egzisztenciális határhelyzet, a peremlét, a létet fenyegető nemlét vonatkozásában válik állandóan újraértelmezhetővé.

A fentiekben idézett kanonizált versek közismert volta ellenére azt gondolom, hogy Mohácsot és az ott történteket mégsem Kölcsey vagy Vörösmarty tették fel a képzeletbeli irodalmi térképre, hanem a 20. század elején Ady Endre a Benedek Marcell által „fordított Himnusz”-nak nevezett Nekünk Mohács kell szintén jól ismert versével. E rövidre szabott esszé keretei között nincs mód a vers indítékainak, keletkezésének (Az Illés szekerén című 1908-as kötet Téli Magyarország ciklusában jelent meg), korabeli (és későbbi) időszerűségének, társadalmi-politikai, publicisztikai és irodalmi kontextusának, valamint fogadtatásának részletes áttekintésére. Ezért ennek a háttérismeretnek a birtokában, de részletes kifejtése nélkül, csupán a vers poétikai megformáltságára szorítkozva, az abban érvényesülő lírai attitűd alapján is kijelenthető: Ady egyik legmegrendítőbb, legharsányabb és (egyeseknek) legfelháborítóbb hangvételű magyarságverse a toposz kölcsönvétele, át- és újraértelmezése mellett nem csupán megsérti a romantikus kánont, hanem az egyszeri eseményt a nemzeti katasztrófa egyetemes allegóriájává emelve paradigmaváltást is végrehajt. A romantika ünnepélyességéhez képest új típusú lírai magatartás megteremtésére irányuló beszédhagyományt teremt az utána jövők számára, amelynek indítéka a féltő nemzetszeretet, megnyilvánulása a felháborodás, a bírálat, az (ön)ostorozás. Ady nemcsak új nemzetszemléletet teremt versével, hanem megtanítja Mohácsról mohácsul beszélni a magyar lírát.

Király István monumentális Ady-monográfiájában a verset nem egyszerű nemzetostorozásként értelmezi, hanem Ady történelemszemléletének és magyarságélményének egyik kulcsdarabjaként, amely szerint a magyar társadalom csak súlyos megrázkódtatások hatására képes megújulni: „Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: /
Veréshez szokott fajta”. Király szerint a vers lírai énje a pusztulást nem önmagáért valónak állítja be. A mű paradoxona az, hogy a romantikus versekben kialakított, nemzethez való kanonizált viszonyulás- és az ünnepélyes beszédmódot a visszájára fordítva büntetést kér, mert az ellenségnek való kitettségnél veszélyesebbnek tartja a tespedtséget, az önelégültséget és a változatlanságot. A költemény utolsó sora szerint („Mert akkor végünk, végünk.”) a békésnek látszó mozdulatlanság jelentené a valódi nemzethalált, míg a szenvedés az élet jele.

A vers abban is újat hoz, hogy benne a közösségi és az egyéni sors összefonódik, vagyis a lírai én nem kívülről ítélkezik a magyarság fölött, hiszen az „Én magyarnak születtem” sor a közösség sorsával való azonosulás kifejeződése, a beszélő a közösség erkölcsi és történelmi felelősségét saját felelősségeként is értelmezi. Éppen ez az azonosulás hitelesíti a vállalt nemzetbíráló hangvételt, érzékeltetve annak keserű felismerését, hogy a nemzet és az egyes ember csak a katasztrófákból képes tanulni, egyben sürgetve, hogy a történelmi bűnökkel és a jelenben elkövetett hibákkal való szembenézés, az azokkal való leszámolás az egyetlen lehetséges vállalható és hiteles magatartás, ami alapján a magyarság megújulhat, kiküzdve magának egy kiegyensúlyozottabb jövőt.

Bár az Ady-féle regisztert megkerülve, a romantikus versbeszédhez való visszalépésként értelmezhető Reményik Sándor Mohács után című, a mohácsi csata négyszáz éves évfordulójára 1926-ban írt verse, a mű keletkezésének ideje és beszédmódja jól mutatja: Ady óta Mohács a nemzeti sorstragédia allegóriájává, ezúttal a trianoni békeszerződés okozta történelmi trauma, a kisebbségbe szorult erdélyi magyarság közösségi tragédiájának a kifejezőjévé válik. Reményik történelmi párhuzamot lát a múlt és saját jelene történései és léthelyzete között: „E nemzedék lelkében meghasonlott, / És azért érett meg a lehullásra: / Teste darabokra vágattassék, / Szegeztessék az idő kapujára. / Órája ütött és napja leszállt.” Az, hogy a versben az Ady-féle bíráló hangvétel helyett a pátosz érvényesül, a két világháború közötti transzilvanista magatartással magyarázható, amelynek alapértékei közé tartozik a cselekvésre való buzdítás, a helytállás, a kitartás éthosza, miszerint ahogy a magyarság nem pusztult el Mohács után, úgy most sem szabad feladnia a reményt. Mohács tehát nem pusztán a vereség, hanem a túlélés allegóriájává is válik: „Éjszaka jön, százötven éves éj. / S ki éjben születik majd, mit csináljon? / Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon”.

Szilágyi Domokos 1974-ben keletkezett Magyarok és Baka István 1995-ös Üzenet Új-Huligániából című versében már nyoma sincs a Reményik-féle hitnek, a korai transzilvanistákra jellemző tenni akarásnak, értékteremtő szándéknak. Allegorikus megközelítésben, a művek társadalmi, politikai, történelmi kontextusát is figyelembe véve, kiolvasható belőlük a két világháború közötti időszak reményeiből való kiábrándulás, a második világháború történelmi tapasztalata, a kelet-közép-európai kommunista diktatúrák okozta közösségi veszteségek, valamint a Baka-versben a rendszerváltáshoz fűzött elképzelésekből való kiábrándulás és a magát demokratikusnak mondó új világ okozta csalódás. Anélkül, hogy belemennék a költemények intertextuális-interkulturális hálójának részletes láttatásába, itt csak annak megállapítására szorítkozom, hogy mindkét vers Ady nemzetféltő, ostorozó versbeszédének az ironikus-szarkasztikus folytatója, azaz mindkettő mohácsul beszél.

A Szilágyi-mű a romantikus hagyomány kifordítását még csak nem is Adyval legitimálja. A mottók arra mutatnak rá, hogy Ady tulajdonképpen a nemzet, az ország helyzetére reflektáló romantikus versbeszéd egyik vonulatának a folytatója a Nekünk Mohács kell és a hasonló típusú nemzetbíráló verseiben: „…ez őrült sár, ez istenarcú lény” (Vörösmarty), „Isten, küldd e helóta népre / Földed legszörnyűbb zsarnokát, / Hadd kapjon érdeme díjába` / Jármot, hátára kancsukát!” (Petőfi) Igaz, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a reformkor költőinek bírálata elsősorban a hatalmi elitre, a nemesi osztályra vonatkozik, és az általa állattá süllyesztett emberre, míg Ady és Szilágyi verse a mindenkori magyarság bírálatává egyetemesül. Szilágyi ezt a Petőfi által megalapozott és Ady által újraértelmezett-kiszélesített nemzetostorozó, dühös lírai magatartást tragikus-kegyetlen szarkazmussá változtatja a költeményében, és az Adyéhoz képest átfogóbb, a teljes magyar történelmet és a magyar mentalitás torzulástörténetét láttatja, intertextuális-interkulturális kontextusba ágyazva nemzetbírálatát. A Petőfi Nagykárolyban című verséből vett mottó (és a teljes vers), Ady Nekünk Mohács kell című költeménye és Szilágyi Domokos műve közös vonatkoztatási pontja az, hogy a külső ellenségnél veszélyesebb a belső Mohács, vagyis az önszerveződés hiánya: „helóta nép” (Petőfi), „Cigány-népek langy szivű sihederje” (Ady), „Cigány egy nép” (Szilágyi). A Magyarok szerzője azonban tovább lajstromozza a közösségi bűnöket. Ezek a következők: a tespedtség, a szellemi tunyaság, a tudatlanság („Bárgyú zsibbadatban, / másfélezer éve, míg vihar / zúgott körötte [tudniillik / a szellemé], ül bávatag”), a nemzeti önismeret hiányából fakadó múltba menekülés, a múlt hamis idealizálása és szándékolt félreértelmezése („igricei – míg múlton múlik / az idő – fölvonítanak / olykor; a jobb nép vigad sírva, / hogy »hajh, a régi szép idők!«”), a széthúzás és az egymás ellen fordulás („s itt benn és odakünn konok / dühvel marják egymást”), valamint a szellemi értékek, a magyarság intellektuális többletének az eltékozlása („s egy-gyöngyünket, a nyelvet / disznók elé szórjuk, a szellem / őrét hátulról ütjük főbe”). Szilágyi versében konkrétan is megjelenik a török hódoltság korára történő utalás, amely magába foglalja a mohácsi vészt is. A „mint se tatár, török, se német / nem bírta” felsorolás azt mutatja, hogy mi, magyarok nagyobb kárt okozunk önmagunknak, mint bármilyen külső ellenség, vagyis nagyobb pusztítást végzünk belül, mint ami kívülről érhetett bennünket a történelem folyamán. Innen a lírai én felháborodottsága. Tragikus történelmi párhuzamai, szarkazmusa a tudatosítást, a szembesítést hivatott kifejezni: „Hát ezek vagyunk, magyarok.”

A Baka István-versben mintha már az elhuligánosodott magyarság 20. század végi világa jelenne meg, a romantikus és az Ady-féle lírai magatartás és figyelmeztetés hiábavalósága, mintha a század végére teljesen hatástalan maradt volna Szilágyi szarkasztikus felháborodása is. Mintha Európában a történelmi tapasztalatokból nem tanuló magyarság magára maradt volna. Úgy tűnik, a külső ellenségnek, az újkori nagyhatalmi játszmáknak való kiszolgáltatottság és a belülről jövő eszménytelenség Mohácsának szorításában (lám, megsokszorozódni látszik a Mohács allegória a 20. század végi költő versében), az értékrelativizmus viszonylagosságában az egyetlen lehetséges magatartás az élet, a meg- és átélés helyett a túlélésre való berendezkedés: „országnak ország még hazának árnyék / itt rég nem halni itt túlélni kell”. Vörösmarty pátosza, Petőfi és Ady dühe, Szilágyi szarkazmusa mintha külső és belső fogódzók hiányában Bakánál keserű iróniává dramatizálódna. Amennyiben a Szózatban a jövőbe vetített lehetséges nemzethalál-víziója a múlt (Mohács) hibáiból és bűneiből nem tanuló magyarság sorsának megismétlődése lehet, akkor Baka versvilágában maga a túlélés egy új típusú Mohács, amely nem volt, hanem van és marad, állandósult egyéni és közösségi létállapot, pontosabban a mindenkori (magyar) identitás része.

És amennyiben Mohács identitásbeli kérdés is, akkor nem lehet megkerülni a 20. századi epika egyik kulcsművét, Ottlik Géza Iskola a határon című regényét sem, amely látszólag kevésbé szervesül az eddig kifejtettekhez, de azt gondolom, talán Ottlik megközelítése áll a legközelebb hozzánk. A mű harmadik, Sem azé aki fut című részének 24. fejezetében a következőket olvashatjuk: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” A mohácsi csatára való utalásnak nem az az elsődleges funkciója, hogy felidézzen egy történelmi eseményt, hanem a vereséghez való viszonyulást gondoltatja végig. Az idézet súlypontja talán a második mondat nyitányában van: „Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni…”. Bébé, a narrátor és társai, a katonaiskola növendékei a mohácsi csata négyszáz éves évfordulója idején élnek, ebből az időbeli távlatból reflektál az elbeszélő nem a valamikor történtekre, hanem azokon keresztül elsősorban saját helyzetükre, egyben a 20. századi és – megkockáztatom – a 21. század magyarságéra is. Mohács az elbeszélő-szereplő okfejtésében is a magyar sors allegóriájává válik, ugyanis azt mondja, hogy akik győztek Mohácsnál, vagy azt követően uralkodtak Magyarország fölött, mind eltűntek a történelemből, de a magyarság megmaradt. Ennek legfőbb bizonyítéka – paradox módon – magára a vereségre való emlékezés.

A regény szereplőinek, a kiszolgáltatott újoncoknak, különösen Medvének, részben Bébének, Szeredynek, illetve más társaiknak a vereség nem csupán emlék, hanem az erőszak és megalázottság világában a Mohács-létállapot napi tapasztalat, egész testükkel-lelkükkel érzik, elszenvedik, és ki-ki erkölcsi tartásának, az irracionálisan működő, abszurd helyzetek sorozatát teremtő hatalmi rendszerrel való ellenálló képessége szerint igyekszik megőrizni önazonosságát. A megalázottság, a gyermeki ártatlanság és biztonság, a civil világgal való kapcsolat elveszítése, a fennálló rend(szer) megváltoztathatatlanságának való kiszolgáltatottság kellő magyarázatot adnak arra, hogy miért nem véletlenszerűen bukkan fel az elbeszélő emlékezetében Mohács, amely így a számvetés, az önértelmezés alakzatává válik. A történelmi párhuzam egyben azt is sugallja, hogy amint a mohácsi vészt követő évszázadok magyarsága számára, úgy a kadétiskola újoncai számára is az emberi méltóság nem a győzelemben, hanem az erkölcsi tartásban, a túlélésre való berendezkedésben, a belső szabadság megőrzésében mutatkozhat meg. S bár a regény történelmi rétege nemzeti vereségekről beszél (nem csak Mohács vonatkozásában), a mű lélektani szintje a kadétok személyes, testi és lelki sérüléseiről, sebeiről ad számot, a kettő kötőanyaga a filozófiai megközelítésben keresendő. Eszerint az egyéni és a közösségi vereségek elviselhetők, ha van egyéni és közösségi szinten lelkierő, erkölcsi helytállásra, összetartozásra való, az önazonosság megőrzésére való készség és akarat, ami éppen a szenvedés ellenében alakítható ki. Medvének, Bébének, Szeredynek (és az újoncok egy részének) a regény második, Sár és hó című része 10. fejezetének tanúsága szerint ez sikerül: „valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.” Így lesz Ottliknál a mohácsi csata emléke nem a bukás, hanem az élhető lét szimbóluma.

A fenti eszmefuttatás nem válhatott egy toposz alakulástörténetének vagy recepcióesztétikai alapú megközelítésének a részletes kifejtésévé. A bejárt út nyomán azonban talán mégis feltehető a kérdés: jöhet-e létre, és milyen hatások összjátékának következtében, újabb Mohács? Társadalmi-politikai vonatkozásban sajnos többféle is körvonalazódni látszik, folyamatosan újabbak és újabbak jelennek meg. Nem erre gondolok. Hanem poétikai, esztétikai értelemben olyan toposzra, amely kontinuitást biztosít egy olyan világban, amelyben széttartó tendenciákat mutat a közbeszéd, párhuzamos társadalmak, és ettől elválaszthatatlanul az irodalmi életben is egymással párhuzamos szólamok épülnek. Az foglalkoztat, hogy ezek között a diffúz tendenciák között/ellenére a születő művek mint kultúrateremtő, tehát (esztétikai) értékképző aktusok képesek lesznek-e létrehozni olyan legkisebb közös többszörös(öke)t, mint Mohács, amely előbb történelmi esemény volt, majd irodalmi konvencióvá vált, s amely minden tragikuma ellenére azt mutatja: egyek vagyunk, van közös tapasztalatunk, nyelvünk, nyelvtanunk, irodalmunk, kultúránk, és (meg)értjük egymást? Megmarad-e, mutatkozik-e erre (majd) igény? És ha lesznek, egyáltalán lesz-e értelmük (újabb) poétikai mohácsoknak? Talán száz év múlva kiderül… Vagy nem…

Egyelőre maradjon ez a szöveg palackposta a múltból, azzal a hittel, hogy itt (Erdélyben) és most (ötszáz évvel „nagylétünk nagy temetője” után) külső és belső mohácsaink ellenére és következtében talán még termelődik tejsav, gyanta vagy valami más.

‍