.svg)
Talán nyár van, nyárias ősz vagy nyárias tavasz. A szomszéd kiáll a kapuba, nyitva hagyja az ablakokat, az ajtót, próbálja elkapkodni a meleget előlem. Gyengéden lengeti a szél az ajtón lógó függönyt, kifehérül a megszürkült csipke a verőfényben. Minden finoman lebeg, mindent bizonytalanság sző át, semmi sem megfogható. A reggelben meleg, ropogós sütemények illata oldódik fel. Lilire emlékeztet az illat, az édes melegség, a puha belső, a fehér, kristályos máz. Szeretném, ha egyszerű lenne minden, áttetsző, mint a reggelek, ha mindenről lehetne tudni, mi is valójában.
De semmi sem az, ami. A kávéscsésze alatt kirajzolódó kör is csak egy kör, mint az égbolt, ami a város fölé hajol, átölelve a föld kerek testét. Csak az a különbség köztük, hogy az asztalomba ivódott körön ellapult a harmadik dimenzió. Az egyedüli, amiben bízhatok, az a változás. A cseresznyevirágok újra megduzzadnak, szétpattannak, darabokra hullanak. A világoszöld behálózza a fákat, lenyomja a lombokat a napfény súlya. Aztán az esők elmossák a színeket, a poros forróság üledékét, megváltozik a táj szövete, a rostos, lágy szerkezetet felváltják a törékeny jégkristályok. Galacsinokat gyúr a hideg a csapadékból, kopogva adja tudtomra, hogy új évszak érkezik. Ez az egyedüli állandó, a természet körforgása, aminek én is része vagyok. Úgy változom én is mindennel együtt, csak kevésbé látványos módon.
Lépcsőfokok visznek fel-alá, és az idő formálható, de kiszámíthatatlan folyadéka engedelmeskedik nekem. Bármennyire is kinyúlik vagy összezsugorodik, időben érek be a központba. Pont reggel nyolckor, amikor a város kiereszt mindenkit a kaptáraiból, már lépem is át a küszöböt, nehézkesen öltve magamra mindazt, ami soha nem voltam, és soha nem is leszek.
Biztos Lili is megérkezik valahová, megnézi magát a kis tükörben, amit a táskájából vesz elő, de csak futva, megszokásból. Aztán elfordul, kinéz az ablakon, pislog. Megszívja magát a reggel kávéillatával. Gőzölgő poharat tart a kezében, a pára fátylat sző az arca köré. Megvillantja magát benne a kora reggel narancssárga árnyalata. Az ajkát halványrózsaszín vonal szegélyezi, határozott kézzel húzta meg valaki. Mögötte az ablakra kicsapódott parányi cseppek egymásba kapaszkodva lecsúsznak a sima felületen, összegyűlnek az ablakpárkányon. Régen gyűlöltem az ismétlődő dolgokat, a napok áramlatát, a fény és az árnyék állandó kergetőzését, de ez tart életben, ezek az áramlatok. Az, hogy amikor a por felszáll, eltűnik egy felületről, és végre kitisztul, ami alatta volt, rögtön máshol szóródik szét, zavaros halmazokat alkotva.
Lecsúsznak még cseppek az ablakon, szétszórja magát a por, aztán ismét a küszöbön állok, nem vagyok alkalmas ma másra, csak arra, hogy figyeljem a szürke cseppek és az átlátszó por mozgását. Hazaindulok. Szabályos kis kavicsokkal szórták le az ösvényt, nem látszanak rajta a lábnyomok, halott alatta a föld, nem tartja össze más, csak a százezer láb, ami rajta tapos nap mint nap. A tömeg egyöntetű teste bekebelez engem is. A szabályos kavicsokkal borított ösvény szélén váratlanul elsétál mellettem Lili. Nem vesz észre, a párhuzamos kis utcán balra tér, és eltűnik a kőkerítés mögött. Hallom a szárnysuhogást, de nem nézek fel a sétatér felett repülő vadrécékre; hallom az ismerős lépteket, de a földre szegezem a tekintetem. Meglapulok a kőkerítés mellett, ráhullatom magam a nedves illatú földre. Ne vegyen észre. Képzeletben is látom az arca vonalainak csiszolt görbületét. Felmegy az emeletre. Valaki egy használt kávéspoharat nyomott be két kő közé, a henger alakú testet addig gyömöszölte a résbe, amíg gömb formájú nem lett. Kivájom az ujjaimmal, összekoszolom a cipőm, ahogy aláhullik a földszagú por. Kipiszkálom a cigarettacsikket is, ami még mélyebbre van tömve. Szeretem a nyílásokat nyitva hagyni, ezekbe szeretnék behúzódni néha, hogy senki se lásson. Senki sem keresne bennük. Én is egy puhatestű vagyok, aki befészkelné magát minden szűk, kemény héjba, amit csak talál. Bekötöm a cipőfűzőm, leseprem róla a port. Egy fekete, hosszúkás rovar akadt a kibolyhosodott zoknimba. Meglep a saját higgadtságom, az elszántságom arra, hogy akár órákig elemezzem a lét legkisebb összetevőit, csak hogy közéjük zsugorodhassak. A nap harmata füzérekben lóg a fűszálakról. Felgyúl egy lámpa az emeleten. Porlik a sziklafal a kezem szorítása alatt, felkapja és elejti a szél. Zavaros halmazokat alkot körém.
Lili formája kirajzolódik az ablakban. Szeretném, ha megszűnne vagy legalább elhalványulna az énünk közötti határ, szeretném meglátni magam valamelyik vonásában, szeretnék megtalálni valamit belőle magamban. Szeretném, ha puha, formálható lenne a valóság. De az egyedüli, ami összekapcsol minket, az az árnyékom, ahogy rávetül. Megijeszt a látvány, az arcomba köhög a város, nem bírom elviselni a füstös leheletét. Bizonytalanul indulok haza. Átnézek az embereken. Ők nem ismerik Lilit. A világomnak csak külső, jelentéktelen részei, szürke harmatcseppek, amik leperegnek az ablakról reggel, mind egyformák és múlékonyak. Közömbös vagyok minden iránt, magam iránt is. Csak Lili iránt nem.
Az arcom nem árul el semmit, jól játszom a szerepem, ahogy megtanultam. Nem vésem padba a nevem, nem fordulok senki után, nem zajongok, nem hívom fel magamra a figyelmet. Körülöttem darabjaira foszlik a város, körökre és négyzetekre. Ami közelebb van hozzám, szinte tökéletes formájú, domborodik vagy éles szögeket alkot, de ami messze van, az eltorzul, elnyúlik, ferdén vannak egymásra halmozva a részek. Az én lakásom is ott van valahol az elferdült alap tetején.
Halkan koppan a cipőm, ahogy átlépem a szobám küszöbét. A zsinórra akasztott kulcs lassan himbálózik. Sajnálatra méltó lehetek, nem merek tovább menni. Magam felé képzelem a létem védőkupoláit. Az első a szemhéjam. A második a szobám kopott, egyenletlen plafonja, felette a lakás nehéz betonlapja. Az épület felett fák ívelnek egymásra nyújtózkodva, aztán a felhők puha leple, aztán meg az ég kupolája. Ennél fennebb nem merek most menni, a gondolataimban sem. Nem állandó ezek közül semmi, mindig más a színük, az állaguk, a vastagságuk, van olyan is, amit könnyen szétmorzsol az idő. Csak az első hallgat rám, csak azt tudom befolyásolni. Most lecsukom. Teljes súlyával rámtelepszik az idő. A városon szétfolyik az alkonyat.
Félálomban Lilit látom az ágyamban.
– Fázom – mondja, a kis sávon feküdve a pokrócon, ahová a nap soványan lopja be sárgás fényét. Körülötte csak árnyék, a kis teste pedig összecsukódott, mintha magába próbálná rejteni az utolsó csepp meleget is.
Bebújok a nehéz paplan alá. De azon az estén akármennyire próbálok összegömbölyödni, nem tudok felmelegedni.
