.svg)
Árkossy István: A nagy lépés, 2016
Bréda Ferencnek
Jön. Jönnek a vizek. Elsodródik az éj.
Kékesfekete hullám, hömpölygő szeszély.
Suhogó vaslapok a fölrémlő szavak.
Jön. Jönnek a vizek, tátog a cet, dől a salak.
Gomolygó vízsötét, jégverdesés a nyár.
Nem csak a szeleket engedted ide már.
Nagy volt a fejetlenség, dermedt izgalom.
Jön. Jön az égiháború, kúszik a gyom.
Hátunkon dobol az eső, öntözzük a füvet.
Nőjön. Levágjuk, spájzolunk, feszít a lendület.
Ázunk, bálázunk, rendezzük a sorokat.
Elásunk ezt-azt, vacakolunk jó sokat.
Állunk vigyázzban, a rövidet hosszan mondjuk el.
Látják, hogy tátogunk, nem értik, nem is érdekel.
A hosszút meg sem próbáljuk kimondani.
Minek a jól kikalapált rendet lerontani?
Minek kínlódni, fulladozni odalent?
Könnyebb lasszóval kergetni a végtelent.
Egy-egy kör után Isten biztosan segít.
Addig is jobb lesz, ha iszunk kicsit.
Jön. Jönnek a nedűk, tág a torok.
Masszív székeken masszív tomporok.
Az áradásban új kacsokat hajt a fő.
Egyedi, zseniális, szabad, egyenlő.
Esik eső, folyik a lé, ez így dukál.
Nyamvadt szegénylegény, aki szárazon álldogál.
Tessék belépni, légy tagunk, hajtsál fejet.
Iszunk egymásra áldomást majd eleget.
Jön. Jön a sárözön, dagad a máj.
A franc fog szomjan dögleni, coki, aszály!
Fájjon ezerrel, pá, űr, absztinencia!
Tessék belépni, légy tagunk, itt a pia.
Jön az özönvíz, légynek sem fog ártani.
Lábunk alatt a föld, csak az kezd mállani.
Iszapmederben gurgulázó koponyák.
Dúl a vihar, folyton tetőfokára hág.
Csapkod a ménkű, csapra verjük a nyarat.
Szelet vetünk, aligha lesz, aki arat.
Kínos belátni: sorra elmegyünk.
Itt az özönvíz, metaforatengerünk.
