.svg)
Elismerő sorok Rákossy Tibor munkásságához
Richard de Bury normann születésű bencés püspök az ezerkettőszázas évek végén, mint a bibliofília úttörő megszállottja, kora díszes manuscriptumairól így vélekedett: „A könyvek megörvendeztetnek, ha ránk mosolyog a szerencse, és megvigasztalnak, ha ránk tör a balszerencse. Tanítók, akik vessző és bot, feddés és harag nélkül oktatnak bennünket. Ha felkeresed őket, nem alszanak; ha kérdezed őket, nem térnek ki, nem szidnak meg, ha tévedsz; nem nevetnek ki, ha tudatlan vagy. Művészetek és tudományok rajtuk alapszanak. Ó, könyvek, aranyedények vagytok, sziklák, melyekből méz csörgedez, kimeríthetetlen éléskamrák, égő lámpások, amelyeket mindig kézben hordunk.” Aztán később betoppantak egészen más idők is, amikor a lelkek sötét éjszakájában könyvekből megrakott óriásmáglyák fényei lobbantak fel, elfeledvén Plinius gondolatát, miszerint: „Az, hogy emberként élhetünk és tisztességes emléket hagyhatunk hátra, a papírnak köszönhető.”
Ám egy nap váratlanul feltűnt az invenció kitárt ajtajában Gutenberg, az ipari tömegtermelés előfutárának megsüvegelt atyja, hogy a könyvnyomtatás észszerű találmányával egy csapásra véget vessen a kódexvilág arany színekben, manuálisan megfestett legcsodásabb aranykorszakának. Nem törődött olyan megszólásokkal sem, miszerint az olvasás határozottan egészségtelen, hiszen rontja a szemet, nem véletlenül szükségeltetik pápaszem még a pápa szemére is. Közben az évek hulltak, évszázadok elmúltak, és a tipográfia fenegyerekeivé lettek az okosító vagy butító könyvek, a hírlapok, az újságok, a folyóiratok, a nyomtatványok, és mára minden szabadon maradt atomi helyet elfoglalnak a szellemet szétfeszítő reklámok dagadó inváziói. Az egykori scriptóriumok homályos csendjét, a hasított lúdtoll percegését túlharsogják a digitális meghajtású nyomdagépek acél szívverésű kattogásai. Egykor még füstös boltívek alatt fortyogott az ólom. De már akkor sem volt mindegy, hogy abból ólombetűt vagy ólomgolyót öntenek. Mert elérkezett a pillanat, amikor a kézzel cizellált írásjelek leszálltak a papírról, súlyosfém matricákká változtak át, és immár önállósulva, mozgalmas, szabadkötésű életükre keltek. A forradalmi változás megtörtént, mivel a könyvnyomtatás feltalálása előtt minden könyv pusztán csak kéziratnak volt nevezhető. De Gutenberg óta lódult a lendkerék, megszülettek a Heltai Gáspárok, a Misztótfalusi Kis Miklósok, a Kner Izidorok, akiknek könyvkészítő műhelyeiben prések jajongása mellett, merített papírok és nyomófestékek átható illatában a tudásra szomjazók álmai immár elérhető valósággá váltak.
Kolozsvár fénye a sokszorosítható kiadványok univerzumában is megcsillan. Noha a Szamos völgye nem volt egy szászországi Nürnberg vagy Augsburg sem, viszont létezett szép számmal olyan tudásra szomjazó peregrinus, aki ott tanult, majd hazatért, és elkötelezetten, megszállottan munkálkodni kezdett a felkent könyvmesterek tudásával.
*
Ma, visszatekintve az idősíkokra, mint egymáshoz simuló könyvlapokra, és bennük a hetvenes-nyolcvanas évekre, felidézem: létezett olyan személy, akivel jó volt együtt munkálkodni Kolozsváron a Groza Péter, majd a Lenin úti nyomdaintézet kopottas termeiben. Egykori Utunk- szerkesztőként gondolok vissza, hogy a kék köpenyes tipográfus szakemberrel, Rákossy Tiborral mennyire harmonikus volt a megértés, az egyetértés – félreértés nélkül. Halk személyisége mélyen átérezte a sötét idők valóságának szellemi nyomását, miközben csatarendbe állított betűrendszerekkel ólomszorítóba kellett beültetnie még a pehelysúlyúnak ítélt gondolatokat is. A nyugalom példaképe volt bármikor, ha a cenzúra vörösen izzó csatabárdjával felforgácsolta és átfaragtatta a már elkészült lapot. Tán azért lehetett annyira higgadt, mivel már akkor lényébe fészkelte magát a szívós szerkesztő csak azért is túlélő képessége. Most bevallom, ő volt az, akire mindig számítani lehetett a fejfájós hétfő reggeleken, mert az ilyen nehéz órák átmeneteiben átvette a tisztán gondolkodás borongós terheit. Oly gördülékenyen olvasta az öntött sorok fordított ólomképét, mint akinek csak tükörben válik természetessé a világ – a valóság legfeljebb látszatforma –, és az igazság is a betűsorok némának vélt lüktetéséből kiált. S noha mára a szakzsargon másképpen építkezik az iniciálékat és a blikkfangos cicomákat mellőző, digitalizált szövegszerkesztés érájában, ő még egyike az utolsó mohikánoknak, aki érti az évszázados kifejezéseket, mint a betűméreteket jelző nonpareille és petit, a cicero és a mittel, ő az, aki ismeri, mi a különbség a garmond és a Garamond között; tudja, mi a zurichtolás, mi a quadrát, mi a spácium, mi a fattyúsor és a vaksor, mi az Antiqua, a Fraktur, a Plantin. S ha netán a tisztafejek elszámolták a kéziratot, és túl kevés lett a zacc, jöhetett szövegritkításhoz a dursusz, mert mindenre megoldást kínált a vészhelyzeteket felülíró, rácsozott betűszekrény, amely Gutenberg óta mit sem változott. Máig is őrzöm azt a tipométert, amivel az egykori Utunk hetilap tükrének matériáit méricskéltük az Erika vagy Triumph írógépeken lekopogtatott sorok halmazában.
De a kék köpenyes Rákossy Tibor mellett láthattam még a vastag okulárisával munkálkodó idős Czeier bácsit, és a szedőgépek kistermében ma is megjelenik előttem Gálfy mester jóságos arca, aztán a tőle karnyújtásnyira görnyedő Asztalos Lajosé, aki tudóshoz illő, mélyenszántó kutatásaival az idő vasfogától tartva először ólomsorokba s onnan papírra mentette át kincses városa történetének múló dokumentumait. Hasonlóképpen, miként azt Veress Ferenc, a fotográfus tette saját jelenét féltve, fényérzékeny lemezre rögzítve a még látható múltat egy jövendő számára. És Bálint Lajost is idézhetem, mint a Kriterion Könyvkiadó ügyködő szakmai lelkiismeretét, hordóként agyonpakolt aktatáskájában az erdélyi magyar irodalmat cipelve szerzőtől, kiadótól, szerkesztőtől, korrektortól el a nyomdáig, oda-vissza, újra meg újra, évtizedeken át, fáradhatatlanul. És a szerkesztők is megjelentek a nyomda csendesebb zugaiban kefelevonatokat olvasni. Nagy Máriával érkezett a kalevalás Nagy Kálmán, aztán Szisz, Szilágyi Domokos, s időnként Tamás Gáspár Miklós is, aki örökké sietett, ezért egyszerre két korrektúraoldalt helyezett maga elé, bal szemével olvasta a bal oldalit, jobb szemével a jobb oldalit, és el nem kerülte hiba a figyelmét.
Egy nyomdász számára az igazság is a betűk fordított állásából olvasható ki, bár kétségtelenül gyakorlott szem és szelektív tudat szükségeltetik hozzá. Vajon nem ördögtől való-e, hogy lassan már maga a világ is egyre inkább a fordított, éppenséggel a kifordított arcát mutatja felénk? S habár a valóság – az ismert és a vágyott – érdemben egyre kevésbé fedi egymást, a tisztán csengő szó, a „kiáltó szó” mit sem veszített sugárzó erejéből a miniatúrák és láncoskönyvek megjelenése óta. Ez az erő pedig képes kell legyen arra, hogy a Gutenberg-galaxis milliárdnyi betűcsillagával – a szellem luminozitásával – bevilágítsa a sötét anyag és a fekete lyukak folyamatosan táguló domíniumát, itt, és mindörökké, transzilván égboltunk alatt.
A mai nap ünnepe nemcsak elismerés, de felismerés is egyben. Az Utunk-múlttal átitatott Helikon-szerkesztő immár végérvényesen beírta nevét az erdélyi sajtótörténet kolofonjainak egyik legnemesebbikébe. Gondoljunk arra, hogy századokkal ezelőtt az üvegmíves mester, Tölcséres Péter saját mesterjegyét, a T és P betűket mélyen belevéste a Szent Mihály-templom egyik ablakának kőpárkányába, hogy így ragadja magához az időtlenséget. Rákossy Tibor a saját mesterjegyét, az R és T betűket viszont szövegáramlatok hömpölygő sodrásaiba rejtette el, így azok is túlélik a jövendőt, ugyanúgy, mint a kőbe vésettek. S noha mesterjegye RT, az nem többszemélyes részvénytársaságot jelent, pusztán csak egyetlen, a magyar azonosságtudat iránt elkötelezett emberi lélek létezését, jelenlétét, ébrenlétét Kolozsvár történelmi idejében. Márpedig erre a nyomtatott szöveg megtartóereje kiváló biztosíték, még Richard de Bury püspök intelmei szerint is.
Gratulálunk a megérdemelt elismeréshez.
Budapest–Kolozsvár, 2025. szeptember 5.
(Elhangzott szeptember 24-én, a Magyar Érdemkereszt Kitüntetések ünnepélyes átadásán, a kolozsvári Központi Szálló Kallós Zoltán termében.)
