Nyulak, gepárdok, egerek

Szaladgálós történet

A nő hosszú évek óta járt futni a közeli sportpályára. Izmos, inas teste és szabályos mozdulatai tiszteletet ébresztettek bennem és talán másokban is. Én egy ideje, a gerincműtétem óta orvosi javaslatra futásról tempós gyaloglásra váltottam és kissé irigykedve figyeltem őt, ahogy szorgosan rója a köröket rendíthetetlenül, télen-nyáron, esőben, szélben egyaránt.
Egy alkalommal Józsi bá’, aki szintén gyakori vendég volt a pályán – bár inkább trécselni járt ki, meg a csinos nőket bámulni, nem edzeni – fennhangon, vigyorogva megjegyezte: – Ez úgy fut, mint a nyúl.
Enyhén rosszindulatúnak éreztem a szavait, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak. Ilyen világban élünk, mindenki kimondja, amit gondol, akkor is, ha nem kellene, sőt, talán akkor még inkább. Józsi bá’ sem különb, mint a többiek, meg egyébként is elmúlt már hetven, az az egyetlen szórakozása, hogy ide jár és csak úgy ontja magából a megfellebbezhetetlen igazságokat, csekély számú, de hűséges hallgatósága legnagyobb örömére. Végül is jobb, mintha a kocsmába járna.
A nő valóban mindenkinél gyorsabb volt, mindannyiunkat lehagyott. Soha egyetlen szót sem szólt egyikünkhöz sem. Felsőbbrendűnek képzelte magát, vagy csak minden porcikájával belemerült abba, amit éppen csinált? Ez utóbbi, az úgynevezett flowélmény amúgy is nagy divat manapság, Csíkszentmihályi Mihály egész biztosan örülne, ha látná, morfondíroztam magamban. Valamiféle szeánsz lehet neki a futás, vagy terápia, gondoltam, ahogy figyeltem a feszülő izmait, szigorúan összeszorított száját, megkomponált mozdulatait. Talán így próbál rendet vágni a fejében kavargó gondolatok között.
Egy szeles, esős kora őszi délutánon is ott volt már a nő, amikor megérkeztem. Hosszú nap állt mögöttem, sokkal inkább rossz, mint jó, a kelleténél több konfliktussal. Hiába olvasom az önsegítő könyveket, ha még mindig vannak helyzetek, amikkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. A munkahelyemen összeugrottam az egyik kollégámmal, erős szócsatát vívtunk egymással, a többiek nagy megrökönyödésére. Érett már a vita, mint a paradicsom leszedés előtt, de pontot mégsem tettünk a dolog végére, és az ellenszenv egymás iránt megmaradt, sőt, tovább erősödött. Igazságtalannak, megalázónak éreztem a helyzetet. Hazafelé, a metrón zötykölődve, hering módjára az ajtóhoz préselődve, újra és újra az élet valódi értelmén merengve semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy némi fizikai tevékenységet végezzek. Tudtam, hogy az majd úgy-ahogy rendbe tesz, ha nem is oldja meg a gondjaimat a mindössze fél-egy óra alatt.
A szitáló esőben csak ketten dolgoztunk a pályán, Józsi bá’ sem volt sehol, ezúttal valószínűleg a tévé előtt ülve osztotta az észt az asszonynak, aki talán nagyokat bólogatva hallgatta és a békesség kedvéért nem szólt vissza.
A nő futott, én gyalogoltam. Az eső egy ponton eleredt, már nem szitált, hanem szakadt, ám ez egyikünket sem zavarta, mindketten folytattuk tovább a megkezdett feladatot, a romló idő csak még elszántabbá tett bennünket. Amikor elhaladt mellettem, láttam, hogy a vádlija csupa sár, és erősen átázott a térdnadrágja is.
Józsi bá’ jutott eszembe meg a nyulak. Megállapítottam, hogy tagadhatatlanul van a nőben valami nyúlszerű. A mozgása, a gyorsasága, az inas teste, a lábai…
Megint elrohant mellettem, és akkor hirtelen, egyik percről a másikra eltűnt, mintha soha ott se lett volna. Megálltam, jobbra-balra forgattam a fejemet, kerestem mindenhol, de ő nem volt sehol. A következő pillanatban egy szép, nagy mezei nyúl szaladt át a pályán, a lakótelep kellős közepén.
Azóta egyszer sem láttam ott az inas, izmos testű, nyúlszerű nőt.
De ha egyedül vagyok kint, a szép, nagy mezei nyúl mindig ott van, és szorgosan rója a köröket, egyiket a másik után…

Koppanós történet

Nyuszkó nem kis anyai nyomásra úgy döntött, feltör és keres magának egy férjet, aki majd eltartja. Anyuval kitalálták, hogy addig is olyan munka lenne jó, ahol jelen kell lenni, ahol mutatni kell. Egy bevásárlóközpont ajándékboltjára esett a választásuk, mert ott megfordultak módosabb férfiak. Nyuszkónak csak annyi volt a dolga, hogy szépen mosolyogjon, miközben kiszolgál. Az első fizetéséből össze is kapta magát. Fodrászhoz, kozmetikushoz ment, meg műkörmöshöz, mert a mintás, hosszú karmokról semmiért nem mondott volna le. A második és harmadik fizetéséből póthajat varratott magának és vett pár feltűnő ruhadarabot. Csábos megjelenésével rövid idő alatt roppant sikereket ért el, és hasát behúzva, mellét kinyomva állta a bókokat. Teltek, múltak a hetek és már voltak, akik csak miatta jöttek az üzletbe. Így tett egy harmincas évei közepén járó, jóképű, jól öltözött, finom illatú, magas, barna hajú férfi is. Miklósnak hívták, és ingatlanbizniszben utazott. A lány, ahogy meglátta, érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, ám az erős szimpátiára egy cseppet rásegített az a vélelem is, hogy a férfi jómódú.
– Jóképű, és még pénze is van! Ez az, lányom, meg kell fogni! – darálta Anyu.
Mindig egy fekete BMW-vel érkezett a randevúkra. – Nem a legújabb típus – gondolta a lány (mert ismerte ám a dörgést, utánanézett a neten), de azért nem rossz.
Miklós kétszer elvitte vacsorázni egy kisvendéglőbe. A férfi egyszer sem evett, azt mondta, vigyáz a vonalaira. Egyik este egy szál fehér rózsát vitt a lánynak, azért csak egyet, mert felesleges pazarlásnak tartotta a nagy csokrokat. A mellnagyobbításról érdekes módon másképp gondolkodott, azt kilátásba helyezte, feltételként csak annyit szabva, hogy ismerjék meg jobban egymást. Nyuszkó arca felderült, ragyogott, mint a piros alma törölgetés után.
Hamarosan eljött a nap, amikor úgy döntött, bemutatja udvarlóját a szüleinek. Anyu egész nap a konyhában sürgött-forgott, hogy minden tökéletes legyen. Mivel tudta, hogy Miklós alig eszik, neki csirkesalátát készített, a többieknek rántott húst sült krumplival. Aput leküldte a szemközti boltba üdítőért. – Hozhatsz magadnak egy-két doboz sört is, elvégre ünnepelünk! – hadarta.
Miklós pontosan érkezett. Anyu kapott egy szál gerberát, majd elolvadt a büszkeségtől.
– Jól teszed, Miklóskám, hogy nem vered felesleges költségekbe magad! – rebegte. A szülők jókedvűen összegezték, hogy hiba nincs a lányuk választottjában. A fiatalok félrevonultak, ám egy óra múlva Nyuszkó előjött apró birodalmából, mosolyogva, szerelmesen, hogy egy pohár limonádét vigyen be a kedvesének a szobába. Elidőztek még ott egy darabig, aztán nyílt az ajtó és Miklós elköszönt. – Micsoda jólnevelt ember! – állapította meg Anyu.
Másnap Nyuszkó epedve várta a hívását vagy jelenését az üzletben. Biztos volt benne, hogy találkoznak, de eljött az este, és a férfi nem jelentkezett.
A lány kezdeti magabiztossága egyre inkább alábbhagyott, már nem felfelé, hanem lefelé nézett, miközben munkába igyekezett. Egy heti várakozás után végül felhívta Miklóst. De miután beütötte a számát a mobiljába, a vonal végén csak a „hívott számon előfizető nem kapcsolható”-szöveget hallotta.
Ekkor rájött, hogy lepattintották. Dobták, mint cigarettacsikket buszra szállás előtt. De miért? Mit ronthatott el? Túlságosan nyomult? Az nem lehet, hiszen nem feküdtek le egymással. Történt ugyan a szobában ez meg az, na de az, az nem esett meg! A szobában…
Hazarongyolt, tempóját egy gepárd is megirigyelhette volna (de egy versenyfutó mindenképpen). Anyu és Apu tátott szájjal bámulták, ahogy a lányuk beront a lakásba, a szobája felé veszi az irányt és bevágja maga mögött az ajtót. Kisvártatva Anyu nyitott be hozzá, kíváncsian várva a magyarázatot.
– Ebbe a dobozba tettem a spórolt pénzemet, és én marha, megmutattam neki! Ellopta mindet, a francba, akkor rakhatta el, amikor egyedül hagytam! – kántálta szipogva.
Anyu, ugyancsak felismerve a csúnya átverést, nyomban rávágta:
– Hát ezért nem evett ez soha!

Nyugalom

A nő, nevezzük Vicának, sokévi irodai munka után úgy döntött, jógatanárnak áll. Férjuram, jó társ lévén, mint mindenben, ebben is támogatta a feleségét és nem mellékesen a váltáshoz szükséges anyagi forrást is előteremtette.
Vica szorgosan járt a képzésekre, amelyekről Instagramján rendszeresen beszámolt követőinek, kíséretként minden alkalommal egy-egy képet is posztolva a bejegyzésekhez.
A fotókhoz különböző ászanákban pózolt, és persze az állandó mosoly sem maradhatott el.
Az ászanák mellett idővel megjelentek a magánéletének szépségeit, harmóniáját bemutató képek is, így mindenki meggyőződhetett róla, hogy Vica valóban révbe ért, önmegvalósított, kiteljesedett.
Hamarosan blogot is indított sikereinek dokumentálására és minden napra jutott egy-egy bejegyzés, no meg persze egy-egy kimondhatatlan boldogságot és nyugalmat sugárzó fotó. Vica, ahogy nyakatekert pózokban mosolyog, Vica, ahogy a családi kirándulás kellős közepén, egy újabb ászanát bemutatva mosolyog, Vica, ahogy az otthoni takarítás (!) közben mosolyog és Vica, ahogy csak úgy, minden különösebb ok nélkül mosolyog.
„Az leszel, ami lenni akarsz!”, „Nincs lehetetlen, csak kifogások!”, „A sikereidért, kudarcaidért csakis te magad vagy a felelős!”, „Harcolj, ne aggódj!”, és a többi, és a többi.
Valamennyien, akik olvastuk Vica blogját, vagy nézegettük a fotóit, úgy érezhettük, hogy hozzá képest csupán szánalmas, szürke egerek (vagy verebek) vagyunk, szomorú lenyomatai a sikertelenségnek, tehetetlenségnek, szerencsétlenségnek.
Időközben Vica belekezdett a jógatanításba, és egy exkluzív jógaközpontban elég borsos áron gyakoroltatta lelkes tanítványaival az ászanákat.
– Hát tudod, a minőséget meg kell fizetni! – darálta egy alkalommal, amikor hosszú idő után beültünk valahova egy kávéra. – Igaz is – folytatta –, nem gondolkoztál még azon, hogy otthagyd azt a rosszul fizető, borzalmas munkahelyet, és valami új dologba kezdj? Hogy kiteljesedj végre, és ne csak az állandó taposómalom töltse ki az életedet? (Azt az aprócska tényt, hogy jó néhány éve elváltam, és egyedül tartom el a gyerekemet, valahogy figyelmen kívül hagyta.)
– Nézz rám! – csilingelt. – Én vagyok a nyugalom szobra. A jóga segít helyretenni az emberben a dolgokat, és megszabadít a felesleges feszültségtől is!
És valóban úgy tűnt, hogy ő a nyugalom szobra, sőt, a magabiztosság szobra és a kiteljesedettség szobra is egyben.
Biztosan igaza lehet, gondoltam magamban egy hosszú nap végén, és elhatároztam, hogy részt veszek az egyik óráján, az óradíjat csak kinyögöm valahogy.
Az idő egész kellemesen telt, leszámítva egy-egy, Vica részéről eszközölt gyors megosztást az Instagramon (nem igazán értettem, hogy fér össze mindez az elengedéssel, a belső elcsendesedéssel, a befelé figyeléssel), de ha már elengedés, hát igyekeztem én is elengedni ezt a dolgot.
Az óra egy pontján a mögöttem lévő sorban szorgosan ászanázó két férfi halk beszélgetésbe kezdett. Nem volt túl zavaró a hangjuk, inkább csak olyan duruzsolásszerű. Vica azonban észrevette a rendbontást, és rögvest megállította a nyugtató zenét játszó tabletjét. A két férfi nem kapcsolt, tovább beszélgettek.
– Jó lenne, ha megtisztelnétek a többieket azzal, hogy befejezitek a dumálást! – hallatszott a visító, éles kiabálás. – Mit képzeltek magatokról, hol a francban vagytok, kocsmában?
Ekkor tudatosult bennem, hogy a vijjogó hang Vicához tartozott, a belső béke élő szobrához, a harmónia megtestesítőjéhez. A következő pillanatban a drága tablet a két férfi mellett landolt a földön, jó néhány darabban.
Még szerencse, hogy nem talált el senkit. A teremben síri csend honolt, egyikünk sem mert kinyögni egyetlen szót sem.
Kisvártatva aztán a két renitens közül az egyik megszólalt: – Nyugalom! Ismerek egy kiváló szakembert indulatkezelési problémákra….