Utak és hitek 2.

Graz. Hagyományos császárzsömlék

1.

A császárzsömle csillaga, olvasom, a tészta ötszöri hajtogatásával jön létre. Géppel is lehet mintát nyomni a tetejére, de az igazi, hagyományos Kaisersemmel finom kézi munka. A tányéron előttem egy gyönyörű példány, kíváncsian nézegetem, géppel vagy kézzel készült-e. Úgy tűnik, kézzel, megfelel a Codex Alimentarius Austriacus előírásainak – és a grazi Parkhotel kényes minőségi igényeinek is.

Élmény itt a reggeli, és nem csak a császárzsömle miatt. Finomak a stájer sajtok, a szalámik, a méz, a vaj, a tojás és a lekvárok – például a közeli faluból való bodzás alma. Jó osztrák szokás szerint hat-nyolcféle friss reggeli újság is várja az ébredőket. A liberális Der Standard, a konzervatívabb Die Presse, a szókimondó, néha képmutató, néha nyersen őszinte, az elit által lenézett Kronen Zeitung és más lapok társaságában hosszan reggelizünk a feleségemmel.

Elke Kahrt, Graz kommunista polgármesterét egy szavazáson a világ legjobbjának választották, World Mayor Prize-zal tüntették ki, olvasom. A bécsi Burgtheaterben nem érvényesül a „People of Color” szerinti sokszínűség. Csak egy fekete színészük van. A feminista filmrendező interjúban mesél arról, hogyan forgatott egy kommunában. Afgánok és szírek ausztriai beilleszkedéséről jelent meg új könyv. Egy történész véleménycikke szerint a kommunizmus „toxikus”, méreg a nyugati társadalomban. Egy kritikus Nestroy darabját dicséri. A híres színésznő melegjogi alapítványt hozott létre. És még sorolhatnám. Isszuk a kávét, az étterem verandaszerű oldalépületéből néha kinézünk a Leonhardstrasséra és a kanyarodó villamosokra, egy-egy cikket ajánlunk egymásnak, egymás véleményét kérdezzük a frissen olvasottakról, a császárzsömlétől a világpolitikáig.

Régi és régimódi a szálloda – „Traditional luxury since 1574”, írják a bejáratnál. Régimódi a vendégek egy része is, akik jól vasalt ingben, gondosan elválasztott hajjal jönnek reggelizni. Mások mezítláb, tréningruhában, kócosan. Az újságokban ott a konfliktusokkal teli jelen, a reggelizőasztalnál ott az előttünk álló nap izgalma.

Szemben park, benne palota. A ­Palais Meran neve, és szürke zsalui Itáliát idézik, építtetője – és talán tervezője – János főherceg volt, Erzherzog Johann, a firenzei Habsburg. Reggeli után itt kezdjük a sétát.

2.

A palotában most Művészeti Egyetem van, az egykori kocsiszínben zajlik a színészképzés, a klasszicista épület mellé egy holland építész acél-beton-üveg-házat húzott fel, benne egy szinte átlátszó, Ligeti Györgyről elnevezett koncertteremmel, zenekari próba- és színházteremmel és modern közösségi terekkel, ahol szintén a csupasz beton, a fém- és az üvegfelületek dominálnak. Érdekesen csavarodó lépcső és különböző stílusú, pirosra festett székek visznek életet a falak közé. Az egyetemtől öt-hat háznyira áll Alexander Girardi, a legendás színész szülőháza. A hely szelleme élő, a Habsburg-örökség, a kiürülő hatalom dimenziói, a kifinomult szerepjátszás mind-mind egymásra rétegződnek a Leonhardstrassén.

A Palais Merant építtető János főherceg apja Toszkána nagyhercege volt, aki később német-római császár lett. János a firenzei Pitti-palotában nőtt föl, és előbb tanult meg olaszul és franciául, mint németül. Európa forrongott. A Német-római Császárság sokszázados építménye omladozott. A 18. század közepétől a polgárokat, a nemeseket, sőt az uralkodókat is a változtatás, a reform szándéka vezérelte. A társadalmak elkezdtek töredezni. Megbomlott a közmegegyezés a hatalomról és az állam irányításáról.

A frakciók, azaz a töredékek megjelentek a parlamentekben is, melynek tagjairól akkor még csak a „nép” egy töredéke szavazott. De bármelyik oldalon álltak is a képviselők és a politikusok – jobbra vagy balra az elnöki vagy uralkodói széktől –, mind reformálni akartak. Ki radikálisan, ki bizonyos régi elemeket megőrizve.

János apja csak két évig uralkodott, bátyja 1792-ben követte a trónon. Ő lett az utolsó császár – és az első. Megreformálta – úgy is mondhatjuk, megszüntette – a Német-­római Császárságot, és töredékeiből megalkotta az Osztrák Császárságot, hogy az ébredő nemzetek korában megőrizze a dinasztikus birodalmat. I. Ferenc császár és „Ausztria” így lépett színre; a név szimbolikus, a főhercegség, azaz a viszonylag kicsi koronabirtok neve így lett egy birodalomé. „A nép” – államjogilag – 1918-ig nem jutott hatalomra Ausztriában.

A séta után a szaunában beszélgetünk erről, a szálloda kicsi, de tökéletesen felszerelt wellnessrészlegében. Ezt és az uszodát a több száz éves boltívek alatt alakították ki. A jelen nyugtalansága itt is csak a pihenőszékek és -ágyak mellé kitett friss újságokból árad. A hatalom innen reális és irreális. A jelen erői éppúgy, mint a múlt harcai. A politika erői éppúgy, mint a kultúra meghatározó alakjai és intézményei. A vezetés képességében, a korszellem elfogadásában van valami misztikus – legyen szó akár a 18., akár a 21. századról. Talán pontosabb a kor hitéről beszélni: bármennyire is az értelem korában élünk, meggyőződéseinkben az értelem nehezen kontrollálható érzelmekkel keveredik.

A forró levegő, a hideg víz, a nyugágyban való pihenés hármasa ismétlődik. Nyugalom van, de mögötte ott dobog az élet, a változás, a jelenlét izgalma. Európa most is forrong. A fő témák, mint az elmúlt évszázadokban, valamiképpen mind a haladással vannak összefüggésben. A fejlődés, az emancipáció ideájával. Amit az újságok (és persze tág értelemben a média) a legtöbbször ideológiaként közvetítenek, és amikhez az olvasók többsége érzelmek által vezérelten viszonyul. Sokan hajlamosak lekicsinyelni a hitet, mondván, ezen már régen túlléptünk. Mégis, úgy tűnik, meggyőződéseink hitszerűek. Engesztelhetetlenek. A magunk frakciójában, legyünk jobb- vagy baloldaliak, nemzeti érzelműek vagy internacionalisták, liberálisak vagy konzervatívok, hetero- vagy homoszexuálisok, be- vagy kivándorlók, őslakosok vagy menekültek. Meggyőződéseit minden egyén és csoport hangosan és érzelmesen kiabálja. Némelyik töredék néha nagyobb hangsúlyt kap, aztán az is belesimul az általános hangzavarba.

3.

Ferenc császár és János főherceg éppúgy érezték a korszellemet, mint a mai vezető politikusok. Akár a hatalom napi gyakorlásáról, akár a vélekedések, a kor hitének megfoghatatlanabb irányításáról van szó. A folyamatokat nem ők szabták meg, inkább alkalmazkodtak. Akkor Franciaország diktált. És a francia eszmék. Ma inkább az amerikai eszmék. A társadalmi, aztán a kisebbségi, nemi, szexuális emancipáció folyamata azóta annyira felgyorsult, hogy egy-egy újságot (vagy bármilyen médiumot) kinyitva úgy érzem, kezdem elveszíteni igazodási pontjaimat. Hogy újra kell gondolnom azt, amit évekkel korábban szilárdnak véltem. Az itt és most követése persze izgató, de talán szándékosan merülök el újra meg újra a múltban, hogy a részletek, a folyamatok tanulmányozása segítsen a jelen megértésében is. A kezdőpont és a fordulópontok érdekelnek.

Steiermark, ahova János a napóleoni háborúk után visszavonult, kis hercegség volt Bécstől délre, a szláv, a magyar és az itáliai nyelv- és nemzethatáron. Talán nyugalomra vágyott a nagy katonai és szellemi harcok után. Szenvedélyesen járta az Alpokat, ásványokat gyűjtött, polgári szokásokat vett fel, népies – ma stájernek mondott – ruhában, zöld szalagos kalapban járt. Beleszeretett egy postamester tizenöt éves lányába, Anna Plochlba, akit csak tíz évvel később, bátyja különleges császári engedélyével vehetett feleségül. A társadalmi osztályok közötti hierarchia akkor még szigorú volt.

A népszuverenitás eszméjével párhuzamosan ébredezett a közvélemény is – ami már akkor is kedvelte az ilyen érzelmes szerelmi történeteket. A nép befolyásolásának és manipulálásának technikái még nem alakultak ki, de a hatalmon lévőknek már a 19. század folyamán is számolniuk kellett az érzetek és gondolattöredékek összeadódásával.

A század közepére János vált a legnépszerűbb Habsburggá. 1848-ban, amikor Frankfurtban összeült az össznémet nemzeti parlament, őt választották államfővé. A népszuverenitás eszméjét hirdették, de hatalom akkor nem állt mögöttük. A Német Császárságot a Hohenzollernek, és nem a Habsburgok alkották meg évtizedekkel később. Nem János és nem a demokrácia, hanem a fegyverek erejével.

A főherceg a 19. századi felvilágosult közép-európai filantrópok sorába tartozik, hasonlóan a lengyel Józef Ossolińskihoz vagy a magyar Széchenyi Istvánhoz; mindkét gróf szorosan kötődött Bécshez, és mindketten országuk jobbításáért küzdöttek. A firenzei születésű János az idők során jó stájer lett. Megelégedett a provinciával, és a fent említett nemesekhez hasonlóan intézmények sorát alapította banktól múzeumig, biztosítótól mintagazdaságig, tudományos egyesülettől vasúttársaságig. A modern Steiermark részben az ő műve. Elindult egy folyamat, melynek néhányan alakítói voltak, a legtöbben pedig alkalmazkodtak hozzá.

4.

A Palais Meran már rég nem a Habsburg-főhercegek lakóhelye. Az 1918-ban összeomlott császárság töredékein létrejött köztársaság látványosan elhatárolódott az uralkodócsaládtól – a valóságban pedig sok elemet megőrzött a régi államból. Még többet a gondolkodásmódból. Ausztria már régen nem olyan, mint a Habsburgok korában. Látványosan modern, belül mégis csökönyösen ragaszkodik a hagyományokhoz. A provinciában, itt Grazban, Linzben, Salzburgban vagy más kisebb-nagyobb városokban ez talán jobban látható, mint Bécsben.

A Freiheitsplatzon Ferenc császár szobra áll. A teret a 20. század folyamán többször átnevezték. A szoborhoz nem nyúltak, a név jelenleg a szabadságra utal. A téren álló Schauspielhaus A meghasonlottat játssza Johann Nestroytól. Nestroy itt, Grazban lépett utoljára színpadra, itt is halt meg, az Eli­sabethstrassén, a Palais Meran mögött.

„Egy jól előadott színdarab a jó modor, a helyes beszéd és az udvarias viselkedés iskolája” – mondta Orsini gróf, amikor az 1770-es években a színház megépítése mellett érvelt. A kívülről szerénynek tűnő, kétemeletes, szürke zsalus épület belülről visszafogottan elegáns. A szakadt lelkű gazdag ember életuntságáról szóló mese címszerepét a szerb Željko Marović játssza. Ulrike Arnold rendező játszik a térrel, a nyelvvel, a színekkel. A gazdagok világa tágas és világos, a szegényeké szűk és sötét. Marović tökéletes németséggel beszél, miközben dialektusok kavalkádja veszi körül. A nyers és a finom, a bohózat és az okosan rímelő dalok összeolvadnak, mint egy finom csokoládé. A rendező Nestroy öniróniáját aktualizálja – a legtöbb rendezés ezt teszi, hiszen éppen az önreflexió a Nestroy-művek lényege.

Amikor Olivia Grigolli Madame Schleyert játszva arról énekel, hogy kieshet a cselekményből, a vicc a legkomolyabb és talán legosztrákabb témát érinti: a szerepjátszást, önmagunk eljátszását egy olyan társadalomban, amely egyre üresebb formákkal veszi körül magát. A meghasonlottságon és a szorongáson persze sokáig úrrá lehet lenni. A jó modor sokáig segít. Az udvariassági formák is. Mégis, a kötőerő gyengül: „…az állapot szükségszerű, és azt a fokot jelöli, amelyről minden civilizáció lelépett, mert eddig még egyik sem volt képes az elveszített belső feszültség helyére újat teremteni” – írja Robert Musil Ausztriáról A tulajdonságok nélküli emberben. Régen leírta ezt, akkor is aktuális volt, most is.

5.

A színház mellett, a dóm bejáratánál és a szomszédos Burgban, a Habsburgok egykori rezidenciájában több helyen olvasható az AEIOU-felirat. A templom kapuja fölött a kétfejű sasos címer mellett kígyózik, a vár falán évszám – 1453 – áll mellette. Frigyes császár talányos rövidítése talán azt jelenti, hogy „Austriae est imperare orbi universo”, azaz Ausztria uralkodik az egész világon. Talán valami mást – úgy tűnik, a többértelmű játékosság, a szerepjátszás már az erejük teljében lévő, igazi birodalomalapító Habsburgokra is jellemző volt. Több tucat komoly és komolytalan megfejtést olvastam: „Austria erit in orbe ultima”, szól az egyik, Ausztria marad fenn legtovább a világon. A bécsies kabarétréfa, „Am End’ is olles umasunst”, a végén úgyis minden hiába, rímel is rá.

Akárhogy is, a titokzatos betűk a birodalmi gondolat bűvkörébe vonnak. Frigyestől Ferenc Józsefig ez határozta meg Ausztriát. A világ legtöbb országában a nemzeti hagyományok az uralkodók. Itt a birodalmi örökség. A kései utódállamban, a néhány milliós, kis területű országban persze mindez szinte képtelenség. Csak az önirónia segíthet. A kiüresedés eddig egyetlen birodalmat sem került el. Az ország büszke arra, hogy köztársaság, de ahogy egy éles szemű megfigyelője, Elisabeth von Samsonow írta, „virtuálisan császárság”.

Az első világháború után Ausztria látványosan leszámolt a Habsburgokkal, vagyonukat, kastélyaikat elvette, sokáig még azt sem engedte meg, hogy a család tagjai betegyék a lábukat egykori hercegségeikbe. Ez az engesztelhetetlenség meglepő lehet: a Habsburgok soha nem nyomták el koronaországaikat, inkább gyarapították őket. A cseh, lengyel, magyar ellenérzések indokoltabbak, de éppen Ausztriában ez aránytalannak tűnik. Képmutatásnak. Az osztrákok egy része, a tudatosabbak és aktívabbak, a haladás hívei, mindent elkövettek, hogy hangsúlyozzák a tabula rasát. A többiek, talán a többség, elfogadta ezt, de titokban – és néha nyíltan is – kötődik a sokszázados birodalmi múlthoz.

Grazot, főleg a 19. század boldog békeéveiben, „Pensionopolisnak” is nevezték-csúfolták: sok osztrák tiszt és császári-királyi bürokrata álma volt, hogy utolsó éveiket ebben a kellemes városban töltsék. A katonai ethosz ekkor már hanyatlott, a bürokrácia erősödött, a művészet, különösen a század utolsó évtizedeiben, virágzott. Ausztria sok művészeti aranykort ért meg. Bécsnek valahogy még a kudarcokon – az Osztrák Császárság meggyengülésén, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásán és az azt követő politikai kataklizmákon – is sikerült, ha lassan is, túllépni. A nehezen lefordítható Selbstinszenierung idősödő bajnokai mindig megújultak: újabb és újabb ruhákat vettek fel, újabb szokásokat, újabb gondolkodásmódokat. Ebben egyszerre volt és van unalom és alkalmazkodási kényszer. Másképp, mint egy egyszerű provinciában. Ott a centrumhoz való alkalmazkodás kényszer is. Itt főleg játék. Talán ebben egyedi Ausztria sok európai országhoz képest. Nem volt olyan sikeres, mint Európa nyugati felének államai, de messze sikeresebben reagált a háborús és ideológiai kihívásokra, mint keleti szomszédai. És mégis: sokszor gondolok Oskar Wernerre, a legendás osztrák színészre, a Jules és Jim egyik főszereplőjére. François Truffaut filmjében mondja szinte mellékesen: „Az élet magjával játszottunk, és vesztettünk.”

6.

Néha örülök, hogy nem vagyok osztrák. Magyar kívülálló vagyok, aki meglehetősen jól, belülről ismeri Ausztriát, de mégis idegen. Néha a fordítottját érzem Magyarországon – de ez más lapra tartozik. Idegent írtam az előbb, ugyanakkor félig-meddig osztrákként érzek és gondolkodom – félig-meddig meg magyarként. Kicsit kívülállóként mindkét országban. Lehet, hogy így önmagam elől is menekülök ezen a közép-európai tájon? Vagy igazi, nagy konfliktusok híján csak egérutat próbálok nyerni? A 20. században, különösen a közepén, élet-halál kérdése volt az identitás. Az önmeghatározás szabadsága, és az is, hogy mások kivé-mivé minősítettek minket. Mi, boldog 21. századiak ezzel egyelőre nem szembesültünk. Legalábbis Európa nyugati felén. Csak nagy hangon mondjuk meggyőződéseinket. Bizonyos értelemben ez is emlékeztet a hitvitákra. Ezek a meggyőződések, ezek a feszülések mozgatják, éltetik, működtetik az embereket.

A szállodától nem messze két ember áll az utcasarkon, előttük kis, gumikerekes kocsiszerűség könyvekkel és prospektusokkal. „Ébredjetek!” – kiabálnak. Ők a klasszikus hittérítők. Szándékuk amilyen naiv, olyan őszinte. Többször láttam őket több városban, kitartóan állnak hóban és napsütésben. Kevesen figyelnek rájuk. Pár sarokkal odébb egy graffiti Stefan Georgét idézi: „Der Tempel brennt. Ein halbes tausend-jahr / Muss weiterrollen bis er neu erstehe.” („A szent hely ég. Fél ezredév / Kell, hogy újra élettel teljen.”) A vallás és a hit, az álvallás és az álhit bűvöletén gondolkodom. Akkor is csábítanak, amikor az ember azt gondolja, megszabadult tőle. Nem lehet megszabadulni tőlük. Az embernek szüksége van a hitre – akár igazira, akár hamisra. A jobb- és baloldali ideológiák hiedelmeire, értelemmel és érzelemmel kevert meggyőződéstöredékeire. Öntudatlanul másolja a hitet. Formáját és tartalmát is. Néha paródiát alkot.

Rég, nagyon rég elvált Ausztriában lét és látszat. A legtöbben ennek már az idejére sem emlékeznek, csak a régi szereptöredékeket ismételgetik. Minden civilizáció kitermel egy-egy embertípust, és itt, a Parkhotelben és az étteremben, miközben reggelenként részt veszek a közösségi rituáléban, újságot olvasok, fesztelenül figyelhetem az arcokat és a gesztusokat. Közben elkedvetlenít a sok egysíkú újságcikk és beszélgetés a politikáról és az átalakuló Európáról. A császárzsömle hagyománya él; sok hagyománytöredék halott; nyomában az üresség néha elviselhetetlen.

Mintha kettős szorításban vergődne Ausztria. Egyre erőtlenebbül. Az emberiesség és a rokonszenv szólamokká silányodott. Bizonyos szavak teljesen kiüresedtek. Közben a gyermekies, lusta nemtörődömség buta radikalizmusra sarkall sokakat. Nyugat és Kelet, modern és hagyományos mikrovilágok, életvágy és halálvágy viaskodnak. Ezerszer kilúgozott mítoszok, tartalmatlan és tarthatatlan eszmék telnek meg újra és újra hamisan csillogó, csalóka élettel. Az élet mindenáron élni akar.

Európa 1945 után kapott néhány évtizednyi haladékot. Ennek lassan vége. Az öregség sugárzik Ausztriából is, a fóbiák, lelki és testi betegségek, a felejtés és – újra meg újra – a szorongás. Elképesztő mutatvány volt újra és újra kitörni a csávából, és válaszokat adni a rendre felbukkanó kihívásokra. Eddig ez mindig sikerült. De a szorongás egyre erősebb: mi lesz, ha legközelebb nem sikerül? Mi lesz, ha a megújulás már nem képes a régi formákhoz kötődni?

„A cselekmény során mindenre fény derül” – hangzik A meghasonlott híres mondata. Nestroy hősének talán igaza lesz. De egyelőre az az érzésem, hogy egyre kevésbé látunk tisztán. Sorban kapcsoljuk le a lámpákat. Vége az előadásnak, lassan a színház is bezár.

‍