Tükrök között (Karácsonyi Zsolt fordítása)
XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 15. (917.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.
Între oglinzi
Ha egyetlen pillanatra félbeszakítod az általad játszott játék illúzióját, fennáll a veszély, hogy mindent elveszíts. Különösen akkor, ha e játéknak hatalmi játszma a neve. Ez történt II. Richárddal. Megkérdőjelezte önmagát, kételkedett magában és megfosztották koronájától. A sorsa így formálódott, mert ő maga kételkedett abban az abszolútumban, amit megtestesített. Alattvalói elhagyták, mert elsősorban ő árulta el önmagát az illúziók lebontásával. Amíg II. Richárd betölti szerepét és teljes mértékben azonosul a karizmatikus uralkodó maszkjával, addig támadhatatlan előjogokkal bír és trónja sem rendül meg.
A roppant tengerek minden dagálya
Se mossa le szentségét egy királynak,
Halandó szó nem mozdíthatja el
Az Úr választott küldöttjét soha.
(III, 2)1
Amint elhagyja szerepét, királyi arcmásának ikonja elhalványodik és látszani enged egy emberi, túlságosan is emberi grimaszt. A pánik veszélyes kérdésfeltevések felé sodorja: II. Richárd relativizálja saját személyét, és ezáltal királyi fenségének alapjait is.
Ne űzzön gúnyt hús-vérből tovább
A forma, pompa, cifra hódolat,
Hisz nem más az, csak merő félreértés:
Kenyérrel élek, mint ti, éhezem,
Magam vagyok, kínlódom, ó hogy is
Mondhatjátok még, hogy király vagyok?
(III, 2)
A kétség megbontja az önáltatás védelmi körét, és ennek okán annak mágiája hatását veszti; a trükkök, melyekről, nem sokkal korábban az önnön hatalmától elragadott illuzionista még csak nem is tudott, hirtelen felszínre törnek és lemeztelenítik őt. Akkor, teljes joggal, II. Richárdhoz hasonlóan, felteszi a kérdést, hogy vajon nem volt-e mindig is, nem-e most is egyszerű „sarlatán” csupán. A kérdés pedig már csapda és végzet. Attól a pillanattól, hogy hagyta elhangzani, II. Richárdnak végig kell járni ezt az utat, függetlenül attól, hogy milyen árat kell fizetni, amikor megtudja a választ, mert nem tud kormányozni „sarlatánként”, vagyis azon illúziók nélkül, amelyek emberfeletti helyzetbe emelik. Emberként túl aprónak látja magát, a bálványhoz képest, akinek korábban hitte. A kérdés miatt túl magasról zuhant le. Bolingbroke ellenben nagy léptekkel halad felfelé; ami aláássa a törvényes királyt, erősíti a bitorlót. Bolingbroke azért tudja megtartani a koronát, mert soha nem is táplált illúziókat, amelyek meghaladhatják vagy megalapozhatják hatalmát. Neki nem kerül semmibe, hogy eljátssza azokat, még ha tisztában is van valós tartalmukkal, csakis a formájuk érdekli őt. Éppen ezért pontosan tartja magát a királyság díszleteihez, eszközeihez és konvencióihoz, de nem törekszik lényegileg azonosulni velük – távol áll tőle egy ilyen khiméra! Elég, ha a hatalom birtokosa vagy, nem kell magának a hatalomnak lenned. II. Richárd számára elképzelhetetlen egy ilyenfajta különbségtétel a kiváltság és saját személye között; elvesztve hitét saját ideális voltában – lefokozódik. Bolingbroke betartja a játék szabályait, megjátssza a nemességet és nem érdekli, hogy lényege egyezik-e a felszínen megmutatkozóval. A királyi mivolt előadása folytatódik, de már korántsem ugyanaz az előadás.
II. Richárd tehát nem értékeli II. Richárd királyi fenségét. Elveszettnek és elhagyottnak érzi magát egy olyan világban, amelyben nem lehetsz biztos semmiben. Ami még nem jelenti azt, hogy koronáját, mint értéktelent, felajánlaná akár az első jöttmentnek. A legitimitásra és az eszmék szembeállítására alapozó fenséges szintről a trónért folytatott harc a lelki szintre kerül át, az önteltségek csatamezejére. Mindannyian méltatlanok a korona viselésére, éppen ezért, hogy lemondjon róla, II. Richárdnak be kell bizonyítani, hogy ő mindenkinél alábbvaló. A legutolsó valamennyi közt.
A győztesek nem késlekednek megtenni ezt a lépést: lábbal tapossák, megalázzák és nevetségessé teszik, azon ügyködnek, hogy bűnbánóan kúszó király legyen belőle. Arra fogják kérni, hogy nyilvánosan mondjon le saját nyilvánosságbeli képéről.
Mindaz, ami II. Richárd szívének mélyén titkosan lezajlott, vagy a hozzá hűek szűk körében, harsonák és trombiták zajában ismétlődik meg a Parlament termében. Ahol azt követelik II. Richárdtól, hogy jól hallhatón és „saját akaratából” ismerje el, hogy sarlatán. Nincs már olyan érzés, ami nem kapcsolódik a politikához, vagy szükség esetén ne váljék átpolitizálttá. Annak a belső tapasztalata, aki kételkedett önmagában, ellenfelei által vulgarizáltan és felerősítve jelenik meg egy nagyarányú, álságos színrevitelben. Bármely eszköz jónak találtatik, ha a trón felé vezető utat egyengeti.
II. Richárd térdet hajt a legerősebb előtt. Ő egy senki már. A hatalom elvesztése névtelenné tette. Tükröt hozat magának, belenéz és beismeri semmi voltát. A tükröződő kép az üresség szimulákruma, a tükröződő arcmás lényegét veszti, miként lényeg nélküli lett az eredeti is. Aki korábban, hatalmas illúziók közepette, önmaga számára szűkösnek érezte a világot, ma már csupán üresség, amelyet az örökre elveszített visszhangjai és árnyai töltenek meg. Illúzióit vesztve, a nagy történelmi személyiség hirtelen megállapítja, hogy szenilis és alantas színész csupán, kinek, az alkalmatlanság okán, elvették a szerepét. A földszint, a páholyok és a karzat káromlásai közepette hagyja el a színpadot. Csalatkozott és éppen ezért becsapta a többieket is. Legyengülten, már le akarna mondani a játékról, szabadulna a maszkoktól és travesztiáktól, hogy nyoma vesszen a névtelenek között. Azonban megfeledkezik arról, hogy a szerep sorsszerűségétől, bármit is tennél, nem szabadulhatsz:
Richárd: Hadd menjek akkor el.
Bolingbroke: Hová?
Richárd: Mindegy, hová, csak hogy ne lássalak.
Bolingbroke: Osonj akkor a Towerbe; vigyétek.
(IV, 1)
Úton a börtön felé, II. Richárd a Királynővel találkozik. Azzal a gondolattal vigasztalja, hogy minden lehanyatlott fényességük álom volt csupán. A nagyság létmódjából ők csak az álmot ismerték.
Gyors végzetem siettetni; tanuld meg,
Hogy ami volt, szép álom volt csupán
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Volt jó királyné, menj Frankhonba, gondold,
Hogy meghaltam s halálos ágyamon
Veszel most tőlem utolsó bucsút.
(V, 1)
Replikái nem a világ valóságossága feletti metafizikus kételyből erednek. Ellenkezőleg, a névtelenség olajának friss felkentjeként, áthatva saját helyeztének megalázó voltától, II. Richárd egy olyan megvilágosodást szenved el, amely meghaladja a „csalóka” kételyt (és ez éppen azért sikerül neki, mert gyűlöli a megismerést és nem udvarol neki). A szégyen, a megismerés ostoraként, arra tanítja, hogy a világ mérhetetlenül valóságos. II. Richárd ahhoz a meggyőződéshez jut el, hogy nem a világból, hanem az emberből hiányzik a kellő valóságosság, ami bárhol is létezővé tehetné. Úgy tűnik, azt mondja: senki sem létezik igazán, habár létező minden; éppen ezért senki sem hallgat önnön természete mélyről érkező hívására, csakis amikor a nemlét felé hajol.
S már semmi sem vagyok; de bármi lennék,
Se én, se más, ki ember, nem találhat
Megnyugvást semmiben, míg be nem éri
Azzal, hogy semmi sem.
(V, 5)
Az idő szótagjai vagyunk. Közülünk csak néhányan jutnak odáig, hogy szóvá váljanak, és az is értelmetlen. Az illúziók elvesztése megsemmisíti II. Richárdot, a megismerés az ő esetében nem tudja kivonni magát a halál bűvöletéből; mi több: éppen a halállal kezdődik el. A trónfosztott király lassan és kínok közt pusztul el; de szemét tágra tárva akarja tartani az éjszakában. És a szemei megtelnek sötéttel. Nem akar önmagának hazudni, remélni. A nagy illúzió darabokra töretésével egyidőben az illúzióit vesztett kétségbeesett kísérleteket tesz arra, hogy megszabaduljon az önáltatás utolsó szilánkjaitól is, amelyek öntudatát megkísérthetnék. Képzelgéseit átjárják a fantazmák és látomások, amelyek felkavarják lassú agóniáját:
Igy játszom több alakot egy személyben,
S egyik se nyughat. Majd király vagyok,
És azt kivánom, bár koldus lehetnék,
S az is lettem: mire e kínos ínség
Azt súgja, mégiscsak jobb volt királynak,
S király vagyok megint; de erre lassan
Ugy rémlik, Bolingbroke letett a trónról
S már semmi sem vagyok;
(V, 5)
Ebben a pillanatban, mintegy ráébresztve őt a valóságra, arra, ami számára a valóságból megmaradt, de tulajdonképpen a legveszélyesebb Kísértetet testesítve meg, II. Richárd börtönében megjelenik egy látogató: a Lovász. A hajdani király hajdani lovásza. Nincs arca, nincs neve, de valami önmagánál sokkal értékesebbet hordoz: a teljes fenségében és ragyogásában megmutatkozó Richárd király emlékét. Az emlékezés tükrét hozza el, a tükröt, amely II. Richárdot visszaadja önmagának, vagyis az illúziónak, amely korábban a bitorló Bolingbroke cselvetéseként, eltávolította az őt lelkesítő kiméráktól és kiürítette önmagából. A trónteremben általa összetört tükörben II. Richárd otthagyta királyi mását, elbúcsúzott tőle és elutasította. Aztán „senkiként” hagyta el a színpadot. Most, névtelenül, ismét kénytelen elviselni az Illúzió hívását és csábítását, amely királyi identitásának visszaadását ígéri. Mégis igyekszik ellenállni. Legelőször elűzi azt, aki a kísértést hozta magával:
Menj hát, amíg uradat kedveled.
(V, 5)
De késő már akárhogy is: II. Richárd ismét belekóstolt a hatalom afrodisziákumába. Mennyire mélyen és felkavaróan hatja át! Morzsolódó földgöröngynek hitte magát és most ismét érzi, hogy önnön fensége bíborát öltheti magára. Nincs más választása, enged a játék csábításának és visszatér elhagyott szerepéhez. Kész életét adni egyetlen emlékezetes gesztusért. Életet egy gesztusért – mintha megtépázott lelke ezt visszhangozná – egy emlék, amellyel kiválthatná azt a lefokozott képet, amelyet a Lovász őriz meg róla. Akkor, éppen időben, megérkezik Exton, a gyilkos. Ahelyett, hogy a bérgyilkosok kegyelméért könyörögne, vagy szerencsétlen helyzetét felemlegetve igyekezne meghatni őket, II. Richárd átéli a teljes elragadtatás pillanatát. Ismét ő a karizmatikus király, az Úr kegyelméből való, akit a halandók nem érinthetnek vagy szentségteleníthetnek meg kezeikkel. Kettőt is megöl a katonák közül, akik sarokba szorítják. Egyfajta transzban csap le rájuk, fellelkesülten, boldogan:
De harcban halva, győzöl a halálon,
Míg gyáván nem menekszel semmi áron.
(III, 2)
A fanatikus Carlisle tanácsa végül meghallgattatott. Egy pillanatra teljes az illúzió. A színész azonosul a megálmodott szereppel. És hogy az identitás tökéletes legyen, a halál által pecsételtetik meg. A nyomorult színész nagy szereplőként hal meg, a szerep emelkedett fényében.
Enyészhetetlen tűz rágja a kart,
Mely így tört rám. Ó, Exton, a király
Kiontott vére országára száll.
Fel, lelkem, fel, ott fenn a te honod,
Míg testem itt meghalni porba rogy.
(V, 5)
A Lovász az Illúzió hírnöke volt, amely saját képére és hasonlatosságára formálja, alakítja át az életet. Az Illúzióé, amely birodalmakat dönt romba és emel magasba.
Egy lovász emlékezetére hagyatkozva, II. Richárd egybeolvad az Illúzióval – és ez elég ahhoz, hogy őt szégyene ne élje túl.
KARÁCSONYI ZSOLT fordítása
Jegyzet
1 Az idézeteket Somlyó György fordításában közlöm. Lásd: Shakespeare Összes Művei. I. Kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964.