Pedig olyan rendes fiú

A Kamaszokról talán már azok is hallottak, akik nem kísérik figyelemmel a Netflix streamingóriás kínálatát: említhették pazarul felvett egysnittes epizódjait, tehetséges gyermekszínészét és bátor témaválasztását, amely miatt kötelező sorozatélményként hivatkozik rá mindenki, aki kamaszfiút nevel, tanít vagy lát az utcán. A brit miniszéria középpontjában ugyanis a gyilkosság gyanújával letartóztatott tizenhárom éves fiú, Jamie (Owen Cooper) áll, rendőri előállításából azonban olyan tabukkal övezett történet bomlik ki, amely egyre kevésbé tűnik tőlünk távolinak.

Jamie mondhatni „rendes” fiú, akiről nem mondaná meg egyik szomszédja sem, hogy gyilkos: intelligens, kiváló tanulmányi eredményei csak az utóbbi időben indultak romlásnak, van több mint egy barátja, és szerető családban él. Rögtön az első percekben a sorozat leszámol a krimik és thrillerek kedvelt „szociopata gyermek”-sablonkarakterével: Jamie kezdetben esetlen, letartóztatásakor magára vizel, nem érti hadarva ismertetett jogait, és az apukáját követeli. Kitűnő választás ebben Owen Cooper, akinek nemcsak hogy ez az első színészi szereplése, de cifrázatlan, nyers alakítása arra is rámutat, Jamie lehetne akár Jakab is, bármilyen fiú a világ bármely pontjáról. A sorozat nem különcségét emeli ki, hanem épp azt, hogy alig különbözik egy átlagos kamaszfiútól.

Értelemszerűen nem a Kamaszok az első mozgóképes projekt, amely iskolai bántalmazásra vagy magányra vezeti vissza központi bűncselekményét (poszt-Columbine¹ amerikai produkciókban ez legtöbbször iskolai lövöldözés, jelen esetben halálos késelés). Ha abban nem is mond feltétlenül újat a sorozat, hogy a verbális vagy pszichológiai agresszió könnyen átcsaphat tettlegességbe, a Kamaszok korszerűsíti referenciáit, és közelebb hozza azokat napjaink közbeszédéhez: szó esik manoszféráról és redpillről,² Andrew Tate-ről,³ közösségi médiáról. Úgy teszi mindezt, hogy nem ítélkezik és nem ment fel, mindössze kontextualizál.

Bár referencialitásában aktuális a sorozat, az általa felvázolt rendszerproblémák évtizedek óta változatlanok: az iskolai környezet tehetetlen, akadnak felkészületlen pedagógusok és olyanok is, akik képtelenek egyedül változást elérni, ugyanakkor a szülőket is teljes mértékben meghaladják az online térben zajló diskurzusok. Ezekbe csak apránként, utalásszerűen enged betekintést a Kamaszok (jellemző módon egy unott kamaszfiú apjának szánt gyorstalpalóján keresztül). Amennyire megmosolyogtató a pertinens nyomozópáros, Luke Bascombe és Misha Frank (Ashley Walters és Faye Marsay) találkozása az iskola életszagával (átvitt és konkrét értelemben is), annyira bizarr a felismerés, hogy ebben a zárt közösségben a diákok legalább annyira ellenségesek és távolságtartók a felnőttekkel/nyomozókkal szemben, mint a legrutinosabb bűnözők.

Nem derül fény a bűncselekmény minden részletére, ahogy azt a néző talán elvárná. A csehovi fegyver nemcsak hogy nem sül el, hanem elő sem kerül, ugyanis a Kamaszok középpontjában nem a gyilkosság áll. Elmaradnak a krimikből ismert leleplezések, elvégre könnyű lenne felelőst találni: közösségi média; influenszerek; ártó, távolságtartó vagy épp nem elég jó apák. Csakhogy a Kamaszok nem felelősöket keres, a sorozat tétje a megértés (amint azt a széria klimatikus harmadik epizódja is nyomatékosítja). Nem egy objektívnek vélt valóság megismerése a célja, hanem annak feltérképezése, ki hogyan érzékeli a valóságot.

Hasonlóan árnyalt módon viszonyul a Kamaszok az apaság (és annak vitatott megítélésével együtt a férfiasság) kérdéséhez. Ez a családapa (Stephen Graham) karakterében mutatkozik meg igazán: a gyilkosságot követően Jamie családja is kiközösítetté válik, a városlakók bosszújától és kíváncsiskodásától a családfő sem tudja megvédeni szeretteit, ahogy fiát sem a mérgező férfimintáktól (bár felismeri ezeket alkoholista és agresszív apjában), és magát sem attól a megbénító konklúziótól, hogy lehet, nem volt elég támogató vagy figyelmes apa. A keretes szerkezetű zárójelenet (ugyanabba a térbe tér vissza a kamera, újra feltűnik a kés alakú lyuk a tapétában stb.) egyfajta ciklikusságot kölcsönöz a történetnek, amelynek végkövetkeztetése így igencsak lesújtó: az erőszak, a düh generációról generációra újratermelődik, és a legradikálisabb módokon tud formát ölteni.

Rövid terjedelmű miniszériához képest feszes, mégis komplex a Kamaszok. Bár az egysnittes kamaradrámás megoldás néhol erőltetett találkozásokat (és irreálisan olajozottan működő bürokráciát) eredményez, a sorozat más vonatkozásban válik életszerűvé. A téma relevanciája mellett olyan izgalmas aspektusokkal gazdagítja történetét, mint a brit akcentusváltozatokban kitűnő státuskülönbségek vagy az átlagember szkepszise az igazságszolgáltatással szemben, ugyanakkor megfogalmazza saját magával és vitatott műfajtársaival szembeni kritikáját is,⁴ amikor Frank nyomozó megjegyzi, hasonló tragédiák során „mindig az elkövető kerül a címlapra […]. Jamie-re mind emlékezni fognak, Katie-re senki”. Talán ezt hivatott ellensúlyozni Sting gyerekkórus-feldolgozásban előadott Fragile című dala – amelyet a meggyilkolt diáklány, Katie szólója zár. És bár Katie szóhoz sem jut, egy portréfotót leszámítva nem is szerepel a cselekményben, Jamie kevésbé empatikus vallomásán keresztül a néző számára új mélységet nyer története: fény derül például az iskolai zaklatás másik jellegzetesen mai formájára, a futótűzként terjedő bosszúpornóra, és arra is, hogyan használhatják ki egy traumatizált lány alacsony önbecsülését manipulatív hátsó szándékkal (Jamie azért kezd közeledni felé, mert úgy érzi, „van esélye” a könnyű prédává vált lánynál, aki viszont még így is visszautasítja).

A Kamaszok arra mutat rá, van rosszabb annál, ha pusztán az utca neveli a gyereket: az, ha egyszerre öt és fél milliárd internetfelhasználó… és a magány neveli. Ezekre azonban nem kínál azonnali megoldást egy elkobzott mobiltelefon vagy kihúzott router. Talán az, ha együtt ebédelünk a gyerekkel. Ha tudatosítjuk, nincs feltétlenül nagyobb biztonságban egyedül a szobájában, mint kint az utcán. Ha megpróbáljuk megérteni. De talán még ez sem elég.

Kamaszok (Adolescence). Színes brit minisorozat, 240 perc, 2025. Rendező: Philip Barantini. Alkotó és forgatókönyvíró: Stephen Graham, Jack Thorne. Szereplők: Owen Cooper, Stephen Graham, Ashley Walters, Faye Marsay, Christine Tremarco, Amelie Pease. Operatőr: Matthew Lewis. Zene: Aaron May, David Ridley. Producer: Jo Johnson, Dede Gardner, Stephen Graham, Mark Herbert, Philip Barantini, Hannah Walters, Jack Thorne, Nina Wolarsky.

Jegyzetek

¹                  A coloradói Columbine város azonos nevű iskolájában történt 1999-es iskolai lövöldözés napjainkig az Egyesült Államok egyik legvéresebb, legtöbbet emlegetett iskolai mészárlása. Számtalan filmes feldolgozás készült róla, például Gus Van Sant Elefántja (2003) vagy Guy Ferland Bang Bang You’re Dead (2002) című filmje, ugyanakkor a mészárláshoz egyfajta groteszk rajongói szubkultúra is társult (hasonlót látunk a Kamaszok utolsó epizódjának barkácsbolti jelenetében).

²                  Az elnevezés a Mátrix (1999) ikonikus jelenetéből származik, melyben Neónak a biztonságos tudatlanságot ígérő kék és a megismerést kínáló piros pirula között kell választania. A redpill-közösség (vagy manoszféra) allegorikus értelmezése szerint társadalmunk ma is egyfajta mátrixban él, amely rendszerszintű elnyomásban tartja a férfiakat. Mindez az incel szubkultúrában talált táptalajra (az incelek „akaratukon kívüli cölibátusba” taszított fiúk/férfiak), könnyen fogyasztható magyarázatot kínálva az elmagányosodásra, kommunikációs zavarokra és az így felhalmozódó frusztrációkra. Az incelt ma már szinte kizárólag pejoratív értelemben használják (ahogy a Kamaszokban is), illetve gyakran hozzák összefüggésbe iskolai mészárlással, erőszakos bűncselekményekkel.

³                  Andrew Tate népszerűsége igen magas a brit fiatalok körében, 10-ből 6 fiú találja vonzónak nézeteit a 6–15 éves korcsoportban. Romániába költözésével és az ellene zajló kivizsgálással (amelyet Tate „a mátrix” támadásaként jelöl meg – tulajdonképpen többek közt kiskorúakkal való kereskedelem és pénzmosás ügyében emeltek vádat ellene) Tate népszerűsége egyre csak nőtt itthon.

⁴                  Elég csak a 2022-ben debütált Monster – Dahmer: The Jeffrey Dahmer Story­ra gondolni, de említésre méltó a valós eseményeket feldolgozó The Act (2019) című sorozat is, amelynek népszerűsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy börtönből való szabadulása után Gypsy Rose Blanchard szinte azonnal bulvárcelebbé vált 2024-ben.

‍