Túl a stadionokon és trófeákon: Bölöni László emberi portréja

A futball több, mint sport – és ezt nem a bennem lakozó focirajongó mondja, hanem a tapasztalat. A világ megannyi szegletében megfordulva – Kambodzsától Marokkón át Peruig – a honnan jöttél, milyen nemzetiségű vagy kérdésre adott válaszaimra az egyetlen univerzális reakció a foci volt. Puskás, Hagi, Szoboszlai – őket az is ismerte, aki nemcsak Budapestet keverte volna Bukaresttel, hanem azt sem tudta, melyik kontinensről származom. A foci százmilliók közös nyelve, a focisták pedig százmilliók hősei. Épp ezért bátor, nehéz vállalkozás bármelyik híres labdarúgóról filmet vagy dokumentumfilmet rendezni. A helyzet pedig még nehezebb, ha az adott futballista olyan országból érkezik, amely nem tartozik állandóan a sportág legszűkebb élvonalához; ha kisebbségi közegből jön; ha pályája sokak számára két nép békés együttélésének és együttműködésének lehetőségét példázza – ráadásul mindezt diktatúrában. Bölöni László nem volt sem Pelé, sem Maradona, mégis sokak számára náluk nagyobb hős. Néhány elszánt filmes többek között ezt próbálta megmutatni a focirajongóknak és a nem focirajongóknak egyaránt.

Nem tudom, hogy a Bölöni – Az erdélyi legenda alkotói felfogták-e a film elkészítésének kezdetén, mekkora fába vágták a fejszéjüket. Sokkal többre vállalkoztak, mint egy sportfilm vagy szituációs dokumentumfilm elkészítésére, hiszen olyan filmet akartak – a velük készült interjúkból kiolvasható szándékuk szerint –, amelyet egy magyar, egy román, egy portugál és egy erdélyi is ért és élvez. Ja, és olyan valaki is, aki nem konyít a labdarúgáshoz. Ez pedig nem volt kis munka, hiszen finoman a háttérbe kellett „rajzolgatni” a korabeli politikai rendszert, a társadalmi miliőt, az erdélyi viszonyokat, a román–magyar kapcsolatokat, érzékeltetni a futball korabeli romániai és nemzetközi jelentőségét – mindezt úgy, hogy a dr. Kollarik Tamás és Szabó Attila rendezők által jegyzett alkotás tulajdonképpen portréfilm egy még élő sportolóról, edzőről.

Az igencsak hosszúra, kétórásra sikeredett dokumentumfilm egyik nagy erénye, hogy ezt az akadályt könnyen vette. Az archív felvételek, a felidézett évtizedeket hangzásban is felelevenítő zene nagyon hatásosan működnek díszletként – félreértés ne essék, az archív felvételek nem minden esetben csak díszletek: gyakran főszereplővé lépnek elő –, de ennek fontos összetevője a vágás is; a kiváló arányérzékkel kombinált egységek segítenek abban, hogy a néző végig benne tudjon maradni a filmvásznon látott „világban”.

A film alapvetően kronologikusan építkezik: a kezdetektől napjainkig bontja ki Bölöni pályáját. Archív felvételek, rokonok, sporttársak és magának a film alanyának megszólalásai, visszaemlékezései váltják egymást viszonylag feszes ritmusban – így az alkotók nem igazán adnak lehetőséget arra, hogy a film ellaposodjon. Talán épp ezzel kapcsolatos a film egyetlen nagy, de könnyen megbocsátható hibája: egy kicsit túl sok. És nem is feltétlenül az a sok, amit látunk, hanem már a film felénél úgy érzi az ember: uram atyám, hány órányi nyersanyag lehet ennek a hátterében, milyen hatalmas mennyiség kerülhetett a vágóasztalra. Érződik, hogy az alkotók mindent beleadtak, mindenkivel beszéltek, mindent felkutattak, mindenhova elutaztak, értékesnél értékesebb mondatokat, pillanatokat rögzítettek, és valószínűleg nagyon megszenvedtek azzal, hogy mindezt befogadható hosszúságúra vágják.

De szerencsére az alkotók nem vesztek el a felvételek, az archívumokból valószínűleg nem kis energiával és költséggel megszerzett korabeli meccsrészletek, a különböző nyelvű interjúk sűrűjében, hanem mindvégig nagyon tudatosan építkeztek. A csíksomlyói nyeregbe vezető séta, a magyarul beszélő, de franciának született unokák említése akár fölösleges pátosznak is tűnhetne, mesterkélt, erőltetett „mellveregetésként” hathatna, de szerencsére az alkotók jól érezték, mennyi elég, hány másodpercesre kell vágni ezeket a jeleneteket ahhoz, hogy Bölöni személyiségéről szóljanak, hogy megmutassák: ez is ő – és ne a filmet tegyék egy össznemzeti identitáserősítő alkotássá.

És bár a film alaposan kibontja és egyúttal magyarázza is Bölöni László minden életszakaszát, pályájának fordulatait, mérföldköveit – mert igen, néha magyarázatra szorulnak dolgok, hogy miért volt kényes egy helyzet erdélyi magyarként, vagy hogy miért volt valami kellemetlen a román válogatott tagjaként –, fel lehet róni még egy hibát az alkotásnak: egy futballrajongónak nem elég benne a foci. Mármint ott vannak a nagy nevek, a történetek, de az egyébként valószínűleg méregdrága archív felvételek túlságosan rövidek. Szeretnénk többször, többet látni Bölönit a labdával, szaladni a pályán, szögletet rúgni vagy tizenegyest végezni.

A film alkotói pedig azon túl, hogy nagyon szépen megmutatták a „hátteret”, a „díszletet”, nagyon ügyes portrérajzolók is. Olyan érzékkel mutatják meg, ki is Bölöni László, mint amikor egy filmes alkotó egy fiktív karaktert épít fel. Hiába kortárs, élő személy a film főhőse, a dokumentumfilm végére mégis úgy érezzük, mintha egy regényhőst ismertünk volna meg: egy visszafogott, fegyelmezett, sokszor kemény, de közben mélyen érző embert, akinek története jóval túlmutat a futballpályán.

Talán épp ezért működik a film azok számára is, akik életükben nem néztek végig egy futballmérkőzést sem. Mert végső soron nem a gólokról, a kupákról vagy a stadionokról szól, hanem arról, hogy mit kezd valaki a tehetségével, a származásával és azzal a történelmi helyzettel, amelybe beleszületett. A futball itt tulajdonképpen csak nyelv: ezen keresztül mesélnek el egy erdélyi életutat, egy korszakot, egy kisebbségi sorsot, miközben a háttérben végig ott húzódik a diktatúra, a román–magyar viszony, az otthon és az elvágyódás kérdése is.

És talán ez a Bölöni – Az erdélyi legenda legnagyobb erénye: hogy a végére már nem az számít, szereti-e a néző a futballt. Sokkal inkább az, hogy megérti, miért válhatott Bölöni László ennyi ember számára többé egyszerű sportolónál. Hogy miért tudott egy visszafogott, fegyelmezett, sokszor szűkszavú ember évtizedeken át szimbolikus figurává válni úgy, hogy közben látványosan sosem akart az lenni. A film pedig épp ezt az embert próbálja megmutatni – nem mítoszként, nem hibátlan hősként, hanem egy olyan személyként, akinek története túlmutat a futballpályán, és valamit Erdélyről, a korról és rólunk is elmond.

‍

Bölöni – Az erdélyi legenda, magyar életrajzi dokumentumfilm, 120 perc, 2025. Rendező és forgatókönyvíró: Kollarik Tamás, Szabó Attila. Operatőr: Antal Szabolcs. Vágó: Antal Szabolcs.

‍