Pult alól (Rövidprózák)

Pult alól

Már végigjárta a központibb helyeket, de amint jobban szemügyre vették, csak hümmögtek és rázták a fejüket, aztán kitessékelték.

Hazament, átöltözött. Sötétbarna, bő hanorákot vett magára, és elindult a külvárosba. Egy elhanyagolt mellékutcában fakózöld kereszt világított. Belépett.

– Mit tetszik kérni? – érdeklődött a patikárius.

– Valami szorongásgátló pirulát kérnék – nyögte ki.

– Mire lenne? – kérdezte rutinosan.

– Klímaszorongásra.

– Zöld receptje van? – nézett rá hunyorogva a férfi.

– Nincs, de talán ki tud segíteni valahogy. Csupa ideg vagyok, már az ökoparalízis kerülget.

– A zen meditációt próbálta már?

– Nincs türelmem hozzá. Valami gyors, hatékony segítségre van szükségem.

– Talán fel kellene keressen egy pszichológust.

– Próbáltam már, nem segít. Ráadásul egy alkalommal véletlenül megláttam egy vendéglő teraszán. Tatárbifszteket vacsorázott, még az ujját is lenyalta. Pfújj.

A patikárius nyelt egyet. Imádta a tatárbifszteket.

– Hetek óta alig alszom. Hogyan is alhatnék, hiszen míg én nyugodtan durmolok a puha ágyamban, máshol állatok halnak ki, túlnépesedés van, felmelegedés, járványok, háborúk.

– Háborúk mindig is voltak, Hölgyem. A felmelegedés is egy természetes folyamat része.

De a Hölgy meg se hallja, csak mantrázik tovább.

– És ez a sok paradoxon. Jó, nem használok papírt, nem nyomtatok, de mi lesz majd a laptopom meg a mobilom akujával? És mindenhol csak a termelés meg a fogyasztás! Télen a fűtés, nyáron a hűtés. Még a színek előállítása is környezetszennyezéssel jár! Egy tarka sálat se vehetek? Már nem tudom, hogyan kell élnem, hogy jó legyen.

– Menjen el fát ültetni! – próbálkozik a patikus, de csak a tüzet szítja.

– Már alig merek lépni. Tudja, az ökolábnyomom miatt.

– Dehát mi csak egy parányi, jelentéktelen kis morzsa vagyunk az univerzumban! Nem számottevő a jelenlétünk. Ma vagyunk, holnap már nem. Másfelől a jó öreg Vonnegut is megmondta: az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó vagy sem, mint a Névtelen Alkoholisták, egyik napról a másikra élnek. Kevés ember álmodik az unokák világáról.

– De én igenis leszarom! És most már kénytelen vagyok álmodni is…

Kinyitja a hanorákját, középen ott domborodik csinos kis pocakja.

– A partnerem nem állhatja az óvszert, én meg hormont ugye nem szedek, így is tele vannak a vizeink… Ráadásul ikrek! – ezt már majdnem pityeregve mondja. – Éjszaka pelenkahegyekkel álmodom, ha egyáltalán sikerül elszenderednem.

– Jaj, hölgyem, dehát ez örömhír! Meg ne halljam, hogy siránkozik! Megáll az eszem! Mosható biopelenkát is tartunk, mindenre van megoldás. Annak idején engem is ehhez hasonlóba csomagolt anyám.

– Dehát a vízkészletünk is véges. Mi lesz, ha egyszer csak nem folyik több víz a csapból? Ha összeomlik az ökoszisztémánk?

A patikárius szíve egy pillanatra meglágyul. Tényleg menthetetlen a helyzet – gondolja. De aztán összeszedi magát, meg hát a kereskedői vénája, ugye.

– Jól van, hölgyem. Lássuk, mit tehetünk. Nézze, adok magának néhány pirulát. De csak csomagban adhatom ezekkel a táplálékkiegészítőkkel együtt. Van bennük sok B-vitamin, az is segít majd. Ne aggódjon, natúr termék. Kissé borsos az ára, de a biót ugye meg kell fizetni.

– Mindegy, mennyi, csak adja már. Fenntarthatatlanná vált az állapotom.

A táskájából előkotorássza vászonszatyrát.

– Nehogy becsomagolja! Ebbe tegye, kérem.

Remegve veszi elő bankkártyáját. Fizet. Biccent valami köszönetfélét, indul kifele.

– De ugye nem fog megártani a babának? – szól még utána a patikárius. – Csak kis adagban szedje, kérem! Nem akarom, hogy a lelkemen száradjon.

Látogatás

Megint csak utazom, vonatállomásról vonatállomásra, rég tudom, hogy évek óta D-ben laksz, halogattam a találkozást, de szeptember van, most már én költözöm messzire, hónapok óta búcsúzom tájaktól, emberektől, indokot is találtam, van ez a peres ügyem, te meg jó nevű jogtanácsos lettél, kisegítesz, mondtad a telefonban, közönyös volt a hangod, én mégis bizakodva indultam el, hátha feloldalak, zavaromban persze egy megállóval hamarabb szálltam le, ott botorkáltam a sínek közt a félhomályban úttalan utakon, míg rátaláltam végül az utcára, amiben laksz, egymás szemébe nézünk, a hátad mögött az egyik kerti lámpa vibrálni kezd, mértéktartó ölelkezés, diplomatikus számbavétel, szinte semmit nem változtál, kissé szikárabb az arcod meg őszülsz, de még egy árnyalatnyi pocakod sincs, ami emberibbé tenne, és az a kifogástalan öltöny, mintha egy szenior divatlapból léptél volna elő lazán, kissé ingerülten a késésem miatt, kivilágított nagy udvar katonásra nyírt gyeppel, és az emeletes ház, szorosan mellette az irodád, látom, oda vezetsz, nem az otthonodba, épp kilép a fiad az ajtón, keresnek, mondja, tágas előszobára látok, fénylik a parkett a perzsaszőnyeg alatt, leültetsz az irodában addig, hatalmas íróasztal, a polcokon iratok, vajszínű fotelek, festmény a falon, talán egy szolidabb Vasary, minden katonás rendben, hová lett egykori bohémságod, a kiszámíthatatlanság, amivel végigdübörögtük diákéveink javát, csak egy kurta bejegyzés lettem a határidőnaplódban, talán ha meginnánk egy pohár bort, hoztam is egy félszáraz vöröset, azt iszogattuk anno, gondoltam, megbontod, szabadkozva érkezel, az íróasztal túlsó felére ülsz, és várakozva nézel, igen, a szemed, a szemed a régi, abban még ott bujkál szemernyi huncutság, zavarba jövök, dadogok, a családodról kérdezlek, te meg a családomról, aztán a szakmáról, bénán potyognak a számból a szavak, kicsit úgy érzem magam, mint abban a Kosztolányi-novellában a diák, aki vágyakozásával visszahozta régi kedvesét halottaiból, de amikor végre találkoztak, nem tudtak mit kezdeni azzal a fél órával, ami adatott, végül a peres ügyemben adsz néhány kézzelfogható tanácsot, lopva a faliórára nézel, távozáskor még megkérded, van-e hol aludnom, persze, motyogom, megoldom, kilépek az utcára, az ajándék bort ott szorongatom a kezemben, teljesen megfeledkeztem róla, később aztán megtudom, úgysem bontottad volna fel, évek óta nem iszol.

Napsütötte strigula

Néhány gyenge fényű körte világított csak a Nylonban. De az se kizárt, hogy egy másik külvárosi kocsmában. Az asztaloknál magukba roskadva ittak a férfiak. Valamiféle ködös időtlenség dorombolt a helyiségben. Valahol éjfél és hajnal között járhatott az idő. A bárpultnál a csapos a hamutartókat ürítette, épp elnyomott egy ásítást, amikor megjelent a nő. Letapadt hajú, cserepes ajkú, párás tekintetű fehérnép volt, ötven körüli. Kopottfehér műszálas pulóver lötyögött rajta, combján barna nadrág feszült, lábán ócska strandpapucs. Egyedül a szeme kékjében volt valami pimasz fintorú tompa fény – bár nem kizárt, hogy ezt is csak a jóindulat mondatja velünk. A bárpulthoz támolygott. Dohánykarcos hangján egy sört kért.

Az ablak melleti asztalnál felélénkült a társaság. Ha fizetnének, se vinném el, dünnyögte János, és megpödörte gyérülő szakállát. Bizony, a Rákóczi tér is ledobná magáról, rötyögött Géza, és felemelte söröskorsóját. Na erre igyunk. Fiúk, akkor már inkább az asszony, szólt a harmadik, aki folyton pislogott a fél szemével. Koccantak a korsók, ők pedig hőbörögtek tovább.

A bárpultos unottan nézett maga elé. Ismerte Rózsit, mint a rossz pénzt. Szánta ő, persze, hányszor mért neki italt hitelre. De már látta, ma is ő kell kiszuszakolja az utcára a szerencsétlent. Mert hát a záróra, az záróra. És ő is csak emberből van.

A másik asztalnál is zúgolódás támadt. A testes, mészáros kinézetű férfi felállt, a pult felé fordult, kezét magasba lendítette, és dalolni kezdett:

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk,

Meglásd, Rozi, unatkozni nem fogunk…

A hangja röhögésbe fulladt. Az asztaltársaság harsányan díjazta az előadást.

Rózsi lassan feléjük fordult. Jobb kezének középső ujját magasba emelte, szúrós tekintettel végigpásztázta őket, aztán köpött egyet.

A fiatalember a helyiség túlsó végében ült. Nyurga, suhancképű alak volt, árnyalatnyi állszakállal, tekintete űzött és zavaros, mint a felkavart iszap – egyetemista tán. Borongós ábrázattal ült pohara mellett, jobb híján az élet értelmén rágódva.

Rózsi kiszúrta. Elindult feléje. A kocsma levegője megtelt várakozással. Mögéje lépett, és megszólította:

– Fizetsz valamit? – kérdezte.

– Kérjél! – mondta a fiatalember, és feléje fordult. Óvatosan felmérte.

Rózsi egy pikolót kért. Ültek és ittak.

Az ablak melletti asztalnál Géza a kézfejével törölte le a szája széléről csurgó habot, jobb kezéről hiányzott két ujja. Fitymálóan mondta, hogy segítsék már ki ezt a suhancot, jobb nőre is telhetne neki. Ki van éhezve szegény, most ez is megteszi, motyogta János. Fogadjunk, nem megy el vele, annyit nem ihatott, csóválta fejét a pislogós.

De ezek ketten felálltak. Elindultak kifelé. A nő hozzábújt. A fiatalember átkarolta. Volt ebben a mozdulatban valami fülledt, cseppet sem könnyed odaadás. Olyasféle, mint mikor az agyag megadja magát a fazekas kézmelegének. Nem tudom.

A mészáros kinézetű felállt. Hosszan nézett utánuk. Kiitta az utolsó kortyot az üvegből, a zakója után nyúlt. Fizetett. Csendesen elindult hazafelé.

A bárpultos meglepetten csettintett, valami hálafélét morgott a bajsza alatt. Mégsem ő kell kituszkolja Rózsit ma hajnalban. Pakolászni kezdett. Várta azt a fénystrigulát a kijárati ajtó alatt.

Oltomiglan

Dugóba keveredtem, pár perc késéssel érkezem, a sminkes lány simít rajtam kettőt, frizurámat rendezik, azt hittem, csak hangfelvétel, de ezek szerint nem, nem csak. Mintha szalagon lépdelnék, tuszkolnak tovább. Ismertetik a szabályokat, nem sértünk meg senkit, nem jövünk indulatba, bólogatok, nyelek. Rövid forgatókönyv-ismertető. A végén demonstráció lesz, mondja az asszisztens. Ó, ezt nem is tudtam. Már látom Pirámuszt, a műsorvezetőt, harsányan integet az üvegfal mögül. Ő moderálja a beszélgetést. És igen, Rudi is ott ül a stúdióban, csupa modoros elegancia. Simítok egyet a blúzomon, ha tudom, hogy filmeznek, talán nem ezt veszem, inkább a türkizzöldet. Belépek, Pirámusz megölel, Rudival kezet fogunk, leülök. Rudi kutatóorvos, régi kolléga, jóban voltunk anno, de amióta ezt a boldogságvakcinát nyomatja, valahogy eltávolodtunk. Bosszant, hogy átlépett egy határt, az már nem az ő kenyere. Még fel sem ocsúdok jóformán, már benne is vagyunk a közepében.

– Egyszerű a dolog, évente be lehet adatni, akárcsak az influenzaoltást – mondja Rudi vigyorogva. – Nem értem, mi a rossz ebben. Aki nem akarja, nem kéri. A disznótor nem erőszak – és nevet a saját viccén.

– Valahol azt nyilatkozta, doktor úr, hogy kötelezővé tenné…

– Nézze, Pirámusz úr, ez nem rajtam múlik. De mondják már meg őszintén, nem lenne kellemesebb egy olyan világban élni, ahol nem látunk nap mint nap annyi búval bélelt honfitársat úton-útfélen?

(Eszemazta nyálas, bunkóval bélelt fejedet!) Feszíteni kezd valami a torkomban. Muszáj megszólalnom.

– Ha jól értem, ez a vakcina az úgynevezett boldogsághormonok termelődését serkenti. De mikor? Melyikét? És mi lesz, ha lejár a hatás, és még mélyebbre zuhanunk? Nem kellene hagynunk inkább, hogy – teszem azt – az endorfinok maguktól szabaduljanak fel, ha a helyzet úgy kívánja? Mi lesz a lelki immunitásunkkal? Hát az addikcióval? Mi van, ha rászokunk az oltásodra?

– Egyszerű a válasz, Imelda. De talán kérdéssel is válaszolhatok. A grippéoltás okozott-e addikciót? Ugye nem? Sőt, még edzette is az immunrendszerünket. Ha a búskomorság fertőz, mért ne lehetne védekezni ellene?

– Azzal vádolják, hogy tulajdonképpen ez csak egy jól fizető boldogságbiznisz akar lenni – szólal meg moderátorunk.

– Hát, amennyiben a boldogságot ide degradáljuk… De kérdem én, nem lenne jobb egy kedélyes országban élni, úgy sétálni az utcán, hogy csupa mosolygós, derűs ember jön szembe velünk?

(Azta mosolygósan sétáló jóöreg anyukádat!) De mérsékelem magam:

– Tartok tőle, hogy visszaüt, hogy lomhává teszi a lelkünket. Az embernek szüksége van a hullámvölgyekre is, a kikecmergés tapasztalatára.

– De hányan nem tudnak kikecmeregni! Fogadd el, Imelda, hogy ti, pszichológusok csődöt mondtatok! Rengeteg öngyilkosjelölt őgyeleg közöttünk! Egyre rosszabbak a statisztikák!

– Szóval azt állítja, doktor úr, hogy az ön módszere javítani fogja az öngyilkos-statisztikát? – szegezi neki a kérdést Pirámusz.

– Garantáltan. Egyszerű, már el is kezdtük a megfigyelést, egy fél év, sőt, lehet, hogy néhány hónap alatt mérhetően javulni fog.

– Szerintem meg éppenséggel romlani fog. Főleg hosszú távon. És mi van, Rudi, ha a szomorúságot akarom megélni, mert teszem azt, meghal a kutyám? Már egy siratónótát sem énekelhetek? Hát nem érted? Megfosztasz az érzelmek skálájától! Nem akarok bárgyún és boldogan élni! Nincsen ingyen megváltás, dolgoznunk kell magunkon! Nem lehet megúszni! – ezt már kicsit emeltebb hangon mondom bele a kamera közepébe.

Pirámusz fészkelődni kezd.

– Úgy értettem, hogy a doktor úr még nem adatta be magának az oltást. Miért?

– Ország-világ előtt akartam, hadd lássa mindenki, nem árulok zsákbamacskát. Ezúttal meg is köszönöm a lehetőséget. Íme, itt van, én fogom beadni saját magamnak, olyan egyszerű az egész.

Előveszi a dobozt a táskájából. A kamera ráközelít. Feláll, leveszi öltönyét, feltűri ingét a felkarján, fertőtlenítés, és tadam: beszúrja.

A stúdióban befeszül a csend. Látom, Pirámusz oldalra pillant, a képernyő jelzi a nézettségszámot: félmilliónál tartunk.

Rudi megrázza magát, mint aki erős pálinkát ivott, szinte felnyerít, vigyorogva integet a kamerába, aztán hozzám lép, ölbe kap, és megindul velem. Formidabile, dúdolja és forgat, már-már ráncigál. A nyála az ölömbe csorog.

Atyaég, hogy fogom levakarni magamról?!

‍