Szervusz, Éva néni

Szervusz, PAZS – köszönt rám a hátam mögül. Szervusz, Éva néni – fordultam meg rögtön. Nem tudom, miért maradt meg bennem ilyen élesen ez a teljesen hétköznapi jelenet, egy triviális pillanat a múló időben: ahogy ott áll az ajtóban ez a törődött kicsi asszony, Cs. Gyimesi Éva irodalomtörténész, egykori tanárom a bölcsészkarról. Talán azért, mert megörültem neki, ritka vendég volt abban a Kálvin utcai dohos, szűk szerkesztőségben. De leginkább talán azért, mert úgy emlékszem, ez volt az utolsó találkozásunk, mielőtt úgy döntött volna, hogy elindul súlyos kövekkel megrakott hátizsákjával a Garibaldi híd felé. Vagyis, ne szépítsük, a ténylegesen utolsó találkozásunk, bár az emlékezet furcsa manőverekre képes. Például felértékelni lényegtelen mozzanatokat és elsüllyeszteni olyanokat, amelyekre emlékezni kéne – csakhogy nagyon kevés az olyan pillanat, amelyről már megtörténtekor tudjuk, hogy érdemes lenne elraktározni valahová. Igazából úgy éljük le az életünket, hogy alig tudunk bármit is, mindig utólag vagyunk okosabbak, a dolgok egyszerűen megtörténnek velünk, a szemünk láttára, de a jelentésük – ha van nekik – rejtve marad; és ez tragikus. Mint ahogy tragikus sors volt az Éva nénié, nem feltétlenül abban az értelemben, hogy túl korán ment el, még csak nem is arra gondolok, hogy maga választotta ezt a véget. Hanem oly módon, ahogyan a görög tragédiák hőseié, a maguk végzetszerűségében: látjuk, mi történik, nyilvánvaló, mi következik, hogy mi lehet egy adott karakter és életpályaív találkozásának – kegyetlen ezt így leírni, de – logikus summája, mégis elkerülhetetlen. A mélyben kiismerhetetlen erők dolgoznak, tektonikus mozgások jelzik a közelgő katasztrófát.

Nemrég kezembe került egy régi fotó, valamikor a kétezres évek derekáról: Karácsonyi Zsolttal ülünk a Bulgakov kávéház asztalánál, fiatal farkasok, az ő könyvbemutatóján, mellettünk pedig Éva néni áll és magyaráz. Nagyjából arra is emlékszem, mit mondott akkor – a hegyekről beszélt, Erdély hegyeiről, és arról, milyen titkos és felfejthetetlenül mély kapcsolatban állnak ezek a méltóságteljesen emelkedő ormok, sziklacsúcsok és kőtömbök, a maguk titokzatos tárgyszerűségében, az erdélyi költészettel, túl a szokványos, romantikus természeti képzeteken. Valahogy úgy, ahogyan az általa oly nagyra tartott újholdasok, különösen Nemes Nagy Ágnes verseiben (ez utóbbihoz való közelségemet nagyrészt az ő egyetemi óráinak köszönhetem): „Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogyan talpig zúzmarásak. / Mozdíthatatlan függönyök.// Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe.”

Gyakran idézte Claude Roy francia író mondását, miszerint „az irodalom tökéletesen haszontalan, egyetlen haszna, hogy élni segít”; ezt nagyon megjegyeztem. Nem tudom, hogy akkor őt miért nem segítette; talán túlságosan mélyről indultak azok a tektonikus rengések, hogy megállíthatóak legyenek. A ködbe burkolózó hegyek gyomrából, amelyhez őt is láthatatlan szálak fűzték; nagyon is tárgyilagos megállapítás ez. Szervusz, Éva néni – mondom, és visszafordulok.

‍