Napszúrás (próza Ortutay Péter fordításában)

Napszúrás

(Солнечный удар)

‍

Vacsora után a lampionokkal fényesen kivilágított étteremből felmentek a fedélzetre, és megálltak a korlátnál. A nő lehunyta a szemét, sima tenyerét felhevült arcához nyomta, és egyszerű, kedves kis nevetést hallatott – minden kedves volt ebben a nőben –, aztán ezt mondta:

– Azt hiszem, sokat ittam… És egyáltalán, hogy került maga ide? Három órával ezelőtt még csak nem is gyanítottam, hogy a világon van. Azt sem tudom, hol szállt fel. Szamarában? Na, mindegy… Forog a fejem, vagy csak ez a gőzhajó fordult egyet?

Elöl minden sötét volt, de már látszottak a város gyengén pislákoló fényei. Erős, lágy szél fújt a sötét part felől, és az apró fényeket most már oldalról lehetett látni: a gőzhajó ugyanis volgai eleganciával fordult egyet nagy ívben a vízen, és már siklott is a kikötő felé.

A hadnagy megfogta a kis nő kezét, és finoman megcsókolta. A kicsi és erős kéznek napsütésillata volt. És ha arra gondolt, hogy miután ez a nő egy egész hónapot heverészett a déli napsütésben a forró homokos tengerparton (azt mondta, Anapából jött), nyilván éppily erős és napsütésillatú az egész teste is a könnyű vászonruha alatt, a szíve boldogan dobbant, majd kezdett el újra verni, egyre gyorsabban.

– Szálljunk le… – dünnyögte.

– Hová? – kérdezte a nő meglepődve.

– Hát ide.

– Ide?

– Igen.

– Minek?

A hadnagy nem válaszolt. A nő ismét a forró arcához emelte a kezét.

– Őrültség…

– Szálljunk le – ismételte a hadnagy izgalomtól rekedt hangon. – Kérem…

– Ó, hát legyen úgy, ahogy akarja – válaszolta a nő, és elfordult.

A megiramodó gőzhajó halk puffanással ment neki a gyengén megvilágított rakpartnak, és ők ketten majdnem egymásra estek. A kötél vége átrepült a fejük fölött, aztán hátradobta őket valami, zajosan forrni kezdett a víz ott elöl, csörrenve estek a pallók… A hadnagy rohant is mindjárt a poggyászért.

Csak egy percig tartott, míg átmentek az álmos irodán, aztán a bokáig érő mély homokba lépve egy poros konflishoz értek és felszálltak. A lankás emelkedő felfelé, az egymást követő ritka és görbe utcai lámpák között a porlepte úton végtelennek tűnt. De már itt is volt a macskaköves hosszú utca, a konflis nagy csörömpöléssel haladt rajta végig, majd következett egy tér, rajta az irodaépületek sora, egy tűzoltótorony, aztán máris arcukat simogatta a vidéki orosz kisváros éjszakai melege és illata…

A kocsis egy világos feljáró előtt állította meg a lovakat. A nyitott ajtó mögött régi falépcső vezetett felfelé meredeken egy folyosóra, ahol egy öreg, borotválatlan szolga magas nyakú rózsaszínű muzsikingben és szárnyas kabátban, mérgelődve vette át az utasok holmiját, és bokázott előre félretaposott sarkú cipőjében. Egy nagy, de rettenetesen fülledt és a tűző naptól felforrósodott szobába léptek. Az ablakok előtt fehér függönyök lógtak, a kandallópárkányra meg két félig égett gyertya volt helyezve. De amint a szolga rájuk csukta az ajtót, ők a szobában máris egymásnak estek. A hadnagy héjaként vetette rá magát a fiatal nőre, és csókolta vadul, szinte fuldokolva, ahol érte. A nő éppoly vadul csókolta vissza. Életük legemlékezetesebb perce, pillanata volt ez a perc, ez a pillanat: ilyen még nem volt, nincs, és nem is lesz az életben soha. Egyikük életében sem.

Délelőtt tíz órakor, napsütésben és melegben, a templomok harangzúgása mellett, a szálloda előtti téren a piac-, a széna-, a kátrány- és azzal a sokféle megmagyarázhatatlan illattal a levegőben, ami csak a vidéki orosz kisvárosokra jellemző, a nő, ez a kis névtelen valaki, aki soha nem mondta meg még a nevét sem, és viccelődve is csak a szép idegen nőnek nevezte magát, elment. Boldognak tűnt. Mindketten keveset aludtak, de reggel, az ágy melletti paraván mögül kilépve, ő, ez a kis idegen nő, öt perc alatt rendbe hozta magát: megmosakodott, megfésülködött, felvette ruháit, és olyan friss volt, mint egy tizenhét éves fruska. Hogy zavarban volt-e? Nem volt, vagy talán csak egy nagyon kicsit. Még mindig fesztelenül viselkedett, akárcsak azelőtt; vidám volt, de már józan.

– Nem, nem, édesem – válaszolta a kis nő a férfinak arra a kérésére, hogy együtt utazzanak tovább. – Maradjon csak itt egy kicsit, és várja meg a következő gőzhajót. Ha együtt mennénk, mindent elrontanánk. Nagyon kellemetlenül érezném magam. Esküszöm, nem az vagyok, akinek vélhet. Ilyen még nem történt velem, és nem is fog. Mintha csak napszúrást kaptam volna. Jobban mondva, mintha mindketten kaptunk volna egy-egy nagy napszúrást.

A hadnagy valahogy nem bánta. Egyetértett a nővel. Úriemberként és vidám szóval tartva kísérte ki a kis nőt a kikötőbe; éppen jókor, mert a rózsaszín Szamoljot már jelezte, hogy indulásra kész. A fedélzeten a hadnagy már csak egy gyors csókot tudott nyomni a nő arcára, hogy aztán fürgén leugorhasson a mólóról a partra.

Ugyanilyen könnyedén és gondtalanul tért vissza a szállodába is, ahol azonban nagyon úgy érezte, hogy valahogy minden más.

A szoba a nő nélkül már egyáltalán nem volt olyan, mint amilyen vele volt. A szobában még mindig ott volt minden, ahol azelőtt, de már kongott az ürességtől. És olyan furcsa is volt a szoba ilyen üresen! Még mindig érezni lehetett a nő finom angol parfümjének az illatát, a csészéje is ott volt még a tálcán a maradék teával, de ő már nem volt sehol. És a hadnagy szívét hirtelen elöntötte egy olyan fájó és gyöngéd forróság, hogy muszáj volt rágyújtania egy cigarettára, hogy aztán fel és alá járkálhasson a szobában.

– Micsoda kaland! – mondta magában hangosan, és felnevetett, de úgy érezte, hogy mindjárt elsírja magát: „Esküszöm, nem az vagyok, akinek vélhet…” És elment….

A paraván félrecsúszva, és a hadnagy az ágyra nézett; még nem volt bevetve. Úgy érezte, hogy most egyszerűen látni sem bírja. Eléje húzta a paravánt, és az ablakokat is becsukta, hogy ne hallja a piacról a zajt és a keréknyikorgást, leengedte a duzzadó fehér függönyöket is, és a kanapéra ült…. Hát igen, vége ennek a kis „úti kalandnak”! Ő elment – és most már messze jár, valószínűleg a hófehér szalonban ül, vagy a fedélzeten sétál, és nézi a napfényben ragyogó hatalmas folyót, a hajóval szembejövő tutajokat, a sárga zátonyokat, a víz és az ég ragyogó messzeségét, ezt az egész és felmérhetetlen Volga-világot… És ég veled, szerelmem, soha többé nem látlak… Mert hol is találkozhatnának újra? – „Hisz hogyan is állíthatnék be csak úgy oda – morfondírozott magában –, abba a városba, ahol a férjével és hároméves kislányával él, ahol a családja és az ő egész megszokott élete folyik!”

És ha erre gondolt, meg a városra, ahol ez a csodálatos nő él, úgy minden rendkívüli zárt városnak tűnt, és az a gondolat, hogy az a nő ott éli le majd egyedül az egész életét, és talán – lehet, hogy gyakran – eszébe jut ez az oly véletlenül jött röpke találkozás, és ő mégsem láthatja őt soha. Ez a gondolat meglepte és… elképesztette. Nem, ez lehetetlen! Elképzelhetetlen, természetellenes és nem igazságos. Nincs igazság a földön! – És ez annyira fájt, annyira fölöslegesnek érezte egész életét e nélkül a nő nélkül, hogy megrémült és elfogta a kétségbeesés. „Na ne!” – gondolta magában. Felállt, és újra csak járkálni kezdett, fel és le, és igyekezett nem odanézni az ágyra a paraván mögött. – „Mi történt velem? Mi volt ebben a találkozásban olyan különleges, egyáltalán mi? Biztosan napszúrás, egészen biztosan az! És ami a legfőbb, hogyan töltsek el itt egy egész napot egyedül ebben a fülledt porfészekben?”

Csak rá, arra a nőre tudott gondolni, mindenre, amit benne látott, a legapróbb vonásaival együtt, napsütés- és vászonruha-illatára, formás kis testére, hangja finom, egyszerű és vidám csengésére… Az érzés, ami a nő finom, felforrósodott testének a habzsolása közben elfogta, még most is elevenen élt benne, de valahogy nem az dominált. Egy másik, egy egészen új érzés kerítette hatalmába – egy furcsa és érthetetlen érzés, amely nem is volt, amíg együtt voltak, amelyről még el sem tudta képzelni, hogy létezik, amikor tegnap ez a – szerinte akkor – kellemes szórakozásnak induló fura ismeretség elkezdődött, de amit most már sehogy sem lehet neki elmondani! – És ami ennél is fontosabb – fonta gondolatai fonalát tovább a hadnagy –, nem is tudja ezt vele közölni soha! És most mi legyen: hogyan élje túl ezt a végtelenül keserves napot ezekkel az emlékekkel a fejében, ezzel a feloldhatatlan gyötrelemmel a szívében, itt, ebben az eldugott porfészekben a fényes Volga mentén, mely ugyanaz a folyó, mely egy rózsaszínű gőzössel a fedélzetén elvitte őt tőle örökre!”

Menekülnie kellett ezektől a gondolatoktól, le kellett foglalnia magát valamivel, másra kellett gondolnia, el kellett mennie valahová. Határozottan a fejére tette a sapkáját, felkapta botját, és sarkantyúit pengetve gyorsan végigment az üres folyosón, peckesen lefutott a meredek lépcsőn a kijárathoz… Jó, és aztán? Kint állt egy konflis a bejárat előtt, egy jól öltözött fiatalember volt a kocsis, és cigarettázott. A hadnagy döbbenten és értetlenül nézte: hogy lehet valaki ilyen? Nyugodtan ül a lovai mellett, bagózik, és mit sem törődik a világgal? „Nyilván én vagyok az egyetlen, aki ilyen szörnyen boldogtalan ebben az egész városban”, gondolta a hadnagy, és elindult lassan a piac felé.

Az árusok közül sokan már kezdtek csomagolni. Ő meg, ki tudja, miért, a friss trágyán botladozva a szekerek és az uborkáskocsik, az új tálak és fazekak között sétált. A földön ülő parasztasszonyok, kezükbe véve fazekaikat kopogtattak, doboltak rajtuk ujjaikkal, hogy mutassák, milyen jó, és egymással versengve hívogatták, a parasztok állandó „elsőrendű uborka, nagyságos uram!” kiáltozásaitól meg majd megsüketült. Mindez olyan ostobának, képtelennek tűnt, hogy elmenekült a piacról, és inkább bement a templomba, ahol hangosan, jókedvvel és elszántan énekeltek a hívők annak tudatában, hogy a kötelességüket teljesítik; aztán továbbment és sokáig sétált. Körbejárta a fonnyadozó és elhanyagolt kis kertet a szakadékos hegyoldalon, az acélosan fényes és beláthatatlanul széles, nagy folyó fölött… Egyenruhájának vállpántjai és gombjai úgy égtek a napon, hogy nem lehetett hozzányúlni. Gallérjának belső része csuromvíz volt az izzadságtól, és az arca is égett a naptól…

Visszament a szállodába. Megkönnyebbülve és örömmel lépett be az alsó szinten lévő hűvös étterembe, mely nagy volt és üres, élvezettel szabadult meg vastag tiszti zakójától és ült le egy asztalhoz a nyitott ablak mellett, amelyen keresztül áramlott a hőség, de jött a friss levegő is. Hideg spenótlevest rendelt hallal… Minden jó volt ezen a világon, mérhetetlenül nagy volt a boldogság mindenütt, mindenben repesett az öröm, még ebben a nagy melegben és a nem éppen mindig kellemes piaci szagokban is, ezen az idegen helyen és e régi kisvárosi szálloda levegőjében is ott volt az öröm, de ő mégis úgy érezte, hogy darabokra szakad a szíve.

Felhajtott néhány fél deci vodkát, egy kis ecetes uborkát harapott hozzá, és úgy érezte, hogy akár másnap is kész lenne gondolkodás nélkül meghalni, ha valami csoda folytán vissza lehetne hozni azt a nőt, hogy még legalább ezt a napot vele tölthesse – azért, de csak azért, hogy elmondhassa neki, bizonyítsa, meggyőzze, mennyire nagyon, de nagyon szereti… Bizonyítani? Meggyőzni? Minek? Nem tudta, minek, de ez az életénél is fontosabbnak tűnt… – Képtelenség parancsolni az idegeimnek! – mondta magában, miközben megtöltötte az ötödik kupicát. Eltolta magától a levesestányért, kért egy kis feketekávét, rágyújtott és elgondolkodott: most mi legyen, hogyan szabadulhat meg ettől a hirtelen jött, váratlan szerelemtől? Megszabadulni tőle – ezt nagyon is jól tudta – lehetetlen. De aztán hirtelen felpattant, felvette kabátját, fogta a botját, megkérdezte a pincértől, hol van a posta, és odasietett a fejében már kész távirat szövegével: „Mostantól kezdve az én életem örökre, a sírig egészen a tiéd, a te kezedbe van letéve.”

De amikor a régi, vastag falú épülethez ért, melyben a posta és a távírda volt, rémülve megtorpant: ismerte a várost, ahol a nő lakott, tudta, hogy van férje és egy hároméves kislánya, de a nevét nem tudta! Az elmúlt napon többször is megkérdezte a vacsoraasztalnál és a szállodában is, de a nő csak kinevette, és mindig csak kérdezett válaszul: „Miért akarja tudni, ki vagyok, meg hogy mi a nevem?”

A sarkon, a posta közelében volt egy műterem. Sokáig nézte az üvegét. Volt ott egy nagy méretű portré, amelyen valami vastag váll-lapos, kidülledt szemű, alacsony homlokú, feltűnően pompás pajeszú, kitüntetésekkel teleaggatott, széles mellkasú, katonás férfi volt látható. Milyen vad, milyen szörnyű, milyen közönséges is az egész, közönséges, amikor őt szíven ütötte – igen, szíven ütötte, most már tudja, hogy így van – az a szörnyű „napszúrás”, ez a csordultig jött nagy szerelem, ez a csordultig jött boldogság! Az ifjú pár fényképére pillantott – a fiatalember szmokingban, fehér csokornyakkendővel, süni frizurával, mellette a menyasszony tiszta fehérben, egymásba karolva. Aztán elfordította a tekintetét, és egy csinos városi szépség portréját nézte, akinek egy gimnazista kabát volt a vállán átvetve. Gyötrő irigységet érezve e számára ismeretlen, de szenvedést nem ismerő emberek iránt, az utcát kezdte nézni. „Hová menjen? Mit csináljon?” Az utcán nem volt senki. A házak is mind egyformák voltak: fehér, kétszintes nagy kereskedőházak kertekkel, és úgy tűnt, mintha egy lélek sem lakna bennük; a járdát sűrű fehér por lepte, s közben vakítóan ragyogott a mindent elárasztó forró, tüzes és vidám, de itt mintha teljesen céltalanul erőlködő napfény.

Távolabb az utca már egy kisebb dombnak futott neki, bukdácsolt és megpihent a felhőtlen, szürkésfehér, vakító égbolt alatt. Volt az egészben valami a déli világból – Szevasztopolra, Kercsre… Anapára emlékeztetett. Anapa! Ez annyira fájt. Úgyhogy a hadnagy lehajtotta a fejét, a fénytől hunyorogva és csak a lábát figyelve, tántorogva és botladozva, a sarkantyúja miatt többször elbukva, visszaindult.

Úgy érkezett meg a szállóba, a fáradtságtól annyira összetörve, hogy úgy érezte, mintha egy nagy vándorúton vett volna részt valahol Turkesztánban vagy a Szaharában. Utolsó erejét összeszedve nyitotta ki az ajtót, és lépett be a nagy és üres szobába. A szobát már kitakarították, nyoma sem volt itt valami együttlétnek – csak egy ottfelejtett hajtű hevert az éjjeliszekrényen.

Levette kabátját, és megnézte magát a tükörben: az arca egy egyszerű orosz tiszt arca, szürkésbarna a sok napsütéstől, rajta naptól kifehéredett bajusz, a szeme is kékebbnek és fehérebbnek tűnt, szintén a naptól, de most annyira vibrált a szerelemtől, mintha a tulajdonosa megőrült volna. A vékony fehér ing a kikeményített állógallérral fiatalossá tette, de ettől még boldogtalanabbnak látszott. Hanyatt dobta magát az ágyon, poros csizmáját az ágy mellé tette. Az ablakok nyitva voltak, a függönyök leeresztve. Az enyhe szellő időnként megduzzasztotta vásznát, és magával hozta a szobába a forró háztetők melegét és a fényes, de számára most már teljesen halott és néma volgai világot.

A hadnagy a feje alá tett kézzel feküdt, mereven nézett maga elé. Fogát összeszorítva, erőszakkal becsukta szemét, érezte, hogy könnycseppek gurulnak végig az arcán. Aztán mégiscsak elaludt, és amikor újra kinyitotta a szemét, a nap már hanyatlóban volt, és a függönyökön keresztül vörös és sárga fénnyel árasztotta el a szobát. Szellő sem lebbent. A szobában olyan meleg volt, mint egy felfűtött kemencében.

A hadnagy lassan feltápászkodott, hideg vízzel megmosta arcát, felhúzta a függönyöket, csengetett, kérte a számlát és a szamovárt. A teát sokáig itta, citrommal. Aztán konflist rendelt, és megkérte a szolgát, vigye le a holmiját. Már a kocsiban, annak piros, kiégett ülésén ülve, öt egész rubelt adott a szolgának… „Azt hiszem, nagyságos úr, a múlt éjjel is én hoztam önt ide!” – mondta a kocsis.

Mire a folyóhoz értek, a Volga fölött már kéklőn sötétedett a nyári égbolt, és az a sok színes fény is kigyulladt a folyó mentén egymás után. A közeledő gőzhajó árbócán is ott lógtak már a fényes lámpák. „Éppen időben érkeztünk, nagyuram. Ügyes voltam!” – mondta a kocsis alázatosan. A hadnagy adott neki öt rubelt, megvette a jegyét, és a hajóhoz ment… Akárcsak a múltkor, most is csobbant valami a vízben. Az ember megszédült kissé a lábai alatt érzett remegéstől, egy kötél repült, majd amint a gőzhajó előrelendült, forrni és buzogni kezdett a víz a kerekek alatt…

Most szokatlanul barátságosnak, kedvesnek és jónak tűnt ez a gőzhajó így kivilágítva, konyhaillatával, azzal a sok nyüzsgő emberrel mindenütt. Egy perc múlva már kint volt a nyílt vízen, és vitte sebesen előre, a folyón felfelé, ugyanoda, ahová reggel őt is. Az amúgy is sötét nyári hajnal a távolban egyre sötétebb lett, szürkén, álmosan és sokszínű fényben tükröződött a folyó vizében, amely csillogva és remegve hullámzott távol a fényben, ennek az estnek a fényében, mely úgy tűnt, úszik és úszik a hajóval együtt visszafelé, és szóródik szét a sötétben mindenfelé.

A hadnagy egy napernyő alatt ült a fedélzeten, és úgy érezte, tíz évet öregedett.

1925.

‍

Orutay Péter fordítása.

‍