Szerezzük vissza (magunknak) Dohnányit!

A kánonképzés sokat boncolgatott jelensége mentén minduntalan szóba kell kerülnie (kerül is!) a kultúrpolitikának. A zeneszerzők és zenész-előadók tekintetében sincs ez másként. Józan gondolkodású ember ma már nem hiheti azt, hogy a kiváló minőség, az eredetiség vagy a népszerűség önmagában elegendő egy életmű majdani felszínen maradásához. Magyar vonatkozásra szűkítve: az például, hogy Bartók és Kodály neve védjeggyé vált és az is maradt, vitathatatlanul jogos, azért azonban, hogy megkerülhetetlen hivatkozási alapként világlanak a 20. század magyar zenetörténetében, a kultúrpolitika is megtette a magáét. Félreértés ne essék: érdemeiket csak az esztelen vonná kétségbe. Arra, hogy Dohnányi Ernő a magyar zenetörténeti kánonban nem egyenrangú harmadik az előbb említettek mellett, viszonylag egyszerű megtalálni a magyarázatot. Ő nem gyűjtött és nem hasznosított (oly mértékben) népzenét, mint Bartók és Kodály. Nemigen tett bármit is zeneszerzőként, ami a 20. század derekának Közép- és Kelet-Európájában az osztályszempontú kultúraszemlélet jegyében kamatoztatható lehetett volna. Zenéjének nincs köze a nép szóval akkoriban összemosott ruralitáshoz, a parasztsághoz, sem a munkásosztályhoz, pláne a „haladó értelmiséghez”. Egyszerűen csak kiváló muzsikát írt. Ki nekünk Dohnányi? – tettem fel a retorikai kérdést magam is még 2017-ben, egy augusztusi Helikon-lapszámban. A harmincas években a zenei-közéleti szerepét környező irigységek, a második világháború idején felhabzott rágalmak miatt, és mert még a 17. század végén I. Lipót nemességet adományozott a családnak – ami a 20. században ugyanvalóst nem állt jól a későbbi leszármazottnak (Ernst von Dohnányinak) –, a bartókéskodályozás mellett valahogy elsikkadt a jelentősége. A magyar kultúrában legalábbis.

Ami a zongoraművész Dohnányit illeti, rá mi, erdélyiek különös reverenciával kellene emlékezzünk. A második bécsi döntés előtti Erdélyben – illetve Romániában – huszonöt turné során hatvan hangversenyt adott, elsősorban briliáns Beethoven-interpretátorként, s a Temesvártól Csíkszeredáig, Váradtól Szentgyörgyig – és két ízben Bukarestig – elható művészete a maga korában valóságos áradozást váltott ki a sajtóban. „Művészetét a kritika mérőzsinórjával lemérni nehéz, de fölösleges is lenne. Csak bámulni és magasztalni lehet…” – idézi a marosvásárhelyi Hírlap krónikását (1927) Fancsali János a Korunk 1977. júliusi számában.

De forduljunk vissza a zeneszerző Dohnányihoz! Kétségkívül a klasszicitás állt legközelebb a szívéhez, ugyanakkor a formabontók iránt is halló füle volt, eredményeiket nyílt szívvel mérlegelte és értékelte. „Mint zeneszerző Dohnányi nem volt forradalmár, ám tökéletesen tisztában volt korának minden újdonságával, jól ismerte kortársai műveit is – írja róla Kovács Ilona. – Tudatos döntés volt részéről, hogy Beethoventől és Schumanntól indult el, hogy aztán megtalálja saját, egyéni hangját. Egész életében kísérletezett a formákkal, a színekkel, a harmóniákkal.” És, ezt se felejtsük el, kíméletlen kritikus volt – elsősorban önmaga iránt. Mi sem bizonyítja ezt inkább, mint szimfóniáinak számozása. Mert ugye van egy Első és egy Második. De lényegében van egy „Nulladik” is, az F-dúr-ban komponált, amellyel – és még két művével – 1897-ben elnyerte a magyarországi millenniumi királydíj-pályázat első helyezését. Különös módon azonban ezt az ifjúkori művét (Dohnányi még huszonöt éves sem volt!) később nem méltatta számozásra, pedig magyarországi hírnevét jószerével épp ez az F-dúr szimfónia, a Zrínyi-nyitány és a már 1893-ban elkészült, de a pályázatra jelentősen átdolgozott B-dúr vonósszextettje alapozta meg… miután megérdemelt babérjait learatta. De – szó, ami szó – az 1901-ben véglegesített Első szimfónia és az 1944-ben befejezett, de az ötvenes években revízió alá vett Második csakugyan kiteljesedett műveknek bizonyulnak a juvenáliái közé száműzött (?) F-dúrhoz képest.

Úgy tartom becsületesnek, hogy azt is eláruljam itt, miért a szimfóniáival példálóztam. Azért, mert a következő két tárca az immár harmincöt éves Helikon 27. oldalán a két nagy szimfóniáról fog szólni. Az az érzésem, erkölcsi kötelességeink vannak Dohnányi iránt. Mindenekelőtt persze a megismerése. Kérem hát, hallgassák a műveit, illetve… tartsanak velem tovább is, bárha e szimfóniákról – a Dohnányi-világ „porcelánboltjában” – szavaim csak jó szándékú, meleg tekintetű, böhöm és szürke elefántok lehetnek.

‍