.svg)
Dézsi Zoltán Hűség és hűtlenség című háromkötetes könyve olyan kitalált történet, melyen erőteljesen átütnek a személyes élmények. Az író sokat és sok mindenről akar mesélni. A témaválasztásból, a fogalmazásból, a szálak olykor szándékos összekuszálásából kiérződik a monumentalitásra való törekvés, ami viszont csak a terjedelemben valósul meg maradéktalanul. Nem kétséges, igen fontos témák kerülnek terítékre, mint például az iskola, az anyanyelv, a család, a szülőfőld.
Az első kötet jóformán teljességgel erre a négyesfogatra épül, nem mellőzve a szerelem kérdését sem. Előbb a tanulás-tanítás kis családi drámával, hogy aztán az író belevághasson egy számára nagyon vonzó témába, a Mezőség leírásába. Az első kötetnek ez a középső része a legterjedelmesebb. Egy körutazás ürügyén százesztendőnyi időt járunk be, miközben megismerhetjük az említett régió egy részét. A kötet harmadik része a családról szól, amelyben tulajdonképpen nem tudnak érvényesülni egy regénynek a természetes erői, hiszen a sorok mögül folyamatosan kiérződik a szerző személyes véleménye, miközben a szálakat más szándékok szerint vezetné.
Nem muszáj minden történetnek kőtömböt kötni a nyakába, lehet ütős könnyedebb csomagolásban is. A második kötetet kitöltő Zsolt–Zsóka-mese lehetett volna ilyen, ha az író egyrészt nem húzza-nyúzza a cselekményt olyan céllal, hogy ne lője le túl hamar a poént, másrészt meg ha Zsolt szenvelgésein kívül őszinte és erőteljes érzelmeket jelenít meg a cselekményben. Különben, ez utóbbinak a szándéka helyenként érezhető, de csírájában fojtotta meg az „erről ennyit mondok el” hozzáállás, amelyről még lesz szó.
Ha az első kötetben az 1989-ig tartó közelmúlttal, míg a másodikban már enyhén csodás történettel vegyülő, de még mindig jól felismerhető terekkel és emberekkel találkozunk, a harmadik kötet rosszul értelmezett modernséggel nyit. Egészen biztosan sokkal többet tudnának erről beszélni azok, akik követték az elmúlt harminc esztendőben készült európai sorozatfilmeket. A súlyos balesetet szenvedő, de csodásan felépülő főszereplő. A taxisofőr, aki barátságosan cseveg utasaival, miközben száguld az autópályán; mindenhol varázslatos környezet; tudós emberek; csendes helyen luxusszálló; és a drámaiság kedvéért egy nem tökéletes egészségnek örvendő hölgy. Igaz, a történet aztán ismét visszavándorol Erdélybe, és ha figyelembe vesszük, hogy 2010 és 2019 között zajlik a cselekmény, nem meglepő a külfölddel kapcsolatos szálak sokasága. Szó kerül a kisebbségi lét hátrányairól, a korrupcióról, egyetemi pályafutásról, a kitartás szükségességéről, az érzelmek bizonytalanságáról és valamilyen beteljesülésről is. Az első két kötettől eltérően, itt a tématobzódás egyetlen tömbben zúdul szembe. Nincsenek fejezetek, egy lélegzetvételnyi szünet sincs. A Hűség és hűtlenség egészének hasznára vált volna, ha kisebb egységekre tagolja a szerző. Legalább részben kiküszöbölhető lett volna a fecsegés benyomása, és egy haladó történetet eredményezhetett volna.
A regényfolyamnak sokféle szereplője van, de a paletta mégsem eléggé színes. A főszereplő mesélése erősen hányaveti stílusú, ami nem szerencsés megoldás. Igaz, ezt a hangnemet sikeresen végigviszi a szerző, ami nem kis dolog, és ami ilyen szempontból egységességet biztosít a történetének. Viszont az elharapott mondatok, a „többit nem mesélem” típusú kijelentések miatt hézagok keletkeznek és hiányérzet támad az olvasóban. Hogy tulajdonképpen mi volt a szándék a főszereplő ilyetén való beállításában, nem világos. Lehet, ezzel a módszerrel próbált az író eltávolodni tőle, miután ráébredt, hogy – azzal együtt is, hogy a hús-vér Dézsi Zoltán egy teljesen másfajta tanári pályát járt be, mint a regény főszereplője – a tanügyben szorgoskodó, olykor azt elátkozó, de közben a tanítványokért mindent megtevő Zsolt alakjáról eléggé nehéz teljességgel leválasztani a szerzőt.
Többek közt ezért is meglehetősen életszagú a három kötet, ami akár nagy erény is lehetne. De itt inkább arról van szó, hogy a többi szereplőnek is olyan emberek szolgálnak modellként, akiket azonosítani lehet a valóságban. Ezért támad hiányérzet, mert nem teljesen tiszta az indíttatás. Amennyiben regény, igazi fikció akart lenni, akkor a szereplőket is úgy kellett volna választani. Ha viszont egyféle tanmese az egész, akkor nem a megfelelő hangnemet ütötte meg a szerző. Nehezen elképzelhető, hogy a kötetekből visszaköszönő fogalmazásmód a kívánt hatást érje el bárkiben is. Vagyis, hogy ott legbelül mozgasson meg valamit a tanítás, a magyar tanügy, a szülőföld, a fogyatkozó közösségek kérdése iránt. Azt lehetne mondani, ez a három kötet amolyan ürügy-regény, de ez egyáltalán nem elmarasztalás. Csak azt jelenti, hogy valami hiba történt az eszközök kiválasztásánál. Például az sem szerencsés helyzet, hogy a szerző nem „okosabb”, mint a szereplője. Bármilyen pallérozott elmét szeretne megjeleníteni egy író, ez utóbbinak többet kell tudnia, mint annak, akit kitalált. Különben az történik, mint ebben a regényfolyamban több helyen, körbe-körbe jár, egy helyben topog a történet. Helyenként olyannyira, hogy ötven oldallal arrább a főszereplő még mindig ugyanolyan bizonytalan, még mindig rossz vagy jó nap elé néz, ami természetesen érthető, mert ilyenek a hétköznapok. Csakhogy az egész leragadt mondjuk egy szerdai napon, talán még a reggeli kávé is ugyanaz, mint amit hónapokkal ezelőtt töltöttek bele a csészébe, s azóta kortyolgatja apránként a szereplő.
A másik témakör, amely szintén másfajta eszközöket igényelt volna a megjelenítésben, a szerelem. A Kinga–Zsolt-történet felszínesen megjelenített. Kár, mert ott nagy erőket lehet sejteni. A Zsóka–Zsolt-történet nagyon regényes, a jól ismert felvetéssel, a – látszólag – áthághatatlan akadály jelenlétével. De életbe lép a főként színpadokon oly hatásos deus ex machina, s a dolgok valamennyire jóra fordulnak. Különben a könyv bővelkedik a szerelmi történetekben, a főszereplő igazi csodálója a női nemnek – és nyilván nem távolról. Viszont nagyon sótlanok ezek az epizódok. Szó sincs arról, hogy pikáns részleteket kellett volna ecsetelni. Csupán arányossá tenni a vágyakat a megjelenítéssel. Kissé meglepően talán éppen az a legszebb eset, amely egyrészt valamelyest idegen, mert Moldvának egy eldugott szegletében történik, és a nő román anyanyelvű. Másrészt viszont egészen hiteles, ahogy a két magányos ember egymásra talál annyi időre, amíg Zsolt a szocialista időkre jellemző kényszermunkahelyén tevékenykedik. A tősgyökeres moldvai tanárnőben sok jóérzés van, amit sikerült a könyv lapjain megjeleníteni.
Ami a nyelvezetet, stílust illeti, mindhárom kötetben hemzsegnek a közhelyek. Ezek túlnyomórészt közmondások vagy szólásmondások gyanánt használt gondolatindítások, esetleg lezárások formájában jelennek meg. Számtalan példát lehetne idézni, de szándékosan nem teszem. Valamiként jóhiszeműen teszi ezt az író, ha lehet ilyet mondani. Ez nem használ a szöveg egészének, hiszen nem lesz tőle szellemes, netán mélyebb az olvasnivaló. Lehet, a szerző számára oly fontos tájegység beszédstílusát vagy annak egyik változatát akarta beépíteni a regényfolyamba. Ez nem elvetendő ötlet, arra viszont akkor jobban kellett volna vigyáznia, hogy például a főszereplő, aki tanár, és az életéből több évet teljesen más környezetben töltött el, ne ugyanúgy öntse szavakba gondolatait, mint mondjuk Gyuri bácsi, egy másik fontos szereplő, aki a világháborút és a fogságot leszámítva gyakorlatilag egy helyen élte le az életét. Ugyanehhez a csapathoz sorolható Zsóka is, aki orvos, vagy Kinga, aki tanár. A Zsolttal való közeli kapcsolat nem lenne ok arra, hogy közös szótárt használjanak olyan módon, mintha egyformán gondolkoznának. Különben a világ más táján élő Krüger professzor is úgy fogalmaz, beszél, mint az említett szereplők. Az előbb azért írtam szótárt, mert a folyton felbukkanó hasonlatok, közhelyek úgy jelennek meg, mintha a mesélő aszerint tenné ilyen stílusú megjegyzéseit, hogy aznap éppen hol ütötte fel a szólásmondások gyűjteményét. Amikor tájleírásokra kerül sor, a helyzet rosszabbodik, mert a közhelyek giccsbe csapnak át – bár kérdés, hogy maga a közhely eleve nem giccs-e.
A Hűség és hűtlenség cselekménybonyolítása jó ürügy arra, hogy a szerző kifejtse nézeteit a számára nagyon fontosnak tartott kérdésekben. A szándék egyértelmű és tisztességes. Egyetlen percig sem merül fel, hogy az író nem a legjobb akarata szerint vetné papírra gondolatait. De a terv és a végeredmény között szakadék tátong. Még ha élvezte is a vele való foglalatoskodást, nagy munka lehetett a három kötetet megírni, és nem kis kihívás végigolvasni azt. Kár érte, mert mindenkinél, aki átrágja magát a három köteten, ez a művelet sokáig fog tartani, ugyanis közben kiolvas több másik könyvet. Mert az ember okuláson és szórakozáson kívül a műélvezet kedvéért is olvas. Különben sok jó emberi érzés, jó gondolatok, olykor eszmék gazdagítják a szöveget. Azt hiszem, ezek a három kötet legfőbb erényei.
Dézsi Zoltán: Hűség és hűtlenség I–III. Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 2018–2022.
