Színek és hangok (versek)

Színek és hangok

Ellustul, ami zöld, ellustul, ami sárga,

a zöld maga lustul el, beszakad, kék férgek

bújnak elő, de a levegőn elpusztulnak,

egy pillanat alatt szürkére válnak, mint ami

láthatatlan lánggal ég. A fehéret visszahajtják,

akár egy szőnyeget, alatta a padló csupa por.

Ellazul a zöld, elképed a sárga, a piros kihűl,

a barna beérik, a fekete szuvas lesz, meglazul,

kiesik, háromszor is, mint a fog, egy öregember

megfeketedett utolsó három foga. Elgurul, ami kék,

elsárgul a lila, a narancs megrohad. Nem a színek

sorsa ez, de nem is metaforák. Áldozat mind csupán.

A szürke jön divatba, kimennek a fák, a füvek,

elfogy a kőszén, műanyaggá lesz a kőolaj,

elzüllenek a városok, bennük a házak.

Új házak nőnek a helyükre, 10 év múlva

már romosak, elfordul a táj, a kerthelyiség

becsuk, szeméttel lesz teli a sikátor.

Elmúlik az ezüstkor, beolvasztják a vaskort,

a kőkor belepi a földet, térkövezés, a kövek

között gyom hajt ki, eltünedeznek az utolsó

parkok, bezár a múzeum, kinyit az ócskapiac,

minden a képzeletbe kerül át, dróton rángatott

mesevilág, elpusztulnak a történetek.

Elpusztul a szerelem, a nemi szervek fonnyadtan

lógnak, a herezacskóba pipadohány tömve,

a szőrtelen pina kiszárad, érintése is fölsebezné

a kezet, de az ujjak megvastagszanak, tapintásra

alkalmatlanok, elhal a zongoraszó,

a zsebtolvajok éhen halnak, mindent elönt

a konzerv, a múlt eltűnik mégis, magnóról

hallgatnánk az időt, de nincs magnó se, csak valaki

feltöltötte, ami volt, valaki onnan letöltötte, más

poharakba kitöltötte, a negyedik a poharat kidöntötte,

az ötödik itta a porból a kiömlött sikoltozást

és vért, de ez elült, az megalvadt, a valaki

eltűnt, vagy el fog tűnni, vagy senki lesz,

vagy senki se. Minek hallgatni a múltat,

komponálni a jövőt, ha az utolsó kottafüzet

utolsó oldalára lapoztál, és tudod, hogy az

oldal végéig nem fejezhető be ez a fúga.

Szünetjeleket írsz csak egymás után.

Városi reggel

Meztelen férfi könyököl ki a szemközti ablakon.

Mellette köpenyben a felesége, kukkolóvá aláznak,

ha olvasgatás közben odanézek. És a nap is rájuk

süt, vonul a mi házunk árnyéka, lassú eltűnése

ígéret egy jó napra. Onnan tudom, hogy házasok,

elég egymásra nézniük, és visszavonulnak,

aztán öt perc múlva feltűnik a napos szobában

egy gyerekfej, szőke kisfiú, egy jó nap ígérete,

egy jó életé, akkor az anyja, még ugyanabban

a szétmosott, tejeskávészínű köpenyben lassan

leengedi a műanyag redőnyt, nem néz rám,

de tudnom kell, nem a nap, hanem az illetéktelenek

ellen. Olvasok tovább pizsamában, nem vagyok

kukkolható, rólam nem mondható meg,

szeretkeztem-e fél órával ezelőtt a nap küszöbén,

az ébresztőóra fenyegető készülődésében.

Lent egyre többen öntik el a járdát, nyári

öltönyök, kosztümök, gyerekkísérés,

kutyasétáltatás, mögöttük már végleg

összezárult az éjszakájuk titka, titoktalansága.

Netreál

Új világ épül.

Eddig még a nemlét is

csak papíron létezett.

Most virtuális

térben lebeg hiánya,

mint a lélek.

A lélek súlyát pár grammra

becsülik – az optimisták.

Szétszórtak vagyunk,

mint egy bomba repeszei,

mint egy bankár vagyona

a másnak adott és a magának

fölvett hitelekben.

Éljen a virtuális realizmus,

a képzelet útjainak láthatóvá

tétele! A látható temetése.

Éljen a teljes nap a gép előtt!

A gerincferdülés, a lúdtalp!

A szobai papucs a lábfej

menedéke az asztal alatt.

Készül itt valami, ami sose

lesz kész, elkezdődött valami

elejetlen, végére jár egy kor,

ami egy vég végből volt szabva,

tart valami, ami nem folyamat,

folyik valami, ami szilárd,

telik benne valami, de az órák

hiába ketyegnek, nem az idő.

‍