.svg)
Vetró András: I. M. Egyed Péter (A Kurszk tengeralattjáró tragédiája – 23 buborék)
Idő-bolyhok
Nyitva felejtetted
az ablakot –
idő-bolyhokat kavar
a huzat,
fújom, hessegetem,
de mind felém hullnak,
rajokban szállnak,
bebugyolálnak,
rámkérgesedő
vattacukor-ruha.
Burokpáncél alatt
korán kelek,
báb-leány lettem,
kertészkedek –
fényes szárnyakat
ültetek sorba
lapockám tájára,
egy egész ágyással;
ha megfogannak,
s tollba borulnak,
átrágom magam a falon,
lepereg rólam a burok,
csendben repülni tanulok.
S hogy mindez
a nyitott ablak miatt történt,
ne vádold magad,
inkább örülj –
esténként,
míg olvasol, teázol,
ott keringek
lámpád körül.
Ráma-kolostorból
figyel anyám,
kémleli a léthatárt,
követi minden
mozdulatom,
dajkálja újszülött
gondolataim,
arca kővirág-szirom.
Anyám verslábra kelne,
rímeket aggatna magára;
leginkább
kötött formát viselne,
de az sem kizárt,
hogy kedvelné
a szabad verset,
feszítené a keretet,
ha nem fogná
görcsös karom:
a nemléti fogadalom;
Anyám képbe írta magát,
ökle a semmit dagasztja,
hiába hívom,
nem száll le a falról,
egy pók örökbe fogadta.
Fal
Ez a fal az enyém,
születésnapomra kaptam,
azt mondtad,
egy földbe ásott
téglából nőtt ki,
kissé romos, piszkosfehér,
de nekem így is tetszik,
vakablaka keletre néz,
naphosszat találgatom,
amit eltakar,
az ágyam mellett tartom,
hogy elválasszon
a hátsó gondolatoktól,
csak az bosszant,
hogy folyton
telefirkálod graffitivel,
ki nem állhatom,
kaparom, sikálom,
újrameszelem;
most épp ez áll rajta:
SOHA SOHA SOHA
tudom, hogy titokban
mögötte leselkedsz,
arcom kémleled,
várod a hatást,
s hogy ösztönözz,
felém gurítod a meszelőt,
de meguntam,
nem játszom tovább,
nem meszelem le
soha, soha, soha.
Masszázs
A lélekmasszőr,
este szokott jönni,
ujja hajnalig matat
mellkasomban,
fölém teríti
reflexzónáim
hatalmas térképét:
az éjszakai égboltot;
a csillagok, mint mondja,
érzékeny pontjaim –
sorra nyomogatja,
míg fájdalmamtól
kiégnek s lehullanak;
Ezután megnyugszom,
átfordulok a
másik oldalamra;
a masszőr is lazít,
körbenyújtózkodik,
virradatot lehel
sötét ablakomra.
Házavató
Varrógép morzézik,
poharam aljára ülepszik az este,
a hold hajlott, szőke hajszál,
lecsüng az ágról,
amíg várlak, ruhát varrok
látomásból;
villanyt gyújtok,
fénye arcomra fröccsen,
a falon átüt az emlékek
ujjlenyomata,
az idő-kerék megdöccen;
rossz hírű környékre költöztem,
lakásom kietlen fekete lyuk;
gyanútlanul jössz a házavatóra,
nem is sejted,
hogy nincs visszaút;
nyílik a kapu,
árnyékod fennakad a bozóton,
felmorajlik a kút,
futószőnyegként göngyölődik
mögötted a tér,
amint átlépsz
az esemény-horizonton;
ajtót nyitok,
nyújtanád,
de tenyeredbe gyökerezik
a virágcsokor;
mosolyod kifakul szádon:
arcom hályogként tapad
retinádon.
