Tehenek (rövidprózák)

Tehenek

Kanalakkal porítom a tablettákat. Az egymásban pihenő fémalakok tektonikája indul, a homorú és domború közös erővel kezd pusztítani. Fordul a csuklóm, élesszög a kanálnyelek között, a prés kegyetlen, a kis fehér korongok repedezés nélkül adják meg magukat. Amorf rögökre robban a karbamazepin és a vigabatrin, szilánkok, szemcsék szökésben, akárha kokain vagy friss porcukor, mindkettő méreg, mindkettő megoldás. A szuszpenziós készítményhez odakészítve a steril fecskendő, bizarr desszertvilla.

Meghallottad a halk pattanást, onnan tudom, hogy kissé megemelted a fejed. Mióta ismerheted ezt a hangot? Ezt az összetéveszthetetlen nyitóakkordját a morzsolódásnak?

A hüvelykujjammal söpröm vissza a kiszóródott port a kanálba. A fecskendő és a tartalék gézlapocskák a földre esnek. „K., mit balfaszkodik ott az alapvonalnál” – ordít az edzőm, húsz évvel ezelőtt ordít, de én most hallom, itt a gyerekem életének alapvonalánál, és rád nézek. Neked is van ilyen edződ? Vagy a fájdalmad tökéletes hangtompító?

Nyúlánk vagy, lágy és szelíd. Balerina, az utolsó porcikájáig megfeszül, mert kecsesen kell hullania.

A kislányom álmában meg-megrezzen. A tiéd mozgásképtelen. Én a farzsebembe rejtettem a gumicukrot, hogy el ne ájuljak estig, te egész nap nem eszel semmit. Én alakoskodom önmagamért, te megtagadod önmagad. Én mártírarccal bújtatom át a patentok között a pulzoximétert, te szondán etetsz, bársonymozdulatokkal cseréled a műanyag indákat, borsónyi illatos krém tenyeredben a kímélet, szent az, mint a borját nyaldosó tehén, átdörzsölöd a kislányodat naponta ötször-hatszor, testápoló száraz bőrre és haldoklásra, gyermekdalt dúdolsz, mikor a tüdőváladékot szívod, hogy ne legyen úrrá a megtört életen sem a förtelmes szörcsögés.

Nem tudom levenni rólad a szemem, mert a nővérek mindkettőnket édesanyának neveznek, de nem találom magamban, amit rajtad látok. Ki vagy?

Apró rácsos ágyakat ringató termek a folyosó két oldalán. A folyosó hol PVC, hol szakadék.

Kik vagyunk mi, akik egy kávéautomatát nyomkodunk, egy óra szerint etetünk, egy zsákból húzzuk elő a kötelező zöld köpenyt, egy PVC-re és egy szakadékba hullnak a könnyeink, és mégsem találkozunk sohasem?

Kik vagyunk mi, ha az éktelen pittyenések ugyanolyan szisztolékat hirdetnek, az ugyanolyan szisztolékat az orvosok akkurátusan jegyzik az egyforma kartonokra, de mi mindketten öröktől fogva tudjuk, hogy ezek a dobbanások nem ismerik egymást?

Kik vagyunk mi, ha mindketten szívből sóhajtunk, és csak az egyikünk kicsinye leheli ki a lelkét?

Tikkadt gebék térdelnek a pocsolya körül. Ugyanazt isszák, ugyanattól félnek.

Neon

– Átadtuk nullakettő ötvenegykor – diktálta volna a mentőtiszt, de a szekundáns nem jegyzetelt, mert az asszony tekintetére vadászott. Elejtette.

– Viszontlátásra! Khm… a legjobbakat kívánjuk.

– Köszönöm – felelték a nő hangképző szervei, miközben hippocampusa följegyezte a nullakettő ötvenegyet. A szekundáns a hóna alá csapta a mappáját, a mentőtiszt becsapta a lengőajtót, és mielőtt az anya fölött összecsaptak volna a hullámok, a mozgásérzékelős neonlámpa kicsapta a biztosítékot.

Elsötétült a gyermekintenzív osztályra vezető folyosó, s a testmeleg ösztön vackán működésbe lépett a védekezőmechanizmus.

Alsó végtagjai az ablakhoz taszigálták az anyát. Karjai kitárták a keretes szárnyakat, a pupillái így belekapaszkodhattak a májbetegsárgán is daliás lámpaoszlopokba. A szemközt pöffeszkedő tízemeletesre hálós épületplakátot aggattak épp a fejlámpás ipari alpinisták. Egy vad mosolyú, bobfrizurás, csontfehér bőrű nő arcát ragasztották fel foszlányonként. Az anya agykérge kötelességtudóan lefojtotta a gyermekkori emléket, amelyben az őrangyalát felhőkarcoló-magasnak, megrendítően derűsnek és vakítóan fehérnek képzelte. Az anya homloklebenye habozás nélkül elkaszálta a gondolatot, hogy az ő vidám, illatos hajú kislányát is most rakják össze újra a steril gumikesztyűk, foszlányonként.

„Átadtuk nullakettő ötvenegykor.” Az idő, ami az átadástól a folyosói neonlámpa fényének enyhe sárgulásáig eltelik – ennyi szokott kelleni az orvosoknak. Az anya már jól tudta, hogy ennyit kell kibírni, amíg kijön egy maszk, és így szól: stabil az állapota.

Ez az az idő, amit most sötétben kell mérni.

Nem volt értelme az órát nézni, bármit mutathatott volna: az ügyeletes orvos pedig csak a neoncső sárgulásánál jön. Egy perccel sem előbb. Most azonban nem volt neoncső.

A felső gerincszakaszát az ablakon kilógató anyát az utca tompa fényei vonszolták el a lélektani féltávig. Lélektani féltáv: ez a férje szavajárása volt, aki annak idején randevúk helyett futóversenyekre meg hegyikerékpár-túrákra vitte magával, és akivel annyiszor élték már át szülőként is, hogy a táv matematikai fele soha nem azonos a lélektani féltávval.

„Átadtuk nullakettő ötvenegykor.” Az anya hol a formálódó plakátarcot, hol a járdaszegélyen rostokoló lámpaoszlopokat tapogatta csapjaival és pálcikáival. „A délceg májbetegek sárga pompája útszéli stílusban felesel a csillagok ragyogásával. Útszéli stílusban. Érted, útszéli” – buggyant át a nő agykérgén a szóvicc. Idegpályák, véráramok, rostok és kötőszövetek gépezete bőgött fel, s már épült is a duzzasztógát a szemgödrök mélyén.

Talpai puhán és tapintatosan elvonták őt az ablakból. Alkarja, csuklója és kézfeje méret szerinti növekvő sorrendben a hátizsák bal oldalzsebébe egyengette a tajkártyát, a zsebkendőt, az állandó gyógyszereket, a horgolt nyuszit, a tiszta pelenkát. Imádkozott volna, de a rekeszizma és két szájzuga ellentartott: az intenzív osztályról az istenzív osztály kifejezés jutott eszébe, amit inkább talált idétlenül viccesnek, mintsem vigasztalónak.

Az anya nevetés helyett mégis sírva fakadt, hátha legalább az őrangyala egy árnyalattal sárgább lesz végre már.

Nullanégy huszonhatra a reklámfelület készen állt, s az éjjeli műszakos ipari alpinisták elindultak haza. Nem sokkal később lekapcsolták a közvilágítást.

Szép és könnyű

Valami baj van, kérdi az apa. Nincs. Zársz? Az apa bólint, nagy svunggal hajtja be az ajtórácsot, de idejében tompít a lendületen a lábfejével. Az anya a gyermek kezét fogva eltűnik a liftajtó mögött, a gyermek nyújtózik, gombot nyomna, az anya sürgeti, majd ingerülten ő koppint inkább az F-re a mutatóujjával. Kismotor? A vád füstje az apa arcába csapódik. Visszalép a kismotorért, újra nyit, újra zár, most nagyot nyikordul és fémesen csapódik az ajtórács. Az anya felszisszen. Az apa belép a liftbe, a mézfényű fülke körülöleli a családot, mint apró, ősi életeket a borostyán. Földszint. Az anya a lifttükörben hárítja a saját tekintetét, vicsorít, fogait ellenőrzi, szorult-e maradék a harapásába.

Rippl-Rónai utca. Túl fényes tavasz. Néhány méter múlva, a gimnázium mellett elhaladva az apa fölveszi a napszemüvegét, mert szemébe tűz a nap. Az anya látja, amint férje az orrára tolja a sötétített lencséket, amelyek mögött titokban lesheti a haspólós kamaszlányokat.

A gyermek a képesség örömével suhan a motoron a játszótér felé. Az anya mindig akkor néz a gyermek után, mikor az apa felé fordítaná az arcát, hogy mondjon valamit. Az apa ezért inkább nem szól, mert nem akar a járdához beszélni, megvárja, míg majd egymás mellett ülnek a homokozó szélén. Az anya is hallgat, mit erőlködjön, S-es ruhamérettel sem szellem, sem intellektus a versenyt föl nem veheti. Mégis az apára bízza, mikor lépjenek le a járdáról az Andrássy zebra nélküli részén.

Cukrászda. Elfelejtették kikerülni. A gyermek arca felragyog, kismotorján a kültéri fagylaltpulthoz száguld. Veszek neki, te ugye nem kérsz, kérdezi az apa, mert emlékszik, hogy itt nem kapható tejmentes. A laktózérzékeny anya megrázza a fejét és összeszorítja a száját, nem gondolta, hogy a kérdéssel való célozgatásig süllyedtek. Legalább megmondaná a szemébe, hogy kövér.

Benczúr utca. Két lófarkas nő kocog a Liget felé. Az apa észreveszi őket, és rögtön az anyára néz, szemei egyszerre sötétlők s csillanók, mint a lombkorona, árnyból s fényből is mindig épp annyit engednek át, amennyi táplálja a másikat. Megannyi Panoráma-kör. Guckler-kilátó. Rakparti hosszúk. Reméli, hátha az asszonynak is eszébe jutnak az évekkel ezelőtt együtt rótt kilométerek. Bezzeg amíg loholtam érte, addig volt szerelem, ömlik ki az anya homlokára az epéje, de fennhangon csak annyit mond: fokhagymaseggűek.

Az apa elmosolyodik. Tényleg nincs baj.

A gyermek már a játszótéri kapunál toporog. Az apa kinyitja, feleségét is előreengedi, és óvatos mozdulattal húzza be az ajtót, lágyan illesztve helyére a biztonsági reteszt.

Meghintáztatsz, kérdezi a gyermek, igen, feleli az apa, de előbb anyát.

Az anya a járdáról, a gyermek az égről rántja vissza a tekintetét, hogy az apára nézhessen. Néhány döbbent pillanat elég, hogy az apa elérje az anyát. Kézenfogja. Hagyjál már. Nem hagylak. Gyere. Az anya újra a járdát nézi, ne lássák, hogy vicsorít, vicsorítással könnyebb visszatartani a sírást.

Beül a hintába.

Magasra, apa, magasra. A gyermek ujjong.

A nő leng. Nem kapaszkodik. Széttárja karjait, vállával támasztja a láncokat, mellkasát előretolja. Nem hajtja magát. Engedi, hogy a férfitól kapjon lendületet, aki mellett, ha elég közel engedi, szép és könnyű.

‍