Sokkezes valóságok regénye

A malom kísértete című Doina Ruști-regény azzal a mindenkor ijesztő felismeréssel indul, hogy nem rendelkezünk teljességgel a saját történeteink felett. A felütésben a regény énelbeszélője azzal szembesül, hogy egy idegen férfi Adela Nicolescu titkos élete, Florian Pavel elbeszélésében címmel egy tolakodóan részletes könyvet jelentetett meg az ő gyermek- és fiatalkorának legszemélyesebb élményeiről. A 2000-es évek elején egy bukaresti könyvesbolt kirakatában megpillantott kötet immár klasszikus narratív helyzetbe ágyazódik: az énelbeszélő egy másik szöveget olvas és kommentál, csakhogy ez a másik – egyes szám harmadik személyben elbeszélt – szöveg róla szól, Adela Nicolescu (Del) tehát saját élettörténetét olvassa és értelmezi. Ruști végig megőrzi a (tördeléssel is jelzett) narratív elkülönülést, azonban míg a betétregény első fejezeteit Del folyamatosan helyesbíti, pontosítja és magyarázza, a történet előrehaladtával egyre kevesebb különbségre hívja fel a figyelmet. Florian Pavel könyve az énelbeszélő emlékmunkájának fontos kapaszkodója lesz, és a kezdeti kétszólamúság monodikus narrációvá alakul át, melyben Del mind gyakrabban adja át úgy a szót a Pavel-regénynek, mintha az egyenértékű volna saját elbeszélésével: „Van is egy rész [Pavel] regényében, amely elárul egyet s mást arról, hogy miként kezdtem elveszíteni az önuralmam” (123.). A komplementer viszonyrendszerbe belecsúszó énelbeszélés igazolja a kívülálló perspektíva hitelét, és felerősíti, interioriázlja a félelem és a determináltság érzeteit, melyek a két narratív nézőpont közötti feszültségben jönnek létre.

Az Adela Nicolescu titkos élete… annál borzongatóbb, minthogy úgy tűnik, meglehetősen pontos Del legbenső gondolatainak és érzelmeinek az ábrázolásában, miközben egészen valószínűtlen, hogy szerzője az a Florian Pavel volna, aki huszonhárom évvel később született, mint Del. Következésképp A malom kísértete egyik legizgalmasabb, a cselekmény és a narratológia szempontjából is érdekfeszítő problémája a diegetikus szerzőség, a ki és hogyan mondja a történetet? kérdése.

Az abszurd irodalom és a mágikus realizmus megoldásait is felhasználó Ruști erre látszólag két választ kínál fel. A „Pavel-szöveg” lehet azoknak a jelentéseknek a kompilációja, amelyeket a romániai szocializmus besúgórendszere termelt ki Del szülőfalujában, Comoșteni-ben is. Vagy lehet a falu malmában összpontosuló transzcendens hatalom utólagos megnyilvánulása a kisertet.ro honlapon keresztül, mely az Adela Nicolescu titkos élete… szövegén kívül két másikat is tartalmaz: A malom, Két nap. Ezeknek az egyes szám harmadik személyű elbeszéléseknek a kommentár nélküli „közlése” teszi ki A malom kísértete második felét. A Ruști-regény első részének (ön)értelmező, (ön)reflexív énelbeszélője ekkor már teljesen átadja a helyét egy mindenütt jelen levő és mindenről jól értesült, a szereplők gondolataiba is belelátó narrátornak – a szabad függő beszéd pedig különösen ijesztő, hiszen mögötte egy politikai-rendőri hatalom sejlik fel. Ezzel párhuzamosan az a szorongás is, mely a regény első oldalától rátelepszik az énelbeszélőre, általános érvényűvé növi ki magát, amint a második egységben (A malom) a mindentudó narrátor Del ismerőseinek félelmeit és vágyait is közszemlére teszi. Ruști arra mutat rá, ahogy a totalitárius hatalom kisajátítja és mitizálja a történetmondás rendkívüli erővel bíró pozícióját – így lehet a korábbi két válasz lényegében ugyanaz: egy diktatúrában az ellenőrzés úgy működik, mint egy megfoghatatlan, kiszámíthatatlan, de mindent belengő kísértet.

Az 1960-as évektől a malom 1986-os lebontásáig a kísértet mindenki számára másképp materializálódik. Del gyermekkori percepciójában egy undorító szájú törpe, Max, aki később a rendszert kiszolgáló személyek jelképévé válik. Más szereplők számára a kísértet kígyó, hegyes fogú bestia, halálpelerin, csillogó szemek sokasága stb., és rendszerint a bezártság, az abszolút megfigyelés és kontroll kifejeződése: „Foglyoknak érezték magukat, nem mintha valaki erőszakkal ott tartotta volna őket a malom falai között, hanem mert képtelenek voltak távozni, attól rettegve, hogy ott van kint az a szörnyű valami, amelyről csak annyi emlékük volt, hogy éjjel-nappal leselkedett utánuk, folyamatosan figyelve őket a malom ablakain keresztül.” (352.) Az állandó és teljes körű megfigyelés azonban senkit sem kímél, így a hatalom korrupt és manipulatív fenntartói is lelepleződnek, ha ennek nincs is következménye a regény világán belül. A rendszerváltás után például köztiszteletnek örvend a rendőr, aki egyéb visszaélései mellett megölte Del nagybátyját, Maxit, és illegális abortusz vádjával tartóztatta le a fiatal tanítónőt, akit ő kényszerített több férfi szexuális kielégítésére.

Doina Ruști felforgató, mély intenzitású regénye komoly érzelmi beleélést megkívánó olvasmány, mely ráadásul nem is nyújt feloldást. A malom kísértete utolsó egysége (Két nap) Del iskola- és kultúrházépítő, tanító dédnagyapja békebeli ambícióit, illetve azok durva megszakítását írja le. A családi ház udvarán 1953-ban elégetett könyvhalom egyrészt azokat a megrendítő szöveghelyeket idézi meg, amelyekben különböző szereplők a Nicolescu család később gyűjtött könyveivel fűtenek, főznek. Másrészt az autodafé mintegy figyelmeztetésként áll a zárlatban: így kezdődik azoknak a szörnyűségeknek a sora, amelyekre, ha máshonnan nem is, a Ruști-regényből emlékezhet az olvasó.

A malom kísértete nemcsak műalkotásként kiemelkedő, de a kulturális emlékezet kontinuitását biztosító szövegként is fontos. Mindenképp elismerésre méltó tehát, hogy a szerzőnek ez a korai regénye is fordításra került. Ugyanakkor a magyar olvasók joggal kívánhatják, hogy a megjelenést körültekintőbb szerkesztés előzte volna meg. Egy 400 oldalas regény fordításakor, gondozásakor óhatatlanul előfordulnak hibák, de a szöveg befogadását több szokatlan fordítói döntés is nehezíti. Például a magyar megfelelővel rendelkező nevek cseréje (Iuliana–Julianna) azt a hamis képzetet kelti, hogy a regénynek vannak magyar szereplői, a Dumneata (’maga’) megszólítás és a tegező forma – a románban egy létező paradigma – szó szerinti átadása pedig zavaró hatást kelt: „Hagyd, jobb, ha nem tudod, holnap-holnapután magát is elviszik, és addig kínozzák, amíg elmeséli mindazt, amit tőlem hallott.” (391.) Emellett eléggé zavaró és félrevezető két jelentős szereplő nevének (Max és Maxi) gyakori összekeverése, illetve hogy a pontatlanul fordított szövegrészek összekuszálják az idővonalat,¹ és elhomályosítják bizonyos jelenetek tétjét – mint abban az epizódban, amelyben Papucs Florica nem azért panaszkodik, mert „meghallotta, hogy le akarják vágni a berbécsét” (192–193.), hanem mert ő maga hiába kér erre engedélyt az állatorvosnőtől.² A vita jelentősége annak a kettős mércének a leleplezésében áll, melyet az állatorvosnő gyakorol az engedélyek kiadásában: egy szívességért cserébe a rendőr számára például kiállít egyet, míg Floricát később letartóztatják az illegálisan levágott állat miatt.

A fordítási, szerkesztői mulasztások ellenére A malom kísértete megérdemli a befogadók türelmét és figyelmét. Ruști egy olyan fogalompár jelentésén gondolkodtatja el olvasóit, amely valószínűleg a romániai közoktatás valamennyi résztvevőjébe alaposan beleégett, de talán nem kérdeztek rá: milyen ára is van annak, hogy egy narrátor omniscient și omniprezent?

Doina Ruști, A malom kísértete. Ford. Szenkovics Enikő. Guttenberg Pál Népfőiskola – Orpheusz Kiadó, Budapest, 2024.

Jegyzetek

¹                  „1962. június 6., szerda: a nap, amely megváltoztatta az életét. Az azt megelőző éjszaka nem tudott aludni, nyugtalan volt, […], 3-án napközben pedig elbiciklizett a Zsil torkolatához” (166.), vö. „Miercuri, 6 iunie 1962, ziua care îi schimbase viața. Cu o noapte înainte nu putuse să doarmă, era neliniștit […], iar pe la 3, spre ziuă, [3 óra körül, hajnaltájt] plecase cu bicicleta spre gurile Jiului” (Doina Ruști, Fantoma din moară, II., javított kiad., Polirom, 2017, 156., kiemelések tőlem). Ugyan a magyar kiadás kolofonja a 2008-as román kiadást jelöli meg, a fordító biztosan nem azt használta, mert A malom kísértete tartalmazza a második kiadás módosításait, az összevetésben tehát én is arra hagyatkoztam.

²                  Vö. „Avusese o dimineață plină, cu tot felul de scandaluri, mai ales cu Florin Papuc, roșu tot și c-o falcă-n cer, pentru că voia să-și taie țapul. Știa bine că nu e voie, iar el cerea certificat de boală pentru animal, întrucât îi veneau copiii” (Fantoma din moară, 180.). A Florin–Florica névcsere a szereplő nemét is indokolatlanul változtatja meg.

‍