Olajhit (versek)

Olajhit

‍

Felszolgált vacsora a tálban,

olajos minden, lassú

mozgásban, emésztés, kis itóka, a dülledő hasú

ember – mintha csak – rád nevet, nem kell rá figyelned.

Melletted a nő jó ízzel mer még az olajból, amiben ázik

a friss saláta, halat kívántunk, a feje még rajta,

az ember időközben a hasával gurgulázik

arrébb, nahát, hiszed vagy nem, kedvet kaptam az élethez itt lenn,

a nyári melegben, még ha nincs tenger, vedernyi tó, csak száradó idő

és fonnyadt fűszernövények a bisztrókertben.

Kedvem támad nevetni a puffadáson, az ázott halszív szerintem,

vagy a nap ereje, mosolyogva kelsz fel a táltól, mindketten el vagyunk telve

egymás konstans bámulatától, kerekedni készen a halszálkás abrosznál.

Az a hasas ember, hát megint velünk szemezget,

és innentől bármi bekövetkezhet,

hangos halál vagy csendes élet köretnek,

a világgal felérne ez az olajozott kedvű este,

ha a kiüresedett tálak felől nézve

a nő velem, és én vele oda-vissza telek.

Dió

‍

Minden nap elfogatási parancs,

végrehajtást foganatosító levél,

rád hajt mindenki, mozgástér nem maradt,

lassan kiveszik alólad a vetett ágyat, fedél

nélkül fogsz csücsülni az adósorba került diófa alatt.

A szüret elmarad, éhséget rég nem érzel,

a vér stagnál, az értékesebb sejtek leeresztve,

végig izzadtad ezt a szálkás évet. Kívülről persze ki látta,

mosolyogtál rájuk, szemedbe se néztek,

oldalra, hátad közepére, vagy oda se,

nem is találkoztatok, egy vicces mondat havonta,

válaszolni egy mémre. A kert közben kizöldült.

A határozatok dacára nem feszítetted fel

magad egyszer sem a nagy diófára.

Jól bírtad magad viselni.

De most közeleg a húsvét, és ha megfeszülsz, se tudsz kiengedni.

Nézel minden postásra, a levelesládát bámulod, vársz a jelre,

a feltámadásra talán, vagyis hogy kerülj egy magasabb térbe,

földbe döngölve reméled, jön egy stopper,

és kapsz egy jövőbe mutató karórát a széptől, új idők,

új számítások, a csókoknak ismét pontosan olyan íze,

mint a mézes diónak, csurgón habzsolva, szerelmes erők

kartávolságra, csak addig kéne kihúzni valahogy, addig állni

a nagy diófa alatt a sarat csapkodó esőt, kiterjesztett kezekkel

elérni a szépségig, hogy jön, szinte fut, a földön túl ellát, még időben,

mutatja a jövőt az óra, ott a mutatókban az együttállás.

A hosszú húsvéton könnyen, elfogultan karolod,

és addigra kettőtök felett az ég kitelő diófavirágzás.

‍