.svg)
Statiszta
Szélvédett pillanat,
repedt cserepek alulnézetből.
Amikor a nyitva hagyott kapun
beoson egy kóbor macska,
nem adunk nevet neki,
de etetjük.
Csoszogás a műhelyig,
átaludt délután, darabos kézírás.
Két REM szakasz csatája,
csak én veszíthetek,
minden szereplő én vagyok.
Ott ülök, néma statiszta
a levált szélű asztalnál,
felmegy a függöny, halványzöld
vályogfalak, lámpaláz, esti mese.
Fel se néz
A falnak tolt asztalok a régiek,
görbe homály boltívek alatt,
horpadt hangfalon sörösdoboz.
Mackónadrágban zongorázik,
a mosdónál sorakozóktól
kérdezi, fel se néz,
nem ismerik a következőt.
Egy asztalnak dőlve hallgatom,
napfényben látom a helyet,
fizetsz, sétálnál még,
a kabátomért nyúlsz.
A végét sután zárja,
senkinek nem tűnik fel,
gyenge fények ismétlődnek
feltartott telefonokban.
Ezt már játszotta,
a karlejtések ismerősek.
A lábam keresztben,
a felvett testtartást a kezekre
könnyebb kiterjeszteni.
Takarásban
Vizes asztalok,
ládás citromfű mögül
elmosódó hegyek.
Látómezőben ismerős
sémával a felismerésig.
Az arc önkéntelen rándulása,
lélegzet keretek között
tanult izommunkával.
Ernyők alatt háttal, szárazon,
asztalok fölött,
takarásban marad
egy végtelenre merőleges,
akaratlan tükrözés.
A lábakra senki sem figyel.
Tekintetek egy nevetés alatt.
Bodzaszag
Újra otthagyom a kakaóillatú várost,
a visszaesés gondolatával játszom,
felszállás közben szétbontom, összerakom.
Ekcémás vagyok,
pókká válsz, nem tudom,
hogy rád tapostam, vagy elmenekültél.
A garzon összenyom,
elvakarom a lyukat az oldalamon,
az újraépített legóvár is egyre jobb lett.
Ária versenyez felvételről
a tömb falán túl a szélviharral,
az ég szürkébb, mint a plázák hátsó fala.
Eltűnnek a kutyasétáltatók, kiülök a parkba,
a férfi a tolószékben egy ideje engem néz.
Egy kutya lábnyoma az aszfaltban,
itt vártam rád a bodzaszagban.
Visszanézek a padra. Semmi jele,
hogy az előbb ott ültem.
Bíró Erika 1987-ben született Békéscsabán. Jelenleg Budapesten él, angoltanárként dolgozik, szabad idejében fotózik, fest. 2018 óta publikál folyóiratokban.
