
Szakáll
Tudni akarják, az esetről mit tudok?
Azt biztosan, hogy szakállam, mint burok,
megtart immár
a szabadság egén.
Mert higgyék el, Elvtársak,
én soha nem akartam
körszakállt növeszteni.
Nem, nem is gondoltam rá,
soha talán, a mai napig.
Mint ahogy az se akaródzott nekem,
hogy egy ismeretlen városban,
penészes, hideg albérletekben éljek,
otthonomtól, családomtól távol,
s idegen nyelven tanítsam
egy ideológiailag kikényszerített nemzet
meghamisított történelmét.
És végképp nem akartam
arra ébredni ma reggel,
hogy fiatal tanítványaim
éjszaka elszántan nekivágtak
nyugatnak átúszni a folyót.
Hogy nem tudom: a habok vagy a golyók…?
Látják, Elvtársak, eddig én nem akartam
magamnak körszakállt.
Mint ahogy nem állt szándékomban
senkit szökésre bátorítani.
Holnapra talán meg is borotválkoztam volna…
De egyre jobban ragaszkodom hozzá,
minél inkább ellenzik
s ígérik, hogy veszejtik.
Hiába jönnek reggelente
sötét ablakos autók,
hasztalan kísérgetnek,
mint menyasszonyt a vőlegény,
tudják, Elvtársak, köpök a fekete autóra,
szeretek gyalogolni, s ezután
séta közben a szakállamat simogatom!
Hiába mondja a Főszerkesztő,
az a gyáva kutya,
a megfelelés kényszerének mestere,
hogy ide aztán be nem teszi a lábát,
a főcenzorral minden sorát kihúzatom…
Arcom ívére ma mindent felírtam,
már semmit nem kell kimondanom.
És hiába taszít, szorít a falnak
a kedves tornatanár Kolléga,
hiába markolássza
belőlem ki a levegőt,
hiába fuldoklom lapátnyi
rendszerhű tenyere alatt,
mert annyit, Elvtársak,
annyit megvallhatok,
hogy soha le nem vágom
ezt a körszakállt!
Legszebb háttér
A modern nagyvárosokban
a fejlesztés mérnökbajnokai
sosem teszik fel maguknak a kérdést,
mit csináljunk a tériszonyos emberekkel,
akik nem tudnak kirakatban élni,
szédülnek az üvegfalak mögött,
a kendőzetlen magasságtól bálvánnyá válnak,
földbe gyökerezik a lábuk,
az üvegpadlók lábszáraikat megsebzik,
csak állnak reszketve,
homlokukon a pánik gyöngyözik,
támaszkodnának, nincs mihez.
Kezdetben nem éreztem fájdalom szelét,
itt könnyebb volt elrejteni a hiányát,
csodálni régi templomok sötét belterét,
a partról fürkészni a Szajna táncát.
A Montemartre-on mégis rám zúdult,
nem tudtam tovább visszatartani.
La bohème, la bohème,
ça voulait dire on est heureux,
szökőkútként tört elő
felhőtlen Párizsomat elárasztani.
Máskor fotókon küldtem volna,
hogy rá gondolok.
Szelfi nincs? – kérdezte volna pajkosan.
Szelfi nincs, de majd gondoskodom.
La bohème, la bohème,
ça voulait dire tu es jolie,
elindultam a délibáb után,
a legszebb hátteret kiválasztani.
Párizs oppulens fényei között,
utcái idegen forgatagában
kezdetben könnyű volt,
mígnem a kecsegtető látvány hívószavára,
a tökéletes szelfi ígéretében
a Galleries Lafayette
teraszán találtam magam.