.svg)
Ha eltérünk a színház szó eredeti jelentésétől és rácsodálkozunk a magyar nyelv gazdagságára, jelentésrétegeire, elkerülhetetlen, hogy a kultúra templomát a világ színeinek pompájában lássuk. Hisz színt hoz az életünkbe. Visszahoz a jelen látható és érzékelhető rétegeibe. Megérint. Felébreszt. Felráz. De mi van a színfalak mögött? Ott is fény vár, vagy elementáris sötétség uralkodik?
A mindent elnyelő fekete helyett a mindent felszínre hozó feketét találjuk. Valahol ott születik meg a csoda. A csendben. A háttérben. A szótlan, feszült figyelemben. A sötétben. A láthatatlan láthatóban. A lélekben. Az emlékek jelenvalóságában. A bennünk lakó súgóban.
A mai világ a láthatóságra teszi a hangsúlyt. Fényben lenni, központban állni, láthatóvá válni – ez a cél. De mi lesz a háttéremberekkel? Vajon mi történik, ha a sötétből valaki kilép a fényre? Elnyeli a fény, s láthatatlanná válik?
A láthatatlanok csarnokába léptem be novemberben, Tiago Rodrigues Sopro című darabjának magyar nyelvű ősbemutatójára, s ha tehetném, ezt az impressziót is suttogva írnám meg. Csendben jelezve: ideje a kulisszák mögé nézni. Odakint s idebent.
Belépünk a színházba. Leadjuk a kabátot, kalapot. Leülünk a kijelölt helyre. Várjuk, hogy a világ kinyíljon, közben a mi világunk is megmozdul. Amit látunk, odabent kapcsolódási pontokat keres. Ezúttal a reflektorok nem csak a színészekre, ránk is vetülnek. Ülünk a félhomályban, s a színpad is ugyanebben a visszafogott fényben úszik. Eggyé válunk azzal, ami van. A színfalak mögötti és előtti világ homogenizálódik, s a háttérszemélyzet, a színészek és a közönség egységként van jelen. E jelenvalóságba helyezi Bocsárdi László rendező a frissen magyar nyelvre fordított szövegkönyvet. Anélkül varázsol, hogy varázslatnak tűnne. Minden valós. Emberi. Hol hangosabb, hol halkabb, hol csendes, hol dübörög.
Az emlékek tárháza, mint egy kincsesláda, kinyílik, és párbeszéd indul súgó és közönség között. A szövetekbe épült emlékek megelevenednek, régi előadások sora bukkan fel mondhatni a semmiből (de valójában a mindenből), és az élet rendezte fordulatok is generikusan belesodródnak ebbe a térbe. Színházzá válik minden, s minden és mindenki ennek rendelődik alá. Ez már nem választás kérdése. A hívásé és az elhívásé. A vállalásé. Az önfeláldozásé.
Emlékművet állít az emlékezet azoknak, akik eggyé váltak a színházzal, azoknak, akik szervesen összefonódtak a falakkal, az öltözővel, a színpaddal. Emlékművet állít mind a háttérben dolgozóknak, mind a színház igazgatójának (Moldován Blanka megrendítő alakításában). Ha előre is lép a súgó, nem magáról beszél, hanem arról, aki egykoron mindig elöl volt, aki annyi éven át vezette a társulatot, aki egy előadás végén egy elmaradt végszó után nem ment ki meghajolni, s aki az emlékezés homályába merült. De onnan: a homályból, a sötétből, a suttogásból életre kelti az, aki mindvégig a hátánál állt, aki együtt lélegzett vele. Sopro – jelentése lélegzet, lehelet.
Méhes Kati, a Harag György Társulat örökös tagja feketébe öltözve, egy szövegkönyvet szorítva lép a színpadra. Otthonos térbe lép, bár lépései bizonytalannak tűnnek. Valami nem az igazi, már sok minden nem a régi. Finoman árnyalt előadásmódjával azonnal kapcsolatot teremt a nézőközönséggel. Erős jelenlétével beemel minket is a cselekménybe, úgy, hogy közben ő eltűnik a középpontból, és teret enged a fellépő színészeknek. Jelen idejűvé teszi az elmesélt részleteket. Hitelesen alakítja a súgót, aki a sötétben, a háttérben jobban feltalálja magát, mint elöl; aki gyerekkora óta a súgólyukhoz szokott, s most ebből szeretné az új igazgató kirántani. Előrántani. Mint egy mentőövet. Veszélyben a kultúra, veszélyben a színház. A színház láthatatlan pulzusaként negyven évig súgóként dolgozó nem tud belegondolni abba, hogy egyszer nem lesz színház, bár rezignáltan megállapítja, hogy vannak olyan színházi szakmák, amik kihalófélben vannak, köztük a kritikusoké és a súgóké. Színészek nélkül nem hajlandó színpadra állni. Ha nincsenek színészek, súgó sincs. Bravúros átváltozásokat láthatunk (akár négy- öt szerepváltást is) Moldován Blanka, Nagy Csongor, Budizsa Evelyn, Orbán Zsolt és Diószegi Attila színészi játékának köszönhetően.
A szöveg líraisága, a cselekményszálak kuszáltsága, a színészek szerepvariációi elcsúsztatják a néző figyelmét a valós cselekményről. Emlékekről lévén szó, minden kicsit kaotikus, légies, megfoghatatlan. A minimalista díszlet minden eleme tudatosan elhelyezett. Ahogy beszövődnek jelenetek Szophoklészből, Moliére-ből vagy Csehovból, minden tárgy, a parókától a székig, értelmet nyer. A lila padló – a dualitás és egyensúly színe – szakrálissá varázsolja a félig romokban álló teret. A zenei betétek és a csendek finom váltakozásai elementáris érzéseket váltanak ki a nézőből. Akaratunkon kívül is hallgatózni kezdünk, s így hallgatóságból hallgatózókká válunk. Belelátunk a színpad mögötti valóságba: a megszokott, hibátlan előadások mögé, a próbák ciklikusságába, a színészek ripacskodásába, a váratlan helyzetekbe, az igazgató kételyeibe. Dekonstrukció – gondolhatnánk. De valójában mindeközben felépül bennünk egy színház, és mi is az élet mellé tesszük le a voksunkat, mint a fiatal színházigazgatót játszó Szabó János Szilárd is, akiben átfordul a pesszimista, rezignált hozzáállás, és aktív, tenni vágyó, színház- és életigenlő, tettre kész emberré válik.
Az előadás egy egykor elmaradt végszóval zárul, és a súgó a szövegkönyvet hátrahagyva eltűnik a függöny mögött. Szinte minden a helyére kerül. Szinte minden. Csak a bennem lakó súgó lépett egy lépést előre. Ezentúl jobban fogok hallgatni rá.
Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. Sopro – Suttogás a sötétben. Alapszöveg: Tiago Rodrigues. Fordítás: Király Szabolcs és Dálnoky Réka. Rendező: Bocsárdi László m. v. Szereplők: Méhes Kati, Szabó János Szilárd, Moldován Blanka, Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Diószegi Attila, Budizsa Evelyn. Látványtervező: Bartha József m. v. Jelmeztervező: Szőke Zsuzsi m. v. Dramaturg: Dálnoky Réka m. v. Idézetek fordítói: Illyés Gyula, Stuber Andrea, Mészöly Dezső, Vas István. Zeneszerző: Bakk-Dávid László. Színpadi mozgás: Szabó Franciska. Fénytervező: Bányai Tamás m. v. Maszk: Szabó János Szilárd. Vetítés: Geng Alfonz. Hang: Geszti István. Fény: Kecskés Lénárd, Fleisz Patrik. Súgó: Simionaș Varga Anna. Ügyelő: Fábry Zoltán
