Prométheusz tejtestvére

Eugen Gâscă: A Maros

I.

Prométheusz tejtestvére

az egyre növekvő időben:

utánzó majomszokás, sziklához

kötözve. Együtt várják a madarakat,

hátha nem jönnek minden harmadik

órában. Tüzed nem bánod, odaadtad,

ami soha nem volt tiéd, nem fogysz el.

Örök délután lesz, olcsó nap, piroshétfő,

hússzaggató, májszínű alkonyat.

„Kikötözött a vágy, drága testvér,

a hegy hátához engem is. Embert szeretni

arra volt jó.” „Vagy csak beléd zúgott

egy albínófa, a más világról beszélő.”

II.

Szárnyak csattogása, zuhog a vér fülemben,

jönnek, testvérem. Gyönyörömre tátja száját

a Nap, lángvörös, feketével pöttyözött pillanat.

Hirtelen pattan bogaram, és befordulok

Grand Malba.

Kövessenek csak, nézhetik a fenekem,

belefutok egy hullámtüskébe, habja meg kifelé

a szájból, pipacsszirom keveredik fehérhez.

Piramissejtjeimbe apró tükröket rejtettem,

megkeresni magamat járok oda,

ne emlékezzek semmire.

Kitérőim búvóhelyeiből négykézláb is

kimászok, amint végtagjaim feloldanak.

Az áram sebességével hajtják át a lovakat

izmaimon, tapossanak, én addig zuhanok.

Amíg a máj, szív, vese, de főleg a máj,

mint bolygók, gombolyagnyiak.

Angyalarc, viaszsápadt, mosolyog.

Visszafordulok, megkérdezem,

melyik Föld ez, nem tudom a nevedet.

III.

Drága testvérem, elengedhetne már a magasság.

Hullámaim felhasadnak, mikor azt hiszem,

felejtettem, e szikla mindig visszatölt.

Látom a szikrázó utcákat, bennük megtört

sor lettem egy túl rövid papíron, egyik felét én

gyújtottam, mint egy hívő kiskamasz, ijedten

tapossak magamon. A fütyörésző sétában tüzet

annak adtam, aki kérte, de meg nem számolom.

Elhagytak, én is ütöttem, most torzult mosollyal

ül mindegyik. Látom, ha szemem csukva van.

Lestoppolt és otthagyott percek csüngnek

körülöttem, fagyott szőlőfürtökbe ragadt fény.

És az az üres edény, amit kitettem, hogy legyen

mibe csöpögjön a húsos hájfátyol, a szívhártya,

kivált, mint hernyólassú láva. Megszárad,

és újra felreped. Folyik egy oltárra. Beszürkült

képernyő les irigykedve életünkre, ilyen

jóvágású halottá tettük magunkat.

IV.

Testvérem, emlékszel, körbevett

az Alföld, ránk terítve egy félbevágott

üveggolyó. Ívelt felettünk a meddő

végeláthatatlan. Alföld, mikroszkópnyi

csend burád alatt. Tán tiszteltelek,

de gyümölcseidet akartam testedről, horizont.

Kéjenc álmokkal megrakott párnák, oda.

Csillaggal összekent pusmogások, oda.

Tereken várakozó véletlenek, oda.

Elhallgattak mind, most kitiltjuk a zenét,

ne szóljon belőlünk senki.

V.

Égieknek szeme nem érdekel,

borítsanak bár sötéttel, sem

az önzés kiskosztümben, ragyog belőle

a sárga háj. Arcát minden este

vízzel telt kádba meríti, majd piperkőc

táncba kezd, önmagát szépítse:

déli napban, gipszfűzőben jó gyilkolni.

Istenek, minden a tiétek!

Vagy vegyük a párzást. Érkezik,

majd el, ki meztelen volt, napszakokként

villog testük, szórnak édeskömény illatot.

Odaadják, nézzük át a Holdat, forgatjuk,

de sötét is van, magunkkal hoztuk

felperzselt völgyeink. Éjfélkor ránk fekszenek,

kik benne bújnak, nehéz súlyukkal

kísértenek álmainkban: amit felejtettünk,

reggelre májfoltként tűnik fel kezünkön.

Istenek, minden a tiétek!

És az önteltek a hideg űrben, szobáikban

tükreikkel foglalják imába izmos nevüket.

A negyedikről nézik a lent kéregetők

nyálkás szemét, jó esetben nem nevetnek,

megtehetik ezt is, mert istenek,

minden a tiétek!

Nem akarok csúnyán nézni,

láttam éppen eleget. Itt vagyok,

mindenemet vigyétek!

VI.

Nem vágyom túl sokra, testvér,

csak hogy valaki idegsejtjeim

árkaiban megtalálja, amit nem tudok

én sem. Tapasztalt neurofilológus

vagy egy dacos gyerek, rá hiába

szólnak, hallgasson, azt kérdezi,

minek? Olvasson a nyálamból,

születésnapomra üvegcsében adja

összegyűjtött köldökszöszét.

Zaklasson fel, nehezen viselje

a kényelmes fekvést, ha sírnia kell.

Katonás erő kit érdekel, arcáról mintázott

pólót büszkén viseljen, mint ellenségükről

a lázadók örök háborúban. Legyen tele kétséggel,

ne simogassa folyton saját fejét, majd a végére

megszereti, mint gyűjteménye

egyik szakadt mackóját, hogy épp azért.

Tudja, hogy kell érteni egy másik rongyost

piszkosul, részegen, viharban, felhőben

és fényben, vele befejezném ezt az álmot.

VII.

Nézd, testvérem, megérkeznek, velünk játszanak

késdobáló kedvükben. Meg intenek, álljunk

éneklőszékeikbe, ma még bárányt nem ettek.

Mi számolunk kikötött perceinkkel, a duzzadó

májjal, míg hangulatukat hizlalja a nyájdal.

Előttük térdelő képmásaikkal buján kényeskednek,

egyszer úgyis megunják a szorongókat,

elküldik őket szebb mezőkre. Nem tudom,

te hogy vagy vele, egy Elíziumra vágyom.

Kis fűre, borra, nézni, ahogy az ég egész

mozaik lett, megannyi képkivágat. Megérteni

a szerkesztést: előtte álltunk, nem benne,

amíg egy kéz napjainkat szeszélye szerint

építette. Kintről figyeltük, hogyan leszünk,

önmagunkról miképp szól. Fentről pöccintett

kis csikkek, meg por és tűz, vulkán.

De nyújtja is már gyűrűs ujját, hogy csókolnék bele.

VIII.

Nézd, testvér, elengednek, belőlünk

is kivonulnak, csak a hátunkra ragadt

sziklákat nem adhatjuk vissza soha.

Később törnek, szól a megállíthatatlan

zene, úgy alszunk bele, akár kilátásainkba

az öröm. A szellemfalu dombján elhallgat

a harang, egy keselyű belejátszik, májunkon

zörög. Figyeled, öltözik már két kísértés,

tűztől megtévesztő húsuk. Rágtuk mi is,

csontfehérre csaltuk. Ismerjük a kacérabbat,

de forduljunk a gyengédebbhez, lángok előtt

szelíden meghajol. Az eltűnt kötelek helyei,

bevérzések a mellkason, makacs tavak,

bőr alá rejtett percek el nem párolognak.

Egyet húztunk, testet öltött, eltáncoltunk

mindent, sosemvolt gyerekek szorítják

kezeinket. Az előre átmulatott éjszaka

émelygése vár haza, látod, időnk mindkét

végén volt ajándék, elrejtettük nyelvünk alá,

mint maradék tüzet. Ne fordulj hátra,

testvér, menjünk, amíg lehet,

formáljunk magunkból embert.

Sokacz Anita 1983-ban született Baján, jelenleg Budapesten él. A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett irodalom- és kultúratudomány szakon. Verseket publikál.

"