Napgyermek

Nyomasztó meleg fényű lámpa:

csak tudnám, miért érzek így tőle.

Pár hete csukott ablakkal alszom.

Az őszilény meztelen teste összerándul,

visszakerül rá a ruha,

és a pókok visszajönnek a szobába éhezni.

Reggel hatkor nem kapcsolom fel a villanyt,

hogy ne nyomasszon.

Ha nem látom, a pókok sem zavarnak.

Kicsorgatom a kávém, mikor a Nap 

tejfogai beleharapnak a járókelőkbe,

s fény-nyál csurog le az ablakon.

Mesterséges fény nem helyettesítheti

azt a drága gömbistent, akit 

gyermekek sárga zsírkrétával ábrázolnak,

szigorúan a lap sarkában.

Imádat ez is, kezdetleges kultusz.

A gyermek megtanulja használni a tüzet,

áldoz a Napnak egy nagyítóval sütött hangyával.

A fény játék és halál,

gyermeki szabadságom nosztalgia.

Utóbbi jól megy a kávé keserűségével,

égetetthangya-füst bűzének emlékével.

November van.

A Nap agyarai szétégetik a járókelők kézfejét.

A varjak kicsit összehúzzák magukat,

méltóságuk és szépségük a kéken fénylő tollakban rejlik.

A bennem lévő gyermekség ropogós avarba vágyik.

Sőt, nem lennék most semmi más,

mint egy domboldalon sütkérező róka:

bolyhos, vörös láng lennék,

nem érdekel, ha bolhás is,

de örökké szabad.

‍