Senki sincs, aki segítsen?

Közel egy évtized után lezáró részéhez ért a Hajdu Szabolcs-féle párkapcsolati-kamaradráma-trilógia filmes adaptációja az Egy százalék indiánnal. Tekintve, hogy ez már a harmadik film, amely ugyanarra a formulára épül (egy térben játszódik, szinte változatlan színészi gárdával, hasonló alapkonfliktusokkal), jogos lehet az elvárás, hogy az Egy százalék indián emelje a tétet – és bizonyos értelemben emeli is. Komolyabb témákhoz nyúl, nem komikumra épít, mint a Kálmán-nap, nem keres magyarázatot és megoldásokat, mint az Ernelláék Farkaséknál. A film vizuálisan is érezteti komorabb hangvételét: a színes, hétköznapinak mondható beltereket (ezúttal hétköznapi keresztény giccset, tapétázott falakat) monokrómban látjuk, és bár a néző fejében megfordulhat, hogy a kép majd fokozottan színesre válthat, legalább ettől a filmes klisétől távol tartja magát az Egy százalék indián.

Az alaphelyzetet ezúttal egy baráti társaság gyásza nyújtja: miután részt vesznek gyerekkori barátjuk temetésén, Árpi (Szabó Domokos) és Rajmund (Gelányi Imre) felmennek Andrishoz (Hajdu Szabolcs), hogy egy koccintással emlékezzenek meg az elhunytról. Mindeközben Andris Mexikóba készül költözni élettársával, Zsuzsival (Pető Kata), aki az indulás előtti napokban nemcsak a mexikói álmot és párkapcsolatának kilátásait kérdőjelezi meg, hanem azt is, hogy kicsoda ő Andris árnyékában. Valamilyen formában a társaság tagjai mind beárnyékolják a velük élő nőket, ennek legszemléletesebb példája Rajmund és Csibi (Tankó Erika) kapcsolata. Rajmund, bár „kedvesen”, mégis infantilizálva szól a többi nőhöz, ha szívességet kér, miközben saját párjával türelmetlen, tiszteletlen, és mint később kiderül, fizikailag bántalmazó is. Ha nem körvonalazódott volna egyértelműen az összes toxikus maszkulin vonás Rajmund karakterében, a film egy abszurd részlettel tetézi azt: épp egy potencianövelő gyógyszer fizetett kísérleti alanya, így jóformán alig bír járni.

Rajmunddal szemben Csibi karaktere végletesen konfliktuskerülő „people pleaser”, aki mindent megtesz azért, hogy segítőkésznek, hasznosnak, értékesnek lássák – rendszerint bántalmazó környezetben szocializálódottak túlélési stratégiája ez –, még tornamozdulatokat is demonstrál a nappali közepén, hogy enyhítse Niki (Tóth Orsolya) migrénes fájdalmait, majd elindul az éjszaka közepén tisztítószert keresni, amikor a mutatvány balul sül el. És bár Csibit kezdetben mind a filmcselekmény, mind párja nevetség tárgyává teszi, a nézőben fokozatosan összeáll egy súlyosan bántalmazó kapcsolat kórképe. Egy adott ponton a nők megpróbálják Csibi tudtára adni, hogy jobbat érdemel, míg a férfiak – gyerekkori barátságukra hivatkozva – félrenéznek, még akkor is, amikor saját párjuk kerül Rajmund „nevelésének” kereszttüzébe.

A filmben megjelenített férfiak a toxikus maszkulinitás egyik formáját illusztrálják: ennek egyik véglete egyértelműen a párjára birtokolt tárgyként tekintő Rajmund; Árpi karaktere az, aki passzivitásában hagyja, hogy ezek a minták fennmaradjanak (nem szól közbe, amikor Rajmund tiszteletlen a feleségével és azt feltételezi, Niki színészi munkája abból áll, hogy idegenek előtt meztelenkedik). Andris monológjából kiderül, tudatosította magában ezeket a szülőktől vagy edzőktől örökölt mintákat, erőfeszítései mégsem elegendők ahhoz, hogy teljesen leépítse azokat, így kudarca agresszióba fullad. Ehhez mérten nincs és nem is lehet feloldása a konfliktusnak: másnap reggel minden ott folytatódik, ahol az előző nap abbamaradt, a filmzenének választott Trabant-dalszöveg pedig kísértően cseng majd a nézők fülében a stáblista leforgása után is: „Senki sincs, aki segítsen”.

A segítség lehetetlensége tulajdonképpen az Egy százalék indián tétje és tragédiája: a szereplők nem tudnak egymás támaszai lenni. Csibi elhárítja a segítséget azzal, hogy Rajmund erőszakos viselkedésére mentséget talál, Andris a költözéstől, míg Zsuzsi a múltjába való visszatéréstől remél segítséget. Segítségre szoruló figurák valahány változatát látjuk a vásznon, még ha nem is teljesen érthető, miért és miféle segítségre lenne szükségük, mert nézőkként nem ismerjük őket igazán, de ők sem ismerik egymást. Ez a titokzatosság lehetne akár a film erénye is, számomra mégis inkább zavaró, hogy egy közel két évtizede működő baráti társaság ennyire sterilen működjön.

A korábbi filmek szereplőihez képest az Egy százalék indián alakjai egyszerre próbálnak valóságosabbnak tűnni, ugyanakkor mégsem azok. A férfiak mellől néhol lemorzsolódó, néha évtizedekig kitartó nők a felszínes témákon túl nem beszélnek egymásról, így a szolidaritás közöttük is lehetetlenné válik. Ehhez mérten a cselekmény is elsősorban a rutinszerűen ismétlődő gesztusokat emeli ki – Rajmund számtalanszor dicséri a bort, kávét, mikor mit; a szereplők ki-be járnak cigizni, vagy ugyanazt a komikusnak szánt rajzfilmszerű hangot ismételgetik –, mert ezeken túl nincs mit kezdjenek egymással. A konfliktusok nem robbannak ki és nem tűnnek el varázsütésre, a filmlezárás cselesnek szánt, de végső soron erőtlen, bátortalan gesztusban simítja el a kiköltözés dilemmáját.

Lezáró epizódként az Egy százalék indián viszonyul valamennyire a sorozat korábbi részeihez, mindezt egyfajta metareferencialitáson keresztül: az indulás előtti néhány percben, mintha csak a műsoridő kitöltése céljából, a szereplők egy Ernelláék Farkaséknál című filmről beszélgetnek, amellyel kapcsolatban megoszlanak a vélemények: egyesek szerint mély mondanivalót közvetít a szabadságról, mások szerint „egy kalap szar”, tele klisékkel és valószerűtlen dialógusokkal – mintha egy hasonló kísérlet paródiáját látnánk. Az Egy százalék indián (címére kár kitérni, a film is egy félmondatban intézi el) érezhetően szűk keretek között született meg: független filmes finanszírozás lévén, minimális költségvetéssel. Gyanítható, hogy jórészt ennek leplezésére szolgált a monokróm képi világ is, és ezért kevésbé feszes a film elődeihez képest. Nagy tematikus ambíciói ellenére megvalósításában mégis a trilógia legerőtlenebb része. És ezen talán lett volna ki segítsen.

Egy százalék indián, színes, magyar film, 82 perc, 2024. Rendező és forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs. Szereplők: Hajdu Szabolcs, Gelányi Imre, Pető Kata, Tóth Orsi, Szabó Domokos, Tankó Erika. Operatőr: Bántó Csaba. Vágó: Cséplő Zsuzsa. Zene: Keresztes Gábor.

‍