Tánc

Ma este pedig már muszáj lesz fürdeni – mondja ki fennhangon, mintha valakihez beszélne. Kicsit meg is ütközik, amikor meghallja a saját rekedtes hangját. Hosszú hallgatás alatt észre sem veszi az ember, hogy szinte bereked, a mondat eleje – Ma este – suttogva szökött ki a száján. Megköszörüli a torkát, várja a csengetést. Már legalább öt perce áll az ajtóban, kicsit izzad, jobb hüvelykujja és mutatóujja közt morzsolgatja a pólója alsó szegélyét. Időről időre kissé lábujjhegyre emelkedik, észre sem veszi, de számol, egy-két-há-négy, és ötre megfeszülnek a lábujjai, a sarka elemelkedik a földtől, pontosabban a mikroszálas talpú takarítópapucsától. A homloka észrevétlenül gyöngyözni kezd, aztán a haja töve körben a fején, végül megérzi az első lecsorgó izzadságcsöppet a hátán. Feszülten koncentrál, hogy a csengetés első másodpercében nyithassa a kaput. Azután körülbelül két percbe telik majd, amíg a futár becihelődik a liftbe, egy-két-há…, feljön, hallani majd a lift érkezését itt az ajtó mögött, ő akkor résnyire nyitja, aztán majd egészen kitárja, igen, rémes, egészen kitárja, hogy a futár a küszöbön belülre tehesse a szatyrokat.

De most még vár. Hallja, hogy az idős szomszédasszonya sétálni indul az idétlen kiskutyájával. Tehát mindjárt dél van. Nem mintha nem tudná, a futárnak tizenegy és dél között kell érkeznie a bevásárlással, ezért ő már tizenegy óta áll az ajtó mögött. A szomszédasszony mindig dél körül viszi le sétálni a zsemleszínű kutyáját, az majd vakkant kettőt a liftben, aztán odalent nekifog csaholni az első emeleti erkély irányába, ahol az a szép nagy, németjuhászféle kutya tölti az egész napját. Borzalmas lehet ebben a melegben. Számtalanszor látta a saját erkélyéről. Nem kell nagyon kihajolnia, hogy lássa, elég a korláthoz állni és lefelé pillantani, látja odalent a kutya fél hátát, ahogy az erkély egyik végétől a másikig sétál. Oda-vissza. Fordul, kettő-három-négy. Hallja, hogy feljött a lift, a szomszédasszony motyog valamit a kutyának, Babukának szólítja, záródik a liftajtó, hallani a két kis vakkantást. Ha most ér ide a futár, pont lent lesz a lift. Az jó lenne. Egy-két-há-négy, emelkedés, vissza, még nem csöngetett.

Érdekes, milyen csendes ilyenkor a ház, persze a legtöbb lakásban most nincsenek otthon. Dolgozni mentek, a gyerekek iskolában, óvodában. A nyugdíjasok már rég túlvannak a reggeli bevásárláson, az ebédjüket melegítik vagy kanalazzák, vagy már meg is ették, és a délutáni sziesztára készülnek. Aki meg otthon dolgozik – akárcsak ő –, nem sok vizet zavar. Ezért is választja mindig ezt az idősávot, így szinte biztos, hogy senki nem lesz a lépcsőházban, amikor megérkezik a futár. Nem kell azt senkinek látnia, hány zacskó holmit vásárolt, nem kell látnia őt, ahogy áll az ajtóban. Sosem kapcsolja fel a villanyt az előtérben ilyenkor, éppen azért, hogy a lehető legkevesebb látsszon belőle és a világából. Mintha a puszta tekintetükkel be tudnák szennyezni. Pedig büszke a lakására, a rendezett polcaira, a fényesre mosott padlóra, a vasalt függönyeire, a mértani rendben álló három vázára és két kis absztrakt szoborra a komód tetején, a mindennap bolyhosra porszívózott puha szőnyegére, amelyre csak lábujjhegyen lép, szökell rajta, hogy ne tömörítse az anyagot. Nagyon is büszke ezekre. Szokott is róla képeket posztolni a közösségi oldalakra, gondosan beállítva egy tál gyümölcsöt vagy egy szelet süteményt, egy könyvet, egy csésze kávét valamelyik asztalkára, a háttérben mondjuk a kanapéval és a rajta vigyázzba rendezett díszpárnákkal, aztán széles mosollyal fogadja a lájkokat, a kommenteket arról, milyen ízléses, milyen gusztusos, milyen jó az a könyv, vagy éppen a kérdéseket, hogy tetszett neki, mi a süti receptje. És boldogan válaszol, köszönget, véleményt mond, nagylelkűen megosztja a receptjeit, persze a kis, apró trükköket nem írja bele, mint például azt, hogy a meggyes piskótához a fél csomag sütőpor azt jelenti, hogy inkább háromnegyed, attól lesz olyan magas, vagy hogy a tojásfehérjét utoljára kell felverni, és azonnal összeforgatni a tészta többi részével, nem kell nekik mindent leírni, gondolja, tapasztalják csak ki maguknak, addig is nyugodtan írják meg, hogy hát, kipróbálták, finom lett, de mégsem lett olyan szép, mint az övé, és ő nyugtázza ezt elégedett félmosollyal, közben gondolja azt, hogy persze hogy nem lesz olyan szép, mert olyan szépet csak ő tud. Azt is mondhatná, élvezi ezt az életet, amit a Facebookon és az Instagramon lát magáról, élvezi, hogy afféle konyhatündérnek és könyvmolynak látják, aki mindig tökéletes környezetben sürög-forog vagy éppen pihen, csodálatosan vezeti a háztartását, tökéletes süteményeket készít, ízléses csészékből issza a kávét, nyáron pedig hosszú, makulátlan üvegpohárból a gondosan összeállított gyümölcsdarabos limonádékat, amelyekről senki sem tudja, hogy milyen nehéz úgy fényképezni, hogy egyszerre legyen a pohár páramentes, benne jól kivehetők a formára vágott gyümölcsök és a jégkocka, és közben ne is olvadjon el a jég, ne süppedjen bele a mentalevél.

Pisilnie kell, de most már tényleg nem mehet el az ajtóból, mert jól tudja, hogy nem a jóisten, hanem Murphy uralkodik a világon, ha elmenne vécére, azonnal megszólalna a kaputelefon. Pittyen végre a mobilja a cipősszekrényen, rajta a futár üzenete: Szia, Zoli vagyok, a rendeléseddel öt percen belül érkezem.

Szia – mondja a telefonnak, és megköszörüli a torkát. Kinyomja az üzenetet, majd később letörli a telefont. Visszasasszé az ajtóhoz. Még néhány lábujjhegyre állás, és szólni fog a kapucsengő, vészjóslóan élesen, ő azonnal felveszi majd, a lehető legkedvesebben szól bele, és azonnal nyomja a gombot. Azután még két vagy három lábujjra emelkedés, és hallani fogja a liftet.

Mint mindig, most is csak a küszöbig engedi a futárt, de hogy ne tűnjön ridegnek, kedvesen mosolyog, amíg a bankkártyájával kifizeti a rendelést. A futárok az ő kedves hősei, akik nélkül elviselhetetlen lenne az élet. Mindig a legszívélyesebben bánik velük, búcsúzáskor további szép napot kíván nekik, és gyakran megköszöni a munkájukat. Valamicske borravalót is szokott adni, ha nincs más lehetőség, akkor akár készpénzben, de jobban szereti, ha hozzá lehet csapni a rendeléskor a végösszeghez. Ne kelljen azt a kellemetlen gesztust tenni, szinte elnézést kérve odanyújtani pár százas érmét, netán egy ötszázast, ami nemcsak azért kellemetlen, mert sosem tudja, mennyit illene adni, és nemcsak azért, mert erről az alamizsna jut eszébe, amit adni is, elfogadni is kínos, és nemcsak azért, mert sosem volt a nyílt színi adakozás híve, de azért is, mert magát a pénzt nem szereti megfogni.

A bankkártyát fizetés után a cipősszekrényen tartott fertőtlenítő kendővel áttörli, így csúsztatja vissza a táskájába, abba a kis cipzáras zsebbe, amelyikben csak a kártyát meg a névérték szerint sorba rendezett papírpénzt tartja, szükség esetére. Az aprót kis dobozban tárolja a konyhapult sarkán. A kendő másik felével áttörli a mobilját, és mielőtt visszatenné a cipősszekrényre, automatikusan letörli annak a tetejét is. Jobbra-balra, aztán sasszé-sasszé a kukáig.

Minden redőny leeresztve, a sárgás lámpafényben veszi szemügyre a vásárlását. A befóliázott ásványvizes kartonhoz nem nyúl, legelőször is lefújja a fertőtlenítő sprével, amit négyesével vásárol, ennek a legmagasabb az alkoholtartalma. Az alkohol az egyik legmegbízhatóbb fertőtlenítő. Hagyja megszáradni a nejlonon. Ugyanígy jár el a huszonnégy tekercses vécépapírral és a lefóliázott papírtörlő-gurigával is. Aztán kiemeli a papírszatyrokból az új fertőtlenítős és domestosos flakonokat, és jól megküldi mindet fertőtlenítővel, hiszen mit érne a fertőtlenítés, ha a külsejükre tapadt piszok és mindenféle kórokozó csak úgy akadálytalanul jutna a lakásba. A padlóra csorog az alkoholos lé, mindent végigtöröl papírtörlővel, aztán sasszé-sasszé a kukáig, a tisztaságszagban piruett a fürdőszobához, ahol plafonig érő polcokon és egy beépített szekrényben tárolja az élethez nélkülözhetetlen tisztítószereket. Előhúz egy fertőtlenítőkendőt, és sietve kiveszi a megfelelő sort, elsőnek az alkoholos spréket, a kendővel áttörli a helyüket a polcon, és az újakat teszi hátulra, hogy mindig a legrégebbi lehessen elöl, így kell sorban elhasználni. Ugyanígy jár el két flakon hipóval és két ablaktisztítóval, végül a polc alján a papírtörlővel és a vécépapírral.

Hátsó pár, előre fuss! Ez a gyerekkori játék jut eszébe gyakran a raktározási műveletekről, meg az a sortánc, amit a szalagavatóra tanultak be érettségi előtt az osztályával. Úgy képzeli, a leghátulra kerülő új flakonok alig várják, hogy előrébb jussanak. Párban állnak, magukban számolják az ütemet. Ahogy ő várta annak idején. A párja az a fiú volt az osztályból, akit a legkevésbé lehetett fiúsnak mondani, benne mindig élt a gyanú, hogy esetleg meleg, de sosem került szóba, pedig szünetekben jókat beszélgettek filmekről, könyvekről, tetszett neki Tamás műveltsége, sűrű, szögegyenes, fül alá érő haja, de annyira mégsem kerültek közel, hogy akár összefussanak az iskolán kívül. Mégis egyértelmű volt, hogy egymást válasszák a végzősök táncához. Mindketten kissé kilógtak az osztályból, nem voltak kitéve zaklatásnak, senki sem csúfolta, piszkálta vagy gúnyolta őket, éppen csak mintha egy fél lépéssel kívül álltak volna a körön. Jól tanultak, lehetett rájuk számítani, ha valaki le akarta másolni a házi feladatot szünetben, mindketten szó nélkül adták át a füzeteiket. Minden héten egyszer tehát eszébe jut Tamás, csak egy villanó gondolat erejéig, amikor szépen sorba rendezi a tisztítószereket és felidézi a sortáncot. Máskor sosem gondol rá, ma azonban felötlött benne, talán ránézhetne az interneten, talán kideríthetné, mi lett vele. Vajon megtalálná-e? Nem tudta elképzelni, hogy a közösségi oldalakon nyomuljon, de nem is tartotta egészen kizártnak.

A flakonok sortánca után a zöldségek következnek. Cukkini, paprika, paradicsom landol a fényes mosogatóban közvetlenül a zacskóból, a zacskót pedig azonnal a szelektívbe helyezi, a mosogató alá, ahol a műanyagot és a fémet gyűjti. Hosszan öblíti vízzel a zöldségeket, hogy azután, amíg a csöpögtetőre terített, ropogósan friss, fehér konyharuhán száradnak, kisikálja a mosogatót, és papírtörlővel szárazra törölje.

Az a múlt, amelyben táncot tanult be az iskolai szalagavatóra, amelyben Tamással váltott pár mondatot a szünetekben, és az úgynevezett barátnői, Andi és Kriszta, akikkel néha moziba járt és párszor diszkóba, ma egyszeriben nagyon távolinak tűnnek. Különös, gondolja, miközben a zöldségeket beteszi a hűtőszekrény fiókjába, tegnap még úgy gondoltam volna rájuk, mint közeli ismerősökre, akikkel nemrég találkoztam utoljára.

Ma azonban egyik pillanatról a másikra, két óvatos szökellés között – amikor a papírzacskós liszteket szorosan nejlonba tekeri és lefújja fertőtlenítővel – egyszer csak ott tornyosul az elmúlt harminc év, mintha egy szikla zuhant volna az idővonalára, és beszakította volna. Harminc? Valóban? Lehetséges ez? Megáll a konyha közepén, és gyorsan utánaszámol. Egy másodpercig úgy tűnik, mintha valami gigantikus átverés áldozata lenne, mintha nem is azt az évet írnánk, amit írunk, mintha ezt az egészet csak valaki kitalálta volna kizárólag az ő megtévesztésére, vele akarna kegyetlen tréfát űzni, és valami tudatmódosítóval elérte volna, hogy elveszítse az időérzékét, álmában vagy valami más, kiszolgáltatott pillanatában elültette volna a fejében a tévképzetet, hogy ennyi idő telt el. Ez persze hülyeség, meg is rázza a fejét, kénytelen belátni, hogy a falinaptár és a telefon naptára és a számítógép naptára is mind igazat mondanak. Éppen harminc. Talán ezért jut eszembe, gondolja, aztán, hogy ez is csak véletlen. Hiszen ez a nap semmiben sem különbözik a többitől, egyszerű hétköznap, még ha oly régóta tart is a nyár, a meleg, azért ez csak egy hétköznap, a heti egy bevásárlás napja, minden héten van egy pontosan ugyanilyen napja már… mióta is.

Szerencsére itt abba kell hagynia a gondolkodást, mert a telefonja felcsipog: 15 perc múlva nyelvóra.

Mindig így állítja be, tizenöt percnek elégnek kell lennie arra, hogy elszaladjon pisilni, fertőtlenítse a vécét, aztán kezet mosson, magához vegye az ásványvizét, megigazítsa a szemöldökét, amit tanítós napokon határozottra fest sötétbarna szemöldökpasztával, hogy a kameraképen látszódjon, mert sokat ad a mimikához, és beüljön a laptop elé. Még a kamerát is van idő beállítani, hogy minden rendezettnek látsszék mögötte, ha netán egy könyv kilógna a háttérben a polcról, még meg tudja igazítani. Muszáj megigazítani, különben egész óra alatt csak azt figyelné a saját kameraképén, és egy ponton már annyira idegesítené, hogy nem tudna a tanításra koncentrálni, elvesztené a türelmét, ami pedig áldott, ahogy néhányan mondják, áldott türelmű tanár, ez pedig azon kevés dolgok egyike, amelyekre a lakáson kívül valóban büszke.

Három tanítvány egymás után a maximum, amit ki tud hozni egy napból, de ezzel és a használati utasítások és gyártási leírások fordításával már megvan a havi szükséges bevétele.

Az órák után szeretne hátradőlni, sőt egyenesen a kanapéra heveredni, de ezt most nem engedheti meg magának. Áttörli a laptopot, összecsukja, eltöpreng, hogy vacsorát készítsen-e magának, vagy előbb mégiscsak megfürödjön.

Bonyolult ügy. Nekifogni még csak-csak, a ruhát gondosan a szennyestartó mellett levenni, a törülközőt a kád mellé készíteni, hogy ne csöpögjön róla sok víz szanaszét, amikor kilép, beállni a kádba, tusolni, hajat mosni, mindez kecsegtető és élvezetes dolog. De ami utána jön… Végül rászánja magát.

Mint az áldás, zubog végig a testén a langyos víz. Hűti, simogatja. Olyan kényeztetés, amit, úgy érzi, meg sem érdemel. A luxust, hogy meleg víz folyik a falból.

Senki nem tudta harminc évvel ezelőtt, hogy nincs náluk meleg víz. A legtöbbeknek valami romantikus kép élhetett a fejében a falusi osztálytársakról, akik busszal jártak be a városba, valahogy úgy képzelhették, hogy fehér falú kis házikókban laknak, gondosan nyírt gyepű udvaron töltik a napjaikat, nyaranta fáról eszik a cseresznyét, telente a vidáman pattogó tüzet nézik a kandallójukban vagy kemencéjükben vagy üvegajtós vaskályhájukban, lábuknál cica dorombol, udvarukon kutya ugat, kertjükben minden megterem, csak le kell szedni, mint a FarmVille játékban a betakarításkor, mindenük van, tulajdonképpen senki sem érti, mi a fenének járnak iskolába. Ezt a megjegyzéseikből és a furcsa kérdéseikből következtette ki, és jobbnak látta mindannyiukat meg is hagyni ebben a hitben, hiszen ez az idilli kép neki is sokkal jobban tetszett, mint a napi valósága. Hajnalban kelni és tyúkokat kiengedni a baromfiudvarba, megetetni, tojást összeszedni, hatéves kora óta az ő dolga volt. A bátyja ilyenkor már túl volt a munkásruha felvételén, húzott vizet az állatoknak, és ment az apjával ganézni. Még iskolába indulásuk előtt mindezeken túl kellett esni, és persze nem csak akkor, hanem minden áldott és áldatlan napon, az állatnak nincs vasárnap, mondogatta az anyja, és valóban, miért is lett volna, ők maguk is ettek minden nap, ezt meg az apja mondta, ha nagy ritkán eleredt a könnye, mert nem volt kedve – főleg télen – hátramenni a tyúkudvarba a hidegben, vagy hétvégén, amikor olyan jó lett volna még a meleg ágyneműben feküdni, jól beburkolózva a vastag paplanba, ami megtartotta az esti meleget. Reggelre kialudt a tűz a kályhában, a levegő kezdett nyirkos hideggé, enyhén füstszagúvá válni, de paplan alatt még olyan jó langyos volt. Hát, mit szólnál, ha ma akkor te sem kapnál enni, mert anyádnak nincs kedve főzni, mondta az apja, így van ez, kislányom, kontrázott az anyja, az állatnak sincs vasárnap. Így aztán idővel számára a naptár mint olyan már csak arra volt jó, hogy tudja, mikor kell iskolába menni, és mikor vannak az ünnepek, mikor van téli és nyári szünet, de a napok valódi rendjére nem volt hatással. Megszokta, hogy minden nap meg kell tenni a magáét, ha nincs kedve, akkor kedv nélkül, ahogy az anyja mondta. Nincs kedved, kislányom? Akkor csináld kedv nélkül. És légy tiszta. Minden legyen tiszta, naponta fel kell seperni, fel kell mosni mindent, hetente egyszer mindent végigtörölni, ágyneműt hetente mosni, és minden ruhát, hiába kopik a mosásban, inkább kopott legyen, mint piszkos. Az olcsó mosópor és a folttisztító szappan illatát is érzi, ha visszagondol az egész hétvégét átfogó nagymosásokra, tárcsás mosógéppel, centrifugával, sparhelten melegített mosóvízzel.

Ha meleg víz kellett mosakodáshoz, ugyanabban a nagy, tizenöt literes vizesfazékban melegítették. Hetente egyszer, vasárnap.

Soha senki nem járt náluk az osztályból, ahogy ő maga sem szívesen ment látogatóba senkihez, mert tudta, hogy nem viszonozhatja a meghívást. Az úgynevezett barátnői meghívták a születésnapjaikra, de csak egyszer mondott igent, Andinak, aki olyan ellenállhatatlanul tudta kérlelni, hogy nem tehetett mást, mint hogy rábólint. Az anyja csak úgy engedte el otthonról, ha mindenképpen elviszi azt a bonbont ajándékba, amit a kisboltban vett, életében először és utoljára a felső polcról kérte a legdrágábbat.

Andiék nagy, belvárosi lakásban laktak, hihetetlenül magas ajtók és hosszúkás ablakok, drága szőnyegek és sok üvegezett ajtajú szekrény között, amelyekben könyveket és értékesnek látszó régi porcelánokat tartottak. Akkora fürdőszobájuk volt, mint náluk otthon a konyha meg az első szoba egybevéve. Ragyogtak a vízcsapok, ragyogott rajtuk a két gomb: hideg-meleg. Vécé után, ugyanúgy, mint otthon, csak hideggel mosott kezet.

Vajon Andi most mit csinál, hol lehet, hogyan él – töpreng a zuhany alatt, és máris tusfürdőzi magát, hogy ne álljon ott túl soká, öblít, még egy gyors hajmosás, Csobb-csobban a víz, hív az Ohio – hogy ez a dal is hogy szivároghat most az agyába, ki tudja. Osztálykiránduláson tanulták a tábortűznél, ahová a történelemtanár kísérte őket, elhozta a gitárját, és mindenféle dalokat tanított nekik, és késő estig beszélgettek a kihunyó tűz körül, akkor mondta a tanár úr, hogy ő, ha most lenne fiatal, valami különleges nyelvet tanulna – mert mindig is szeretett nyelveket tanulni –, mondjuk kínait, volna jövője a dolognak, ahogy elnézi a világ jelenlegi állását. Erre az egy osztálykirándulásra emlékszik csak, pedig voltak minden évben valahol.

Sampon, öblítés, balzsam, hagyja hatni, gyors hónaljborotválás, teljes öblítés, és készen van. Elzárja a vizet, a zuhanyfejet a tartóba illeszti, és várja, hogy kicsorogjon belőle minden maradék víz. Kinyúl a kistörölközőért, a hajára tekeri, jó szorosan, tartania kell, mert most jön a neheze, a takarítóronggyal mindent szárazra törölni, hogy se a csempén, se a krómozott csapon, zuhanyon, zuhanycsövön ne maradjon egyetlen vízcsepp se, különben azonnal vízköves lesz. Mindezt a fején szorosra tekert törölközővel, egyébiránt meztelenül, hiszen ha magára csavarna bármit, úgyis lecsúszna. A teljes sikálás majd holnap reggel vár rá. Azután a kádkilépőt a radiátorra teríti, belebújik a papucsába, amelynek talpa tele van mikroszálas kukacokkal, így járás közben tisztítja a padlót.

Következik a tviszt a fürdőszobapadlón, hogy minden esetleg kifröccsent vízcseppet feltakarítson a papucsa talpával. Az egész, a zuhany szárazra törlésétől a padlón csúszkálásig, olyan hosszadalmas és kimerítő, különösen ebben a melegben, hogy a végén már kezdhetné is elölről az egész procedúrát. Nem véletlenül nem csinálom mindennap – mondja magának, aztán vállat von, és saját magát kezdi szárazra törölni. Előrehajolva szárítja a haját, hogy minden kihulló hajszál nagyjából ugyanarra a területre essen, így lesz a legkönnyebb a végén a padlótisztító kendővel összeszedni.

Még mindig hülye tábortűzdalok foszlányai oda-visszáznak a fejében, mintha a két füle között lengenének a félsorok, amelyek nem találják a másik felüket, és miközben a padlót hajszáltalanítja, és élvezi a frissen mosott hajának selymességét és illatát, a dallamra billeg kis terpeszben előredőlve, jobbra és balra, beszivárog a Mo Li Hua is a többi közé, a népszerű tradicionális kínai dal, amelyet a sinológia első évének végén kezdtek tanulni egy szemináriumon. Aztán a Mo Li Hua lesz a főszólam, kikopik mögüle a többi, és ő ebben ringatózva lassan felöltözik, tiszta fehérneműt vesz fel, melltartót, könnyű pólót és vékony anyagú rövidnadrágot, haját egy mozdulattal a tarkójára csavarja, és beleilleszt egy csíptetős csatot, érzi, hogy a tarkóján már ismét nedves a haja az izzadságtól. Az a fiú, aki a nyári alkalmakkor kísérte a csoportjukat, nagyon tetszett neki. Tradicionális hangszereken játszott, órákig hallgatta volna a hszünön előadott búgó, semmihez sem hasonlító, éteri muzsikát. Hogy is hívták azt a fiút, akinek úgy fénylett a fekete szeme, és olyan finom keze volt, Sao-cu, igen, nem felejti el. Éjszakánként rá gondolt az ágyban a nyelvi táborban, és a zuhany alatt, és alig várta, hogy meglássa a reggelinél, és ha sikerült úgy leülni, hogy a látóterében legyen, boldogan ette a szikkadt kenyeret a joghurttal, semmi sem érdekelte, csak hogy lássa, milyen finom mozdulatokkal tör egy kis darabot a kenyérből, milyen kedvesen mosolyog mindenkire maga körül, milyen szépen tolja vissza a széket, amikor végzett, úgy emelte a tálcáját és úgy fordult el az asztaltól, úgy lépkedett, mintha egy törékeny koregográfiát mutatna be, úgy ragyogott ki a tábori tömegből, ahogy egy tökéletes, egészséges, még nem teljesen érett egzotikus gyümölcs egy kosár, inkább csak almalének való alma közül.

Mindig így láttam az embereket – gondolja most, amikor Clinnel fújja be a fürdőszobatükröt, és szárazra, csíkmentesre törli – mindig egy halom egyforma idegennek, és alig valaki vált ki közülük néha. Mintha senki sem lenne valóságos. Aki kivált, az is éppen azzal tűnt föl, hogy igazán álomszerűnek tetszett. Ami vagy aki már ennyire valószerűtlen, muszáj, hogy létezzen. Sao-cut sosem szólította meg, csak visszafogott mosolyra futotta, ha szembekerültek egymással, és ugyan minden vágyakozását ebbe a mosolyba sűrítette, egyetlenegyszer sem ment ennél tovább. Hogyan is mehetett volna. Egy ilyen fiúhoz egy hasonlóan varázslatos lány illene. A tábornak vége lett július közepén, azután többé nem látták egymást. De ő mindig remélte, eljöhet még valaki, aki ugyanilyen finom lesz, légies, ugyanígy ragyog a fekete szeme, észreveszi őt, őbenne lát majd valamiféle varázslatot, és akkor ketten együtt válnak egy hszün-dallammá, amelyben végigölelik és végigringatózzák az életet.

Harminc év? – kérdezi magától, amikor lekattintja a villanyt a fürdőszobában. – Az érettségi óta? – Még mindig nehéz elhinni, megint megáll egy percre és újra utánaszámol, de tudja, hogy igaz. Pedig egy ideje nem biztos benne, hogy az idő tényleg telik-e. Azt például sosem számolja ki, mióta nem lépett ki a lakásból. A küszöb átlépése olyasmi, ami majd holnap történik. Ettől aztán minden nap olyan lesz, mintha meg sem történne.

Ma reggel is felvette a nyári nadrágját, szandált húzott és kinti pólót. Kezébe vette a szatyrot, a lakáskulcsot, zsebre vágta a telefont és a bankkártyáját, és aztán sokáig állt az előszobában. Nem olyan közel az ajtóhoz, mint amikor a futárt várja, néhány lépéssel hátrébb, de egyértelműen indulásra készen. A hátán csorgott a verejték. Ez csak a hőség miatt van, gondolta, de jól tudta, hogy ilyenkor még egész hűs a lakás, a leeresztett redőnyök miatt jól megtartja az éjszakai szellőztetés hűvösét egy ideig. Már amikor a szandálba lépett, megszólalt a fejében a hang, fölösleges lenne boltba menni, ha pár kattintással házhoz jön a bevásárlás. Mégis illendő lenne megmutatkozni a világban. Ki kellene legalább próbálni. Le a lépcsőn, nem kell használnia a liftet, egy gombnyomás, és nyílik a belső lépcsőházajtó, azután jobbra fordul, négy-öt lépés, és újabb gombnyomás után már kint is van a ház előtt, ilyenkor még nem süt erre az oldalra a nap, árnyékban haladhat jobbra, a bolt felé, el a tömb mellett, aztán a két tömb közötti átjáró mellett, aztán a következő tömb mellett, ahol a pékség előtt asztalok állnak, aztán át a parkoló autók között, csak két sor, és már bent is van a légkondicionált boltban. Igen, de a lába nem mozdult. Nézte a sötétbarna bejárati ajtó felületét, és képtelen volt elfordítani a fejét, megmozdítani a lábát, állt az előszobában és izzadt. Azután lenézett a lábára, mintha a tekintetével tudná lépésre kényszeríteni. És valóban, ettől elemelkedett a a padlótól a jobb lába, és lépett, követte a bal, így kell, mindig csak egy lépésre koncentrálni, gondolta, aztán beléhasított, hogy a fertőtlenített szandáltalp hamarosan a lépcsőház szennyes padlójához ér. Miért is kéne összekoszolnia a holmiját, ha csak meg kell nyomnia a gombot az alkalmazásban, ahol a gondosan összeválogatott rendelése várakozik: rendelés leadása. Ha sokáig vár, talán nem tudják majd tizenegy és dél között szállítani, ezt pedig nem kockáztathatja. Megkönnyebbülten penderült a cipősszekrényhez, lehúzta a szandált, eltette, elővette a mobilját, és rányomott a megrendelésre.

Más napokon ennél kitartóbban is próbálkozott, néha eljutott az ajtóig, számolással, a lépteinek kikényszerítésével, egy-két-há-sasszé, lép, zár, lép, zár. Időnként megfogta a kilincset is, pár nappal ezelőtt konkrétan le is nyomta, de akkor szédülés fogta el, semmi mást nem látott, csak az ajtó sötétbarnáját, ami feketébe váltott, a füle zúgott, mintha a fejében fújta volna valaki a hszünt, és csak egy óra múlva tért magához a padlón, a tarkójában éles fájdalommal.

Végre este van. Ilyenkor igazán mindenki nyugodtan otthon lehet. Nem tartozik a világnak azzal, hogy tiszteletét tegye benne. De mégis. A világ egy részének, akit a követőinek nevez. A világ legjobb része, ahol nem kell fizikailag megjelenni. Visszaáll hát a tükör elé, leitatja az arcáról az izzadságot, alapozót ken fel, korrektort, árnyékolót, pirosítót, szemfestéket, élénk rúzst a szájára. A haját kibontja, és a még jól tartó hullámokat alaposan befújja hajlakkal. A pólóját csipkés topra cseréli, a rövidnadrággal nem bajlódik. Szerencsére van a hűtőben egy epressajttorta-szelet, ami nagyon jól mutat majd a fényképen. Elhelyezkedik a kanapén, beállítja az állványt, a mobilt, és két szögből összesen negyvenhárom képet készít magáról időzítővel. Az utolsó tíz fölösleges, érzi, addigra már csorog róla a verejték. Azután fél órát tölt a legjobb három kép kiválasztásával, és amíg lemossa a sminket, hagyja, hogy pihenjen a fejében a sok saját arc. Már a legjobb háromból kell csak választani, nincs is olyan nehéz dolga, azt választja, amelyiken kissé nyitva van a szája, mintha mindjárt bekapna egy falatot a sajttortából, és a villára szúrt darabon nagyon szépen látszik az eper. Kicsit retusálja, fényeket állít, picit kontrasztosabbá teszi, a hátteret enyhén elmossa, azután a kész képet elmenti, félreteszi, hogy ismét kicsit pihentebb szemmel nézzen rá, addig elcsomagolja az állványt és a lámpákat.

Dolgos nap után jól megérdemelt jutalom – írja végül, és kiposztolja a képet, amin ő maga mosolyog a villára szúrt epressajttorta-falattal, lágyan omló haja keretezi a szépen sminkelt arcát, amelyen a retusnak hála nem látszik az állán lévő pattanás sem. Csodás életem van, gondolja. Azonnal özönleni kezdenek a lájkok, és úgy száz körül megnyugszik, hogy ez sem volt hiába. Aztán leteszi a telefont, a melegben szottyadásnak indult süteményt a kukába kotorja, a tányért és a tortavillát elmossa, fényesre törli, berakja a konyhaszekrénybe, visszaül a kanapéra, újra ránéz a telefonra, százötvenhez közelít a reakciók száma, jól van, bekapcsolja a tévét. Hogy végre legyen zaj, legyen valami tőle független történés a lakásban, mielőtt ma este is közelebb jönnek a falak.

‍