.svg)
Rongyászás
Kidobom a kukába a rongyokat, te visszaviszed a házba,
még jók lesznek valamire, sohasem lehet tudni.
A rongyok is te vagy, illetve hozzád tartoznak:
a molyrágta kabátok, prémek, szőnyegek, pulóverek…
A te világodat rombolom szét, szentségtörést követek el,
ha egyet is kidobok, ha egyről is kijelentem, hogy fölösleges kacat.
Azok a rongyok a fontossági sorrend elején állnak, mert neked
kedvesek, csak én látom hasznavehetetlen limlomnak őket.
Most megkövetlek, igazad volt, igazad van…
Szélben szárnyalnak a rongyok, a te szeretett rongyaid,
gyönyörködnek bennük a nyári angyalok,
az égi szárítókötélen fehér álmok lengnek,
föltekintek rájuk, záporoznak rám foszlott csillagok…
Nővérek
Testvérek vagytok, anyám az idősebb,
te a fiatalabb… ültök egymás mellett
a konyhában és társalogtok, nosztalgiáztok,
vagy éppen arra emlékeztek, amikor a részeg
orosz katona magából kivetkőzve, harsány káromkodások
közepette barisnyákat keresett, és ti az ágy alatt
a rémülettől elcsigázva reszkettetek,
falhoz lapulva vészeltétek át a borzalmakat,
csodával határos módon nem esett bántódásotok.
Anyám a szókimondó, a közlékeny,
te a visszahúzódó, a zárkózott…
két különböző világ, két másképpen
formált lélek… anyám beszél, te inkább
hallgatsz, de minden szavát elraktározod
valahová mélyre…
Anyám gyönyörűen varr, neked is felújítja
a ruhatárad: csipkegallért illeszt a blúzok nyakára,
a megunt hosszú ujjú ruhákból rövid ujjúakat varázsol…
jár a varrógép pedálja, te közben főzöl és azon töprengsz,
hogy zserbót vagy almáspitét süssél hétvégére.
Nincs mindig egyetértés köztetek, de soha nem hangoskodtok,
nem engeditek, hogy elfajuljanak a nézeteltérések, tapintatosan
kezelitek egymás személyiségét, illegális érzelem-határátlépést
nem követtek el…
Nővérek vagytok, együtt mentek vásárolni vagy a templomba,
hasonló kosztümben, hasonló kalap a fejeteken,
hasonló testtartással és hasonló apró lépésekkel…
Anyám szeméből a szomorúság a tiedbe költözött,
s most ott pulzál a hűvös csillagok között…
Ültök a mennyei lugasban, örök nyárban,
tükröződik képmásotok hullámzó elmúlásban…
Vasútállomás
A vasútállomás közelében laksz, három sóhajtásnyira tőle.
Amikor nálad töltöm az éjszakát, sokszor arra ébredek,
hogy eldübörög egy-egy vonat, hallom az egyenletes kattogást,
olyan, mintha valami túltelített álmok vagy éppen
titkok zakatolnának az elmúlás talpfáin a végtelenbe…
Sokszor vártál minket és sokszor búcsúztál tőlünk
gyerekkorunkban azon a vasútállomáson.
Mára már nagyon rozzant állapotban van az
állomásépület, a környéke úgyszintén. Süvít benne
és körötte a szél, hajléktalanok keresnek és
találnak menedéket a lepukkant váróteremben,
ahol már székek és padok sincsenek, csak a
csupasz és koszos padlózat… törött ablakok,
láthatatlan, de érezhető hiánykupacok mindenfele.
Odaképzellek a valamikori állomásra: a peronon állsz
és várod a befutó vonatot… senki sincs ott,
csak egyedül te vagy, elegáns kosztümben,
kalap a fejeden, fekete retikül a hónod alatt…
mint egy szép szobor, úgy állsz ott az idő talapzatán,
megszólal a hangosbemondó: vonat érkezik a második
vágányra, kérem le- és felszállásnál vigyázzanak.
Mosoly húzódik arcodon, és közelebb lépsz, közeledsz
felénk… egyenként, fegyelmezetten szállunk le, de
már nem vagyunk gyerekek, hanem éppen olyan
idősek, mint te, hozzád öregedtünk… aztán valahol
a messzeségben anyánk alakja is felsejlik
egy szemvillanásnyira…
A következő szerelvényre, az ellenvonatra
mindnyájan felszállunk, rengetegen vannak,
nagy a tolongás… meglódul a vonat, és máris
vágtatni kezd… csak te maradsz a peronon,
aztán már te sem, fekete kalapodat gurigázza
a szél…
