Tíz sor a testről (Versek)

Tíz sor a testről

‍

Szoros teret, fénytelen hajlékot rejt

a test mintája. Öntudatlan, túlnyomás formálta

halmok, nemtelen altájak. Kikötöttük

a pányvát, elvezetjük a tisztító esőt.

Könnyű a kéznek kívül hordani a mocskot,

a léleknek fuldoklás mind, mi bájtalan.

Ha szél támadna, lángolnánk, nem mint ölemben

ez a gyertya, de rőzserakás szégyenében

a ropogó vadhajtás. Sült virágok,

homokos meddőn.

‍

Viharban fogantak dala

‍

Csendesek még a kapuk,

de a pirkadást is térdre gyötrő vihar

dörömbölő, sziklametsző nappalokat hoz:

halványból bordóba úszik az ég alja,

mintha harangnyelv ütné esténként a néma,

vérző falakat –

a vajúdás nyomai még nem oszlottak el,

karjainkból kinőtt fák csörgedező leveleit

hordja szét a szél: csak annyit kapunk, amennyit

érdemlünk, de vajon érdemeljük-e mindazt,

mit megkapunk?

Akkor még holdárnyékban laktunk,

te fehér virágokat álmodtál, melyekkel

árvaságodat igyekeztél temetni.

A vártornyok oldalában zuhogó vakolat,

talán a múlt árnyai hullanak.

A tér-időben feltört utak mentén

analízisben meghatározatlan porok, salak

a vaklemezen. Rózsavizet locsol a vihar,

testet ölt az örökölt bánat.

‍

Mozgásgyakorlatok

‍

Feltöltekezni, beszívni a bódító képeket,

mint kezdő drogos nagy slukkokkal a heverő port,

a hajlíthatatlan sötétben útjára engedve a szelet, egy parancsot,

barlangban a kiáltást, tereljen vissza a bejárathoz,

állítsa át a váltót, adjon meg egy kezdőlöketet, vesszen el

a ködben a tolatómozgás, farfekvést imitálva, vagy kígyómozgást

az elsötétített szülőágyon, éppen csak érintve az erogén zónákat,

belekortyolva az oltári jó miseborba, persze előtte kimentve

az álmos fehéregereket, ki tudja, vesztüket mi okozta volna,

alkoholmérgezés vagy a fulladás, fullasztó ez a hőség a józan

szemlélőnek is, nem akartam megírni, de valami mégis

kényszerített, ösztönösen csikorgó malomkerék, vagy álmomban

az a kongó őrlőedény, golyótöltet, porcelángömbök az acél-

testben, mindegy is, végül minden a fordulatszámtól függ,

kaszkad őrlés, vagy katarakt, nyíródó szegecsek az állkapocsban,

kiadni a feszültséget, megmártózni újra a hajnali folyóban,

ruhát öltök, vagy mégsem, vállalni kell a meztelenséget is,

az egyetlen, mit magunkkal hoztunk, és éppolyan szép, mint

egy csecsemő sírása alattunk, az elhagyott parkban, pirosan és halkan,

egymást a test magányában szerető párok alatt az ütemesen

nyikorgó pad, kopott sziluettek, kék tűvel bőr alá vagy a haldokló

fába injektált érzés, hogy mindig ideképzellek, ha félek,

és hogy a forró test hűl majd, léggyökereinkkel támaszkodunk,

de már nem maradunk egyedül.

‍