Tükör

A próbaterem falai szürkén meredtek rá, vagy talán csak a félhomály festette őket ilyennek. A mennyezetről egy magányos villanykörte lógott, fénye inkább emlék volt, mint világosság. A padló régi, kopott deszkái minden lépésnél halkan panaszkodtak. A sarokban székek hevertek egymásra dobálva, az asztalon üres kávéspoharak és egy elfelejtett sál várakozott. A levegőben ott lebegett a régi épületek illata: por, fa, és valami megfoghatatlan, amit csak az ilyen helyek tudnak.

Ő is ott ült, a szék szélén, kissé előredőlve, könyökével a térdén. Várakozott, hogy a rendező végre megszólaljon.

– Újra – mondta a rendező.

Nem kérdés volt, nem kérés. Csak egy szó, amit már sokszor kimondott ma. Felállt. Ez volt ma a hatodik vagy hetedik újra, de már nem számolta. Odament a tükörhöz, ami az egyik falnak volt támasztva, kerete megfakult, széle foltos volt. Nem díszletnek szánták, csak segédeszköznek. Nézd magad, mondta egyszer a rendező. Hamlet nem a közönségnek mondja. Magának mondja.

Mély levegőt vett, és belekezdett.

– Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S fegyvert ragadva véget vet neki? –

A hangja pontosan szólt, a szünetek a helyükön, a hangsúly is. A monológ végigkísérte Hamlet belső harcát: a halál gondolatát, a cselekvés bénultságát, azt a mély fáradtságot, ami akkor telepszik az emberre, amikor már nem tudja, van-e értelme továbbmenni.

Mondta a szavakat, közben figyelte a saját arcát a tükörben. Reflexből ellenőrizte a mimikáját és a testtartását. Ezt csinálta, amióta csak emlékszik: kívülről figyelte magát, miközben belülről játszott.

Aztán valami más is felvillant. Egyetlen pillanatra a tükörből visszanéző arc idegennek tűnt. Nem volt más, csak… nem teljesen az övé. Mintha valaki más állt volna ott, aki tökéletesen utánozza őt.

Tovább mondta a szöveget. Nem állt meg.

– Újra – mondta a rendező.

Mire elengedték, a teste nehéz lett. Ez nem az a jó fáradtság volt, hanem az a másik, ami akkor jön, ha az ember egész nap valaki más. Felvette a kabátját, és a szöveget, amit már rég kívülről tudott, betette a táskájába.

Valami ott ragadt benne abból a tükör előtti pillanatból. Halvány és bizonytalan, mint egy szó, ami nem akar eszébe jutni. Valami nem jó. Valami már nagyon régóta nem jó.

De fáradt volt. Kiment.

Az utca hideg volt. Nem az a metsző, téli hideg, hanem az, ami lassan beül a kabát alá, ha az ember nem figyel. Megállt a bejárat előtt, és egy pillanatig csak állt. A város ment tovább körülötte, ahogy szokott: autók, léptek, valahonnan zene töredéke. Ő nem igazán hallotta. A zsebében megrezdült a telefon.

Kivette. Egy üzenet érkezett egy névtől, akit ismert. Buli, ma este, egy hely a belvárosban.

Jössz?

Lenézett a kijelzőre. Fáradt volt, ez biztos. A lába nehéz volt, a feje tele a nap maradékaival.

Nem volt kedve emberek közé menni, zajba, fénybe, mosolyogni olyanoknak, akiket csak félig ismer.

Mégis, a hüvelykujja már gépelte a választ.

Ott leszek.

Elküldte. Aztán eltette a telefont, és elindult.

Nem gondolkodott rajta tovább. Nem volt min.

A hely zsúfolt volt, ahogy mindig. A zene inkább a bőrön vibrált, mint a fülben, a fények lassan váltogatták egymást. Az emberek csoportokban álltak, ital a kezükben, és mindenki valahogy magától értetődően tartozott ide.

Ő is beállt valahova. Valaki meglátta, integetett, és ő odament. Persze, odament.

Kezébe nyomtak egy poharat. Ivott belőle.

A következő óra kissé elmosódott. Kimentek cigizni a hely elé, ahol a keskeny utcában hidegebb volt a levegő, és a kövek alatt is cigarettafüst bujkált. A lány mellette rágyújtott, és mesélni kezdett, ahogy az emberek ilyen helyeken szoktak: könnyedén, őszintén.

– Tudod, azt hiszem, mostanában tényleg megtaláltam magam – mondta. Csak úgy, a füstbe. – Nem tudom, hogy mondjam. Csak… most először érzem, hogy én vagyok.

Bólintott. Szívott egyet a cigijéből.

Visszamentek.

A zene felgyorsult, más lett. Körülötte táncoltak, poharak csendültek, valaki felnevetett. Ő ott állt köztük, pont annyira közel, amennyire kellett, pont annyira távol, amennyire lehetett. Ha valaki ránézett, egy ismerős arc nézett vissza, jelenlévő, ott lévő.

Ivott még egyet.

A fény lassan váltakozott, és a tömeg mozgott benne, mint egyetlen test. Ő is mozgott. De valahonnan, nem tudta megmondani, honnan, mintha kicsit fentről látta volna az egészet. Magát is benne. Azt az arcot, azokat a mozdulatokat, azt a valakit, aki tökéletesen illeszkedett.

Csak éppen az hiányzott, ami belülről szokott lenni.

Egy ponton csak annyit mondott, mosdóba megy. Senki nem figyelt oda.

A mosdó fehérsége nem volt otthonos, inkább az a hideg, éles fehér, ami bántja a szemet és kórházra emlékeztet. A fény fentről, egy csupasz neoncsőből áradt, mindent kegyetlenül megmutatva, amit az ember inkább elrejtene. A csempék a sarokban repedeztek, a kagyló pereme foltos, a tükör kicsit ferde. Odakint zúgott a buli, de ide csak tompán szűrődött be a basszus.

A tükör elé állt. Megmosta az arcát. A víz jéghideg volt, a csap ütött, a rozsdás mosdó pereme a csuklóját nyomta. Egy pillanatra minden élesen valóságos lett. Aztán felemelte a fejét. Ismerte azt az arcot. Persze hogy ismerte. Mégis valami összeszorult a mellkasában, nem fájdalom, inkább egy régi súly, ami mindig ott volt, csak most már nem lehetett nem érezni. Olyan volt, mint amikor az ember sokáig tart valamit, és csak akkor döbben rá, mennyire nehéz, amikor majdnem elejti.

Nézett. A tükör visszanézett. Valahol mélyen, a gyomra alatt, valami lassan, hangtalanul süllyedt, mintha egy régen elfelejtett hang emléke bukkant volna fel, aminek már csak az érzését ismeri, a szavait nem.

Akkor nyílt az ajtó.

Egy figura lépett be, félig ismerős arc a buliból. Nem sokat beszéltek. A férfi kivette a telefonját, letette a mosogató szélére. Két fehér csík. Felkínálta, szó nélkül, csak egy pillantással.

Ránézett. Aztán a tükörre. A mellkasában ott a súly. Az a fáradt arc. Az az érzés, amit nem tudott megnevezni, de már nagyon régóta ismerte.

Lehajolt.

Visszament a tömegbe, és valami könnyebb lett benne. Nem belülről, inkább mintha valaki kivette volna a kezéből azt, amit régóta cipelt. A teste könnyű lett, a zene közelebb húzódott, és egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra, nem kellett figyelnie semmire.

Ez volt az első gondolata: most nem látja magát kívülről. A mozdulatok maguktól jöttek, a ritmus ott volt alatta, és ő ment vele, és ez teljesen más volt, mint bármi előtte ma este. Körülötte táncoltak, nevettek, poharak csendültek, és most nem kívülről látta őket.

Valami ellazult benne, amit régen szorított, anélkül hogy tudta volna, hogy szorítja.

Aztán a fény lassan megváltozott. Először lassan, szinte észrevétlenül történt. A zene sűrűbbé vált, a hangok egymásra torlódtak.

A fény, ami az imént még élénk volt, vibrálni, pulzálni kezdett, de a pulzálás nem követte a ritmust. Körülnézett. Az arcok elmosódtak, a gyomra felfordult. Megállt. A tömeg ment tovább körülötte. Valami nincs rendben. A gondolat tisztán átvillant, de a teste már nem engedelmeskedett. A lába megadta magát. Nem zuhant, csak lassan lecsúszott, és már kint volt. Hideg levegő, aszfalt. Nem tudta, mikor került ki. Felette arcok, körülötte néhányan megálltak, mások csak rámutattak, valaki továbbment. A szórakozóhely bejárata előtt a buli tovább lüktetett, érezte az aszfalton át.

A fejében, még mielőtt minden szétesett volna, megfogalmazódott valami. Nem mondat, inkább egy érzés, ami lassan szavakká sűrűsödött, mint amikor valami a mélyből bukkan fel. Mindenki azt mondja, megtalálod magad. De mi van, ha te magad is csak egy szerep vagy, amit valaki más írt neked? Mi van, ha a végén nincs alatta semmi, csak az a valaki, aki egész életében játszotta.

Kék, piros fény villant meg valahol.

– Pulzus megvan…

– Túladagolás…

A buli ment tovább belül. Érezte az aszfalton.

A fény halványult. Lassan, mint minden, ami magától kialszik.

Aztán semmi.

‍