Szimfónia – orgonául

Attól fogva, hogy a 19. század derekától Nyugat-Európában mind nagyobb és mind bővebb hangképű orgonák épültek, s hogy egyre fejlettebbek lettek a játszástechnikai segítő mechanizmusok is, a zenekari hangzásvilág és az (egyszemélyes) orgonistai performancia rohamosan közeledett egymáshoz. Ekkoriban az orgonaépítésben csakúgy Franciország járt az élen, mint az orgonairodalom „szimfonizálásában”. Míg Aristide Cavaillé-Coll tökéletesítette és kiterjesztette a Barker-féle pneumatikus emelést, illetve egyre szélesebb palettán alkalmazott nyelvsípokat – vagyis egyfelől a vonós jelleg, másfelől a nazális karakterű fúvóhangszerek képzete irányában növelte a variabilitást –, addig César Franck, a párizsi Conservatoire professzora írta az első igazán fontos, nagyzenekari igényű műveket orgonára,¹ valóságos iskolát alapozva meg ezzel, olyan szerzők sorát nyitva, akik a francia romantikus orgonairodalmat a német késő barokk orgonahagyomány tekintélyéhez mérhetővé tették.

Különös zeneszerzői „játék” vette kezdetét viszont a 20. század derekától: mintegy az orgona egykori szimfonizálásával ellenirányban egymás után orgonásították César Franck nagyzenekarra írt műveit. Ennek az izgalmas kihívásokkal járó igyekvésnek a késői tanúsága többek között egy 2020-ban, Antwerpenben kiadott hangfelvétel is. A helybeli Handschoenmarkton magasodó Miasszonyunk-székesegyház 1891-ben épített Schyven-orgonájának átfogó felújítása és intonációja (2014–2018) után készült egyik első hanglemezfelvétel volt ez: Peter Van de Velde, a jelentős hangszerhez kötődő ötödik tituláris orgonista ki szerette volna aknázni – mintegy hangszerbemutatóként – a négymanuál-pedálos instrumentum különleges diszpozícióját, rugalmas lehetőségeit a romantikus-szimfonikus hangzásra. Ehhez pedig a César Franck által írt zenekari művek orgonaátiratait választotta. A Plélude, Choral et Fugue (CFF 24) redukciója Henri-­Franck Beaupérin munkája, a D-dúr vonósnégyes (CFF 124) Larghetto tételének átirata Hans-André Stammtól származik, a pompázatos d-moll Szimfónia orgonaváltozata pedig Jan Valach zeneszerzői ihletettségét és orgonistai tapasztalatát dicséri.

A szóba jöhető hatásfolyamatokról gondolkodva rögtön két út áll előttünk. Hiszen egyfelől vannak hallgatók, akiknek primer orgonadarabként hangzanak ezek az átiratok – magyarán: nem ismerik a zenekari eredetit –, másfelől meg vannak „tapasztaltabbak”, akik számára e műveknek csak a hangszerelése újdonság. Ez utóbbiak nézőpontjából (illetve inkább hallópontjából) nyilván sokkal izgalmasabb a recepció útja-módja. Kivált, ha jól ismerik az ősműveket, vagyis ha már korábbról interiorizált, igazán újraélhető tapasztalataik vannak – például a d-moll Szimfóniáról. A nagy kérdés: mondhat-e vajon többet az orgonaátirat a nagyzenekari eredetinél? A műismeret mélységétől, részletességétől, illetőleg az orgonistai invenciótól függ. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy az orgonaredukció nem szükségszerűen szűkíti le a Franck víziójában és partitúrájában rögzített nagyzenekari hangzás árnyaltságát, viszont egész biztosan képes utalni arra a hallásemlékre, amely az eredetit jól ismerő hallgató zenei memóriájában rögzült. S ezzel végső soron visszavezet, még ha „csak” egy szál – igaz, több ezer sípos – orgona hangját halljuk is.

De mindez technikai szinten is nagyon izgalmas – tudniillik az eredeti kompozícióhoz való karakterhűség kérdése. Mert az még nyilván nem okozhat gondot, hogy, mondjuk, a szimfónia 2. (Allegretto) tételének oboán, majd kürtön megszólaló vezérdallamát reprodukáljuk orgonaregiszteren, de miként jeleníthető meg a vonóskar pizzicatójával megtámasztott hárfapengés – sípos hangszeren? Nos, a zeneszerző Jan Valach és az orgonaművész Peter Van de Velde összjátéka szinte hihetetlen eredményre vezetett – ebben is.

A szólamoknak (az eredetiben) különböző hangszereken, illetve -csoportokon megvalósított szövedéke, extenzitásuk és szerepmegosztásuk természetesen türelmes és körültekintő hangtervezést igényel az orgonistától, valójában mérnöki precizitású munkát. Szólóregiszterek és regiszterkombinációk váltásainak, összekapcsolásának, keresztezésének százairól van szó egy háromtételes szimfóniában! Ha a 19. század a pneumatikával, a 20. század az elektro­pneumatikával és a setzerrendszerű regiszterkapcsolással bővítette az orgona lehetőségeit, ma már akár mikroprocesszor-alapú regisztrációs kapcsolóeszközök is segíthetik az orgonistát, akinek a művészete – egyebek mellett – a muzikalitás mindenkori elsőségét feltételezi a technikai megoldások síkjával szemben. Van de Velde keze alatt Franck d-moll Szimfóniájának Valach-átirata megőrizte ezt a művészi integritást. Ez a mű és ez az interpretáció „megmaradt Francknak”, tisztelettel, a műegész iránti ragaszkodással, témáit, hangulatait, lelkét pontosan értve-őrizve.

Jegyzetek

¹                  E tekintetben kiemelkedő műveinek számít többek között a Pièce héroïque, a Grande Pièce Symphonique, a Finale vagy a Franck élete végén – betegágyán – született három korál.

‍