Törvényszegés-triptichon

Kézzel írt jegyzet a Tízparancsolat szegélyén: megbünteti az Úr az anyák bűnéért a lányokat, és a lányok lányait, harmad- és negyedíziglen, mert haragja tovább tart az ő emlékezetüknél.

‍

I.

A nyelv kudarca még mindig zavarba ejt, pedig alaposan kitanultuk a használatát. 

Moáb és Midján lányai számtalan különböző szót ismernek a veszélyre – hiába. A föld sója a férfiak izzadsága. Ahogy leverik a vastag sátorcölöpöket, homlokukról verejték csöpög, kézfejükkel törlik, szégyenkeznek érte. Mit kerestek itt, kérdezzük, de nem felelnek.

Mozdulataik árulkodóak: az, aki ilyen jártas az önfegyelemben, csak katona lehet. Tiszta ruhákat adunk nekik, tengeri sót és friss húst. Figyeljük, ahogy elpirulnak, amikor először beszennyezik a könnyű textilt. Nyelvük hasonlít a miénkre, de szóhasználatuk meglep minket: a tame tisztátalant, tehát érinthetetlent jelent. A taharah – amit a mi népünk kifeszített kötélen száradó lepedőkre használ – tökéletességet. Kinevetnek, ha a különbségről kérdezünk.

Könnyű megbízni bennük, amikor ilyen szemérmetlenül hasonlítanak ránk. Éjszakákon át mesélnek nekünk a kivonulásról, utánozva a túlságosan nagy súly alatt megroppanó csont hangját, a korbács csattanását, ahogy felnyitja a bőrt, mint egy tojáshéjat. Hálás hallgatóság vagyunk, mert nem mondjuk ki: látjuk, hogy kétségbeesetten vágytok minden kényelemre, tudjuk, hogy takaréklángon ég bennetek a bűntudat, gyengédségetek olyan, mint a vezeklés, udvariasságotokban tombol az elhallgatás. Kóstolót adnak a kesernyés gyümölcsből, amit úgy neveznek, manna – és amikor esténként kártyázunk, nyerni hagynak minket, ahogy illik.

‍

II.

A férfiak asztalánál idegenek vagyunk, ha szívesen is látnak.

Feszengünk közöttük, zavarba ejt a szédítő magabiztosság, amivel birtokba veszik a testüket, mégis vonakodva és visszafogottan káromkodnak, mintha szégyellnék a szájukon kikívánkozó szavak ismeretét. Párbeszédünknek szinte nincs is súlya, csak dallama, ritmusa, ragyogása.

Azt kérik tőlünk, meséljünk nekik, mert unatkoznak, ami azt jelenti, hogy magányosak. A moábita hadvezérrel kezdjük, akit felesége a saját kardjával fejezett le a hitvesi ágyban. Micsoda szörnyűség, mondják a férfiak, és gyanúval sandítanak az oldalukon álló nőkre. Micsoda szörnyűség, visszhangozzák a nők, és felajzva néznek össze, hogy ilyet is lehet.

A khamszinnal folytatjuk, a csontszáraz keleti széllel, ami sűrűvé teszi a levegőt: amikor érkezik, felsírnak az újszülöttek, az asszonyok kezében megáll a kés. Tenyerünk röviden, tehát számonkérhetetlenül megpihen csupasz vállukon és alkarjukon, mint az érintés vezetőszárára hagyatkozó vakoké – közös nyelvünkön úgy nevezzük őket, mór énájím, világosan látó.

Nem állnak fel az asztaltól, mi pedig nem teszünk különbséget az akarom és a kérem között.

Moáb és Midján lányai számtalan különböző szót ismernek a vágyra. Mindegyik egy kisbetűs istent jelöl, akinek illik megköszönni a kielégülést. A katonák Istenét Elohímnak hívják – azt jelenti, kegyetlen erő. El Shaddai, mert ő adta a Törvényt. Adonáj annyit tesz: a Seregek Ura. Nincs olyan neve, amit nem háború szült, de a jó vadász nem féli a préda bátorságát.

‍

III.

A kéz kudarca még mindig zavarba ejt, pedig alaposan kitanultuk a használatát. 

A katonák indulnak, bontják a sátrakat. Egy fiatal férfi a többiekhez fordul, szabadkozik. Engedélyt kér a maradásra. Mögötte a nő, aki lefegyverezte, várakozón, de nyugodtan áll.

A metaforák könnyen felfoghatóak. A szavak, amelyek önmagukon kívül semmit sem jelölnek, túl közvetlenek, tehát nehezebb feladatot jelentenek. A sebágy is ilyen. Avarszagú verem a tábor szélén, ragadozóknak ássák, csapdaként. Amikor a nagyvad kivérzik benne, a vadászok azt mondják: verejtékezik. Beletaszítják a szerelmeseket. A rangidős átdöfi rajtuk a lándzsáját, cölöpként veri a két testet a földbe. Rövid parancs. Csak azt kíméljétek, aki nem ismert férfit. 

Felemeljük kitárt tenyerünket, védeni próbálva arcot, újszülöttet, de hiába könyörgünk, a lándzsahegyek nem emlékeznek a rokonságunkra. Sok kamasz van közöttük. Akinek van füle a hallásra, hallja: egy kisfiú keze is erősebb, mint a miénk. Moáb és Midján lányai számtalan különböző szót ismernek az erőszakra, de egyet sem a népirtásra. Szókincsünk kimondhatatlan kiegészítését nem lesz alkalmunk használatba venni – kiterítve fekszünk, fejtől és lábtól, mint a hasábfák. A férfiak, akik beszélnek nyelvünkön, nem tagadják meg tőlünk a magyarázatot.

Azt hittétek, ez a történet a szerelemről szól, nem Istenről, mondják. A kettő nem ugyanaz. 

A szél, amit mi khamszinnak nevezünk, a sziklának csapja a vékony lenvásznakat. 

‍