Törékeny műszerek, dérlepte tájban

Valahol béke van, nem csak az úszó szigetek dimenzióiban vagy a hősök csarnokaiban, a boldogok mezőin vagy az együgyűek egyszerű és egyszeri, mert mindegyre ismétlődő és éppen ettől megismételhetetlen játékaiban, de béke van valahol az angyaljárta tájakon, és béke van valahol mélyen, az érzelmek pitvarán is belül, a szívben.

Béke van a sorok között, a soráthajlásokban, a szerzői kedv és készség szabályozta mondatokban, a megfestett felhők fodraiban éppúgy, mint a vésőnyomok elsimított árnyékai alatt, a kiégetett cserépben, a hűlő acélban, a formára kovácsolt, széppé irányított vasban, a tervszerűtlenséget felmutató és titkos térképeink meglétére utaló, üzenetes egésszé alakított kertek ösvényein.

Nem valamiféle túlzásokra kész optimizmus mondatja velem mindezt, de a dérlepte tájak alól mégiscsak és minduntalan felszínre törő derűlátás, ami az adott tények fölött is örömmel kalandozó tekintet sajátja.

A derűlátás kiművelt készség, állandó mozgásban lét által meghatározott állapot, törékeny műszer, ami zord időkben is mutatni képes a létező, a jó irányt.

Ami, akárcsak a béke, nem csupán az úszó szigetek dimenzióiban, üzenetes egésszé alakított kertek ösvényein van jelen, de elsősorban bennünk, és mindazon emberi lényekben, kik e földgolyónak nevezett űrhajón velünk együtt utaznak a többségünk számára ismeretlen, de egyértelműen távoli, nehezen kivehető cél felé.

Érinteni, érzékelhetővé kell tenni a derűlátást, miközben nagyon is jól tudjuk, mennyire nehezen megfogható az a századmásodpercnyi idő, ami a tekintetben lakozó rezdülés sajátja.

Mozgásban kell tartani, cselekvésre bírni, jó állapotúként kell őrizni derűlátásunk műszereit – és ez éppen most, télidőn, tavaszoktól, kinti békétől távol, hegyes jegekhez, háborús helyzetekhez nagyon is közel válik igazán fontossá, felelős súllyá, téttel bíró ténnyé – ami sok mindent megenged, a tétlenséget semmiképpen.

Azt mondják, nem lesz könnyű évünk, úgy sejtik, látszik már a fény az alagút végén, de hozzáállás kérdése is, hogy az alagút és az alagútban lakozó sötétség létezik-e egyáltalán? Ha kellően tiszta tekintettel figyeljük a világot az érzelmek pitvarából, esélyt teremtünk rá, hogy alagút ne is legyen, maradjon csak a fény. A mindezzel járó ténykedésekkel együtt – és ez a dérlepte tájban maradó moccanatlansághoz képest: háromszor súlyosabb vállalás, mi arra késztet, hogy jól sáfárkodjunk ránk bízott képességeinkkel.

‍