.svg)
Ahogy elindulunk ide, hemzsegő gyümölcsösök mentén, talpunk ívét ismerik a vakondtúrások, kigáncsolnak az erdő csonkjai, az erdőanyák pedig üres ölükkel vezetik el gyermekeinket tőlünk kézen fogva. Aztán váratlanul Bukowski erotikus mozdulatokkal vetkőztet egy sörösüveget. Diszkrét voyeur-ből mi magunk válunk a szitkozódó szomszéddá.
A Tetem a málnavészben, Erdőanyák, A füvesasszony versek egyazon anyagból táplálkoznak, ugyanabba a balladaszerű, népi hitvilág hagyományaihoz szorosan kapcsolódó mikrokozmoszba tagozódnak be. A leégett vállú férfiak képe csak ürügy arra, hogy az erdőanyákról beszélhessünk. Ilyen módon egy olyan teremtett – vagy éppen már létező, de elfeledett tradíciókból merítkező– világba nyerünk beavatást, ahol a természeti mint kiszámíthatatlan, misztikus tér képződik meg. Hol a misztikumalkotás gesztusa maga válik a megszólalás motivációjává, hol pedig éppen ellenkezőleg: az érzékszervi észlelések hoznak közelebb a versek szubjektumához – mintha a temetőt idéző facsonkok látványa csak kiindulópontként szolgálna arra, hogy a versbeszélő saját szorongásának kivetülését artikulálja.
Usier Tamara versvilágában a szerepek felcserélhetősége olyan tendencia, amit a fókusz frekventált váltakoztatása működtet. A baljós, folklorisztikus képek után szinte azt is mondhatnánk, hogy váratlanul villantja fel a versek szubjektumát – a bőr, a szaruhártya valósággal mikroszkopikus közelségből látszik. Ez az állandó váltakozás pedig elbizonytalanít: ki idézi elő a vészjósló jeleket, ki a vadász, ki a préda, ki rendelkezik a megfigyelő pozíciójával, és ki válik saját maga a spektákulummá.
A népi kultúra elemeit urbánus terek váltják fel. Az a versbeszélő, aki korábban a misztikum archaikus képzetét a saját nézőpontjának megformálásán keresztül értelmezi újra, már jóval szókimondóbban lép fel. A testtájakon barangolás, a gyakran ismétlődő második személyű megszólítások olyan egészen nyílt és váratlanul nyers megnyilvánulásokkal járnak együtt, mint a vallomás, hogy ezért veszekszem / veled mostanában olyan sokat, hátha / figyel és jól szórakozik, mikor a kurváid / nevét sorolom, vagy anyádat szidom, amiért nem nevelt belőled úriembert.
Ez a nyelvileg precízen kidolgozott versvilág olyan szuggesztív képzettársításokkal operál, mint a zsenge borjaikat vezető suták képe, a sistergő csaláncsípés, a feszülő, nyikkanó csonkok érzékelése. Aki itt beszél, érzékeny – lát, hall és következetesen ad nyelvet a benyomásainak. A kérdés viszont felmerül – mi a tétje a nyugtalanító díszlet megteremtésének? Olvasó vagyok, de beavatott is: többet tudok a babonákról, a mezítlábas füvesasszonyról, mint amit a falusiak elsuttognak. De mi fog kecsegtetni ahhoz, hogy valójában vágyni is akarjak erre a beavatásra? Hova lehetséges pozicionálni a játékot, mi ezt a fullasztó atmoszférát feloldani hivatott? Kérdés, hogy a játéknak kell-e lennie annak, ami becsábít ebbe a faluba, erdőbe, vagy éppen a szűkös lakásba, a szaruhártya mikroszkopikus közelségébe. Bár a fókusz ingadozik – a szubjektum nem bizonytalanodik el: önmagát minden esetben halálosan komolyan veszi. Tudunk-e számolni azzal, hogy végessé válhat a balladisztikus háttér, helyenként groteszkbe hajló díszlet funkcionalitása? Mire enged reflektálni egy beazonosíthatatlan tetem látványa a málnavészben? Tudok-e ezzel a tapasztalattal rezonálni? Elég-e a kutyatejtől duzzadó mellek látványa, hogy az erdőanyák után akarjak menni? Ki az, aki nekem meséli mindezt, és nekem mi a szerepem, ha őt hallgatom? Beenged-e igazán, hogy helyet keressek, vagy mindig csak azt tudom, amit egyenesen ő mondott el nekem?
Elhangzott a 43. Bréda Ferenc Irodalmi Körön
