Nem képzeled, hogy elmondom?

Volt az a privát hagyománya, vagy legyen csak szimplán szokás, miszerint miután elhagyja a Királyhágót, Feketetó környékén megáll egy útszéli büfében, és eszik egy miccset. De az is lehet, hogy egy csorbát is előtte. Az egyik erdélyi származású ismerőse, avagy kollégája szoktatta rá erre, volt idő, amikor sokat jártak át együtt különféle fesztiválokra és premierekre. A srác már évtizedekkel ezelőtt átköltözött, ám ő megtartotta bizonyos szokásait. Ez persze inkább új keletű volt, egyébként nem is volt rossz szusszanni egy kicsit, kinyújtóztatni a lábakat az út egyesek szerint legunalmasabb, Kolozsvárig tartó része előtt. A miccset sem csinálták rosszul, fokhagymás mártással kifejezetten jó volt, a srác minden alkalommal elmesélte, hogy neki a régi május elsejéket juttatja eszébe, akkor evett a szüleivel rendszeresen ilyet. Ez olyan lehetett itt, mint nálunk a virsli, mondta ő feleletképpen erre, és ezzel máris meghúzták a különféle gasztrokultúrák határait, nem mellesleg kicsit efféléről is bírtak értelmiségi módon dumálni.

Idefelé azonban ezúttal nem álltak meg, és nem csak azért, mert nem azzal a sráccal utazott, abban a büfében pedig kizárólag románul beszéltek, hanem mert szóba se került. Ez nem olyan út volt, egészen másfajta hangulat. Azazhogy egyszer mégiscsak megálltak, még a Királyhágón, az egyik szerpentin után, egy buszmegállóban, amelyet pusztán egy megdőlt tábla jelzett a kopasz faágak majdnem takarásában, meg egy kis beugró az útszéli korlát mentén. A határon átjőve kezdte érezni, hogy hugyoznia kell, amikor elhaladtak Nagyvárad mellett, már egyre erőteljesebben kínozta, és ahogy kapaszkodott az autó fölfelé a hegyek között, ő egyre csak azt nézte, hol bírna végre megállni. Hosszú időn keresztül esély sem volt rá. Kanyar kanyar után, kamion előttük és mögöttük, némelyik egészen az autó farához tapadva, félő volt, hogy elég lenne rálépni a fékre, máris beléjük rohan. Amúgy is így szokták javarészt: egyenletes tempóban végig mindenütt, nem számít, lakott területen kívül vagy belül, ha sikerül is az országúton megelőzni valamelyiket, amint egy faluba érve lassít, amaz visszaelőz, és ez így megy egészen a sztrádáig, akár az elcsépelt macska-egér verseny egy szakadozott szélű régi rajzfilmben. Amikor nagy nehezen megpillantotta a buszmegállót, már úgy fájt a hólyagja, azt hitte, menten szétrobban. Igyekezett nem hirtelen fékezni, a kamion mégis veszettül dudált, utána meg még kínzóan hosszú másodpercekig nem nyithatta ki az ajtót, olyan közel haladt el mellettük a többi. Alig bírt az ülésről kikászálódni, minden egyes lépésnél pokolian sajgott a köldöke alatti rész. Az autó mögött állva perceken keresztül hugyozott, nem törődött vele, hogy ahogy tülkölve eldübörögnek mellettük a teherautók, sorra fröcskölik rá a sarat. Némelyik talán szándékosan közel is húzott hozzá. Az autó eleve úgy nézett ki, mint annak idején a nagyszüleinél a disznók dagonyázás után. Undorító, nyálkás, életunásig elkeserítő idő volt, a völgyekben köd borította a tájat, néhol a magasabban fekvő részeken is, amúgy is mindenütt félhomály uralkodott, nyoma se volt a napnak, a szürke eget teljes egészében beborította az ázott takaró, fentről folyamatosan csepegett valami, odalent a lábak és a kerekek alatt is cuppogott az út. Igazából nem sok kedve volt az egészhez, se az idő, se a körülmények nem voltak alkalmasak, ráadásul eleinte közös szobába akarták rakni őket, szerencsére mindhárman tiltakoztak, hogy nem érdekli őket a spórolás, oldják meg valahogy, nem gyerekek már, hanem lassan vénemberek, különféle rigolyákkal, nem olyan nagy buli egymással versenyt horkolni, és óhatatlanul is a többiekhez igazítani a fekvést meg a kelést. Különben is, nyomott volt közöttük a hangulat, kényszerű összezártság, legalább arra az éjjeli pár órára legyen egy kis privát szférája mindenkinek. A szervezők nagy nehezen elfogadták az érveket, a szállás cserében nem volt nagy durranás, kollégium lehetett, esetleg diakonisszák átmeneti lakhelye, de nem számított, úgy sejtették, meg bírnak benne kétszer nagyobb gond nélkül aludni. Régóta nem szerette már az éjszakázást, pedig mindjárt az érkezés után szokás szerint pálinkával kínálták őket, de arra hivatkozva, hogy majdnem nyolc órát vezetett, időben kibújt a hajnalig ígérkező kocsmázás elől. A következő este meg azzal védekezett, hogy reggel korán indulnak haza, és megint végig vezetni fog, ki kell rendesen pihennie magát. Marasztalták a műsor utáni fogadásra, így aztán kicsit pofavizitelt, evett, mértékkel ivott, kötelezően csevegett, majd miután úgy érezte, eleget mutogatta a képét mindenkinek, és megvolt a kellő jópofizás házigazdák és vendégek felé egyaránt, lelépett. A szállásra való bejutással volt némi gondja, az udvaron szabadon engedtek egy loncsos, kecskeméretű kutyát, amely, akárki ment a kapu közelébe, veszettül csaholt. Tegnap este hol volt ez a fenevad? Őrnek vagy portásnak nem volt nyoma, pedig hosszú perceken keresztül várta, hátha felbukkan és elzavarja a rohadék dögöt. Végül eltávolodott a kerítéstől, túl a szag- és a látótávolságon, hogy a kutya azt higgye, meggondolta magát. Aztán amikor úgy ítélte meg, elég sok idő telt el azóta, hogy az eb nem mutatkozott, föltehetően valahol az udvar túlsó végében kódorgott, fegyverként előreszegezett kulccsal odarohant, kinyitotta a kaput, nem vacakolt a zárással, hanem egyből futott tovább az épülethez. Hál’istennek gond nélkül bejutott, odakünn néma maradt az udvar. Nehezen aludt el, mint idegen helyeken mindig, pedig megszokhatta már a fesztiválokkal járó utazásokat. Néhány óra elteltével a telefonja zümmögésére ébredt. Üzenet érkezett, az egyik szervező írt, hogy egyelőre ne várja a többieket, N.-t baleset érte, elcsúszott a sárban, kórházba kellett vinni, de ne aggódjon, nincs különösebb baja, ellátják, aztán mehetnek haza, csak eltart egy kis ideig, mindenesetre kora reggeli indulásra ne nagyon számítson. Az jutott eszébe, ők legalább a kutyát megúszták, nappalra biztosan becsukják valahová. Ideges is lett, ja, persze, N. biztos szokás szerint csutkára bebaszott, azért vágódott el a sötétben hazafelé botorkálva. Egyébként meg ha bizonyos dolgok annak idején nem alakultak volna úgy, ő is valószínűleg, másnapi vezetés ide vagy oda, késő éjszakába nyúlóan ivott volna most N.-nel és a többiekkel. De úgy alakultak, ahogy, ezért nem is találta meg a telefonjában N. számát. Kitörölte még akkor, legalább most volt indoka, miért K.-t hívja, aki elhadarta, hogy valóban nincs nagy vész, viszont N.-nek eltört a karja, röntgen, gipsz satöbbi, ez megvan viszonylag hamar, csak hát az adminisztráció, pláne ilyenkor, vasárnap reggel, ugye. Közölte, hogy ő mindenesetre útra kész, amint tudnak, jöjjenek, el kellene indulni minél előbb, neki estére föltétlenül Budapesten kell lennie, de inkább délután. Nem árulta el, hogy valójában nincs különösebb dolga, persze még egy éjszakát eleve nem szándékozott volna itt tölteni, egyébként meg tényleg mehetnékje lett, voltak már ennél összehasonlíthatatlanul jobb erdélyi útjai, nem ilyen nyálkás, sötét időben, meg hát a társaság is lehetne másmilyen, úgy érezte, most minden és mindenki totálisan leszívta az erejét. Végül dél körül csak el bírtak indulni, addigra N. és az őt mindenhova elkísérő K. is befutott, szerencsére, két éjszakáról lévén szó, a csomagolással sem kellett sokat bajlódni. Ezt többé-kevésbé jó jelnek vette, úgy számított, talán átvergődnek a Királyhágón, mielőtt teljesen rájuk szakad a korán érkező este, ráadásul, vasárnap lévén, talán kamion és teherautó is remélhetően kevesebb lesz. A begipszelt karú N. magáról a balesetről nemigen beszélt, csak a szűk tényeket hadarta el, azt ellenben részletesen ecsetelte, hogy a kórházban egész rendesek voltak, pedig nincs nála az uniós egészségügyi kártyája, de nem foglalkoztak ezzel, persze reméli, nem fog utólag kapni valami horribilis számlát. Ellenben ez a gipsz olyan fura, lehet, hogy kapkodva tették föl, vagy olyan, aki nem igazán ért hozzá. Utána már inkább az estéről beszélgettek, mármint N. és K., arról, ki mennyit ivott, és melyik színésznőt lehetett volna megdugni, ha nincs ez a kurva baleset. Ő többnyire hallgatott, és az jutott eszébe, a Királyhágó előtt meg kéne állni, tankolni, meg akkor már hugyozni is, nem akart úgy járni, mint idefelé jövet. Sokáig nem talált viszont benzinkutat, mintha direkt szívatná a táj. Végül két falu között mégis akadt egy márkajelzés nélküli, legalábbis ezzel a roskadozó épület tetejére biggyesztett, megvilágítás nélküli felirattal eddig még soha nem találkozott. Mindegy, a lényeg, hogy normális benzin legyen. Olyan volt, akár egy Bodor Ádám-novellából készült film helyszíne, ezt meg is jegyezte K., miközben ő arra gondolt, mit mutogat már ez az idióta, az itteniek a végén magukra veszik, és megverik őket. De nem volt a benzinkúton rajtuk kívül senki, kezdett lassacskán sötétedni, kísérteties, elvadult volt a környék. Úgy döntött, amíg a többiek kikászálódnak, ő mindjárt kezdésként hugyozni fog. Nem lepődött meg, hogy a vécében penetráns bűz terjengett, világítás sem volt, legalábbis nem találta a kapcsolót, a nyitott ajtón keresztül beszűrődött az alkonyi fény, remélte, hogy jó helyre és nem a cipőjére hugyozott. Hiába tekergette a csapot, nem jött víz, nem nagyon ért hozzá semmihez, mégis úgy érezte, csupa ragacs a keze meg az ujjai. A koszos falakon krikszkrakszok és érthetetlen feliratok sorakoztak, a bódéban, ahol fizetni kellett, egyetlen villanykörte lógott. A polcon összenyomott zacskókban valószínűleg régen lejárt kekszek vártak a soha meg nem érkező vásárlójukra, a hűtőben egy-két gyanús szendvics, az üdítők és a sörök rekeszekben. A kártyaleolvasó nem működött, még szerencse, hogy az útiköltséget a szervezők készpénzben adták ide, így biztosan könnyebb volt az elszámolást szürkén intézni. Amilyen gyorsan csak tudott, fizetett, és visszament az autóhoz, remélve, hogy a többiek is végeztek már a dolgukkal. De csupán K. ücsörgött a helyén, és amikor ő is beült a vezetőülésbe, majd kérdőn hátranézett, K. azt mondta: N.-nek be van gipszelve a karja, nemigen boldogul. A leereszkedő sötétben próbálta K. vonásait fürkészni, ám azok rezzenéstelenek maradtak, mintha nem érdekelné az egész. Egyre csak kifelé, az út felé nézett, ahol ezúttal tényleg nem dübörögtek a kamionok. Ő akart volna valamit mondani, de érezte, hogy úgyse menne semmire vele, ha el akarnak indulni, neki kell cselekednie. Kiszállt az autóból megint, besietett a mosdóba. A cipője alatt cuppogott a húggyal keveredett sár.

A félsötétben megpillantotta N. alakját a vályúhoz hasonló fal menti árok előtt. Piszoár nem volt, a vályúba kellett hugyozni, ahogyan egynémely stadionban egykoron. De ott érthető volt, többen elfértek a fal mellett, mint az előírt távolságra fölszerelt piszoárok előtt. Itt viszont mikor lehetnének tömegek? Bocs, tényleg bocs, mormogta N. másnapos hangon, látod, az a kurva gipsz, nem bírok csinálni semmit, rohadtul elbaszva rakta föl az a fiatal doki. Néhány elkeseredetten hosszú pillanatig csak állt némán mögötte, mintha tűnődött volna, mit is tegyen. Végre maguk voltak, hosszú idő óta először kettesben, ilyen már évek óta nem fordult elő. Ha találkoztak is egy-egy rendezvényen, amit a szakmájuk okán nem kerülhettek el, mindig volt ott másvalaki is. Most azonban itt voltak tök egyedül, a húgy- és szarszagú majdnem sötétben, a sokatmondóan hallgatag csöndben, leszámítva azt a féltávoli, monoton zúgást, amely talán egy láthatatlan transzformátorból származott, a benzinkút épülete és a közeli bozót közötti részről, ahová a közeli falu szélén álldogáló kurvák szokták vinni a delikvenseket, remélve, hogy aktus után valóban fizetni fognak, és nem vágják el a torkukat. Amit persze nem hagytak volna szó nélkül az észrevehetetlenül parkoló stricik. Köszi, hogy visszajöttél, törte meg végül a csöndet N., bár a hangjából tétova bizonytalanság hallatszott, akkor segítesz? Én vagyok az, válaszolta rekedten, és tisztán érezte a másik megdöbbenését, aki nyilvánvalóan K.-ra számított. Ő viszont milyen sokszor elképzelte már magában ezt a pillanatot! Eljátszott nemegyszer a gondolattal, hogy majd mit csinál. Talán elég lenne annyi, hogy fölidézi N. sokszor hangoztatott szavait, ugyanazzal a hangsúllyal, ahogyan ő szokta volt mondani: nem képzeled, hogy elmondom bárkinek? Nem is kellene folytatnia talán. Legföljebb annyit tehetne hozzá: nem képzelem, most már tudom. Aztán megvárná, N. milyen magyarázatot adna erre az egészre. Mi volt az, ami arra késztette, hogy beáldozzon egy évtizedes barátságot? Miért nem volt képes tartani a pofáját, és megtartani a barátság nevében önként tett esküjét? Vagy nem is eskü volt ez, hanem könnyedén elszórt ígéret csupán? Szemfényvesztő szavak, amelyeket a másik megnyugtatására sulykol az ember? A bizalom elárulása? Végtére is egyfelől nézve nem fajsúlyos dolgok: nem ölt meg senkit, nem lopott el semmit, nem sikkasztott, nem károsított meg másokat. Mindenkinek megvannak az apró-cseprő esendő titkai. Sárpöttyök a lelkiismereten. Első hallásra egyik sem nagy ügy. Utána is leginkább akkor lettek számára is azok, amikor másoktól hallotta vissza. De tényleg nem azért, amik. Hanem mert visszahallotta. Komolyan nem képzelted volna, hogy elmondja nekünk? Nem, nem képzeltem. Pontosan erről van szó, hogy nem hittem, sose gondoltam volna. Ha bizalom nincsen, minden elfogyott. Érted te ezt, N.? Hogy a fenébe ne értenéd? Csak úgy csinálsz, mint aki nem érti. Most is a gipszeddel vagy elfoglalva. Ja, te vagy az? Most ismerlek meg. Nézd már, milyen idióta módon gipszelték be a karomat ezek a barmok! Nem tudok vele semmit se kezdeni. Te is tudod, a bal kezem eleve suta. Jobb kézzel csinálok mindig mindent. De most a bal kézfejem is fáj, ott nem gipszeltek, mert nem tört, viszont ráestem arra is. Tudnál segíteni? Segíteni? Én? Mikor segítettél te legutóbb nekem? Éppen ellenkezőleg. Nem mondta ki hangosan, csak gondolta. És igen, tudta, hogy suta az a bal kéz, hiszen tudtak egymásról mindent, azt is, amit N. később simán továbbadott. Megint eltelt néhány nyomasztóan néma pillanat. Fél perc is talán. Komolyan, egy kézzel, bal kézzel nem tudod megoldani? Lehet, hogy nehézkesen meg tudnám, de mégis könnyebb lenne. Csak most látta, hogy baljával N. a sötétben is érzékelhetően koszos, ragacsos csempének támaszkodik. Szédült valószínűleg, bizonyára a másnaposság, esetleg a fáradtság miatt. Jobbja a vályú fölött kalimpált. Néha nekikoccant a hanyagul, kapkodva föltett gipsz a csempének. Egy fél mozdulat elég lett volna, és N. belecsusszan a vályúba, a húgyba. Hallotta, ahogyan kapkodva veszi a levegőt. Ideges volt ő is? Vagy a föltartóztathatatlan öregségtől zihált? Hirtelen mögéje lépett. Karnyújtásnyinál kisebb volt már köztük a távolság. Érezte vagy talán látta is, hogy N.-nek remegnek a lábai. Félő volt, hogy elcsúszik a lucskos kövezeten. Nem is kellett volna megbillenteni, az is megtörténhet, hogy fejjel nekiesik a csempének, aztán belebucskázik az eldugult vájatban meggyűlt húgyba. Még közelebb lépett hozzá. A zihálás most alábbhagyott. N. immár szaggatottan vette a levegőt. Mintha figyelt volna. Mintha várt volna valamire. Mintha tartott volna valamitől. Megint tett egy lépést. Ott állt immár egészen mögötte. Szinte átkarolta a derekát, ahogyan előrenyúlt. Kitapogatta a nadrággombot. Lehúzta a sliccet, majd mintha kakas csípte volna meg, hátraugrott. Na és, kérdezte N. Na és, visszhangozta ő. Megint eltelt vagy negyed perc nyomasztó csönd. A többit oldd meg magad. Ugye, azok után nem várod, hogy… Nem fejezte be. Megfordult és kisietett. Jó lett volna most tényleg kezet mosni. Odakint egy fokkal nagyobb lett a sötét. Valóban igyekezniük kell, még hátravan a Királyhágó. A fülkéből kijött a férfi, a bódé sarkának támaszkodva cigarettázott. Valahol pedig volt egy tábla, hogy dohányozni tilos, a piktogram nemzetközi. Beült a volán mögé. K. továbbra sem szólt egy szót sem. Az is lehet, hogy elszundított. Végtére is nem aludtak, az éjszaka nagyobb részét a fogadáson töltötték, aztán meg az ügyelet következett. A mosdóból kitámolygott N. Bizonytalan léptekkel az autóhoz botorkált. Amikor becsapta az ajtót, érezni lehetett, hogy erős húgyszagot áraszt. Se ő, se K. nem tette hazafelé egyszer sem szóvá.

‍