Nem én vagyok beteg, hanem a testem

Susan Sontag A betegség mint metafora (1978) című művében azt írja, hogy betegnek lenni olyan, mint egy másik, keserűbb világ állampolgárává válni – mindig a jobbik útlevelünkért nyúlunk, mígnem az többé már nem érvényes. Hasonló átmeneti állapotot idéz meg az informatikában az 500-as hibakód is, amely egy váratlan belső rendszerhibát jelez. E két fogalmi területet kapcsolja össze Bedő Vivien 500 – Internal Server Error című kiállítása, amely a lupus erythematosus és a reumatoid artritisz testi tapasztalatát teszi láthatóvá.

A közbeszédben csupán lupusként emlegetett autoimmun betegséget tízből kilenc esetben nőknél diagnosztizálják, legkorábban ivarérett korban. A betegség kiváltó oka nem tisztázott. És olyan tünetek jellemzik, mint az arc holdszerű elkerekedése, megpuffadása (amit holdarcnak is hívnak), illetve az ízületek sajgása és duzzadtsága. A lupus ítélete definitív: ha a test egyszer megbetegszik, sosem gyógyul meg.

Bedő a saját testét kínálja fel a fájdalom megjelenítésére, különösebb metaforák nélkül. Képeivel arra törekszik, hogy láthatóvá tegye a betegség láthatatlanságát, miközben igyekszik a test iránti indulatokat lecsendesíteni, ami képeinek meditatív természetét tekintve sikerül is. Alkotói folyamatában jelentős szerepet játszik a beteg test személytelenítés általi vizsgálata. Popper Péter a személytelenítés fogalmát a „nem én vagyok beteg, hanem a testem” filozófiájával írja le Holdidő című kötetében – a személy elkülönül a beteg testtől, így nem azonosítja magát azzal. Ez jelentősen segítheti a gyengélkedőt a felépülésben vagy a betegség elviselésében.

Bedő kamaszkorában találkozott először a betegség tapasztalatával, valamint azzal, hogy milyen betegnek lenni nőként egy olyan környezetben, ahol a női test tabu, a tünetek pedig láthatatlanok. Fotói érzékenyen, de annál nagyobb határozottsággal közelednek ehhez a tudatállapothoz: a test összehúzódik, elfordul. Gesztusai nem indulatokat takarnak, hanem a testtel való megbarátkozás lehetőségét vizsgálják. A képek egy paradox állapot utóízét hagyják maguk után, ahol a befogadó kényelmetlen helyzetbe kerül – adott egy tér, ahol a gyermeki lét a betegséggel egy időben érvényes.

Az élményt ugyanakkor csonkítja a kurátori munka hiánya. A képek három kategóriába rendezhetőek, amit a színvilág, a textúra és a tematika egyaránt indokol. A tematikus tagolás hiánya elmossa azokat a koncepcionális hangsúlyokat, amelyek a kiállítás kulcspontjai lehetnének. A kiállítás anyagából két kép emelkedik ki, textúrában és színvilágban is különbözve a többi munkától. Ez a két kép kísérleti szándékot tükröz: a kékesszürke fotó piros és sárga cérnával van átszőve. Ezen képek egyike az egyetlen az egész sorozatban, ahol szemből látjuk az alanyt. Tekintetét lesüti, előrevetítve a sorozat recepciójából áradó ignomíniát. Az ízületi gócpontokon színes hímzés látható, ami a tűszúráshoz hasonló fájdalmat idézi meg. A kísérleti jelleg önmagában nem problematikus, a gondolati megalapozottság hiánya azonban nem engedi, hogy ez a képcsoport ugyanolyan súllyal bírjon, mint a kiállítás későbbi egységei.

A második képcsoportban a végtagok kapnak szerepet; Bedő a kéz és a térd ízületi fájdalmait állítja előtérbe. A sajgó testrészek megérintése lerántja a leplet a betegség láthatatlan aspektusairól. Mindezek ellenére a képek puha hatást keltenek, dominál a szépia. Az alkotó itt visszacsatol a betegség metaforáktól mentes interpretációjára. Sontag szerint a betegség metaforikus értelmezése elfedi annak valóságát, miközben újabb jelentésekkel és morális terhekkel ruházza fel a beteget – a metaforák elutasítása reprezentációkritikai állásfoglalássá válik. Bedő fotói ezen gondolat mentén lemondanak a metaforikus reprezentációról, összhangba kerülve Sontag megállapításával, miszerint „a betegség megélésének legegészségesebb módja az, amely a lehető leginkább mentes a metaforikus gondolkodástól” (A betegség mint metafora, 1978).

A harmadik képcsoportba azok a képek tartoznak, amelyeken már felüti a fejét egy enyhe metaforikusság, a hangsúly viszont a képek performatív jellegére helyeződik. Az alany háttérbe szorul – csak háttal látjuk –, a kő és kötél segédeszközzé válik. Ezek a képek azért válnak performatívvá, mert nemcsak a betegséggel járó fájdalmat teszik érzékelhetővé, megtapasztalhatóvá, hanem az alkotó a fotók elkészítése során a saját testét is ugyanennek a fizikai megterhelésnek teszi ki. Bedő munkáiba Marina Abramović művészetének elveit építi be, a test ábrázolásáról magára a testi cselekvésre helyezi át a hangsúlyt. Abramović egyik legismertebb munkája a Lips of Thomas (1975), ahol a sebezhetőség egy valós időben megélt eseményként jelenik meg – itt bizonyosodik be, hogy a közvetlen, szomatikus tapasztalat önmagában, minden külső, magyarázó narratíva nélkül is teljes értékű esztétikai érvénnyel bírhat.

Az 500 – Internal Server Error hatékonyan nyúl a lupus láthatatlanságához. A sorozat szolidan, de érvényes módon foglalkozik azokkal a kulturális és vizuális tabukkal, amelyek a beteg női testet övezik.

‍

Bedő Vivien: 500 – Internal Server Error. Galeria Studio 19, Kolozsvár, 2026.

‍